Viszonylag sok időt töltöttem azzal, hogy utánajárjak családom történetének, legalábbis egy bizonyos szempontból. Tudni kell ehhez, hogy családtörténetemnek ez a része főként Újpesthez és Rákospalotához kötődik, ahol nemzedékeken át számos rokonom élt és dolgozott, iparosként (elsősorban asztalosként, de néhányan ácsként, bognárként, esetleg gyári munkásként).
Ami gyerekkorom óta kiváltképpen foglalkoztatta a képzeletemet, az dédnagyanyám személye volt, akit a családi emlékezet amolyan vasakaratú, szigorú matriarchaként őrzött meg számomra, s aki több egymást követő nemzedék életére is mélyreható hatást gyakorolt. Dédanyám képe hosszú, kilenc évtizedet átfogó élete során folyamatosan változott is. A gyerekei kérlelhetetlenül szigorú családfőként emlékeztek rá; unokái határozott, ellentmondást nem tűrő, de szerető nagyanyaként (unokái egy-két csodás megmeneküléstörténetet is fűznek alakjához, amikor egy veszélyes helyzetet a semmiből előkerülő nagymama megjelenése old meg); míg a dédunokái (akik közül a legfiatalabb vagyok) emlékeiben egy fehér hajú, gyerekszerető öreg néni él.
Enyhén aszketikusnak és erőteljesnek megőrzött alakját érdekesen egészíti dédapám figurája, a féllábú (állítólag – a családi legendárium egyik mítoszvariánsa szerint – fiatal korában a cinkotai HÉV vágta le a lábát, mikor egy lakodalomba ment volna) asztalosmesteré, aki szeretett jókat inni, ultizni és szenvedélyes horgász volt és akire – ismét csak egy családi mítosz szerint – haldokló ükanyám mintegy rábízta volna fiatal lányát.
Dédanyám élettörténetét a legendák mellett apróbb-nagyobb titkok, félinformációk szőtték át. Az se lenne csoda persze, hogy a 128 éve született asszony emléke mára teljesen feledésbe merült volna. Nyolc dédszülőm közül ötnek a nevét sem tudom, nemhogy azt, hogy kik voltak, és hogyan éltek. Ám éppen az a tény, hogy erről a dédanyámról annyi apróság fennmaradt (életrajza részletein kívül néhány mondása, sőt, tárgyi emlékek is egyébként: notesz, néhány kép, konyhai eszközök) mutatja kivételes szerepét. S mivel élete utolsó évtizedeit az én szűkebb családommal, számtalan lányunokája egyikének családja körében töltötte, aligha meglepő, miért érzem a történetét különösen erősen jelenlévőnek az én életemben.
Nemrég úgy alakult, hogy kicsit többet is megtudtam az életéről. Egy fokkal többet is, mint amit ő szeretett elmesélni, vagy amit a tulajdon gyerekei tudtak róla, de ami mégis egész életében foglalkoztatta, mert számtalan elejtett megjegyzése ragadt meg erről unokái fejében, s egészült ki legendás félreértésekkel. Megtaláltam dédanyám szüleinek, sőt mind a négy nagyszülőjének nevét, tudom, hogy ezek szerint nem csak a férje volt iparos, de az apja is, aki Pest megyéből származott (Monor környékéről), és kovács volt (nemesi születése miatt néhány generációval későbbi leszármazottai a szokásos banális mesékkel töltötték ki a nem kevésbé, bár másként banális valóság hézagait) és az anyai nagyapja is, aki meg Terézváros külső, szegényebbik részén élő lakatos.
Megtudtam azt is, hogy dédanyámnak három nővére született, akik már mind halottak voltak, mire ő világra jött. Nyolc évvel később még lett egy húga, aki veleszületett betegsége miatt csak huszonegy évet élt, s utolsó éveiben dédanyámnál lakott, ő vigyázott rá. Azt is megtudtam, hogy ükanyám viszonylag fiatalon halt meg, súlyos betegségben, s így dédanyám tizennyolc évesen magára maradt a kishúgával. Valamint azt, hogy első gyermekét leányanyaként szülte, a második gyereke születése előtt pedig alig egy hónappal házasodtak össze minden addigi és későbbi gyermeke apjával, dédapámmal.
Hogy mennyi lemondás, kényszer lehetett egy ilyen házasságban, nem tudom. Dédapám mindenesetre viszonylag nyughatatlan fiatalember lehetett, a törvénnyel is meggyűlhetett a baja. Ám a házasság elhúzódásában talán dédanyám helyzete mellett a vallásnak is lehetett némi szerepe, hiszen evangélikus dédapámnak, ahogy ilyenkor lenni szokott, végül bele kellett mennie, hogy gyerekei katolikus hitben legyenek felnevelve.
És ez csak a kezdete volt egy roppant hosszú, fordulatokkal teli életnek, amelybe 1912 és 1921 között összesen öt, felnőtt kort is megért gyerek születése, a háború és a spanyolnátha, a 20-es évekbeli újrakezdés, a második világháború idején a két, katonakorú fiúért való rettegés (egyikük három év frontszolgálat után családjához abszurd módon közel, Szolnok szovjet kézre kerülésekor esik hadifogságba, hogy onnan már haza se jöjjön többé). A menyek, a lánygyerekek, a katonakorú vejek és a sorra születő unokák vaskézzel kormányzása, aztán a bombázások, Újpest és Rákospalota zsidó lakosságának (az összlakosság majd ötödének) deportálása, a szovjet megszállás, a megszálló katonák erőszakjától való félelmek, az éhezés, romeltakarítás, az újrakezdés, majd az asztalosműhely elvesztése, az 50-es évek nélkülözései, 56-ban a pincébe visszaköltözés néhány napra, és így tovább egy sereg gyötrelmes sorsfordulat egyaránt belefért.
Ahogy dédanyám gyerekkoráról és fiatal felnőtt éveiről kerestem adatokat, sok évnyi halotti, születési, házassági anyakönyvi bejegyzést néztem át, és bőven volt alkalmam elgondolkodni rajta, hogy mennyire törékeny és mulandó is az a világ, amelyben élünk. A századfordulós Újpest bizonyára dinamikusan fejlődő, izgalmas hely lehetett, rengeteg bevándorlóval (dédszüleim esküvői tanúi például egy Morvaországból érkezett testvérpár voltak), akik nagyrészt az északi megyékből (de persze mellette az ország minden sarkából), kisebb részben a Monarchia egyéb területeiről érkeztek. Furcsa volt látni egy világot, amelyből nem irtották még ki a zsidóságnak az írmagját is. Érdekes volt végigfutni a rengeteg iparos és munkás, néhány hivatalnok foglalkozásnevein. Ebből a világból, akárcsak az egykori utcákból, amelyeket az akkor éltek benépesítettek, alig valami maradt meg.
Másfelől pedig, antibiotikumok, védőoltások, modern egészségügy hiányában borzasztóan embertelen élet is volt az övék. Dédanyám sorsa – hogy egyetlenként ért meg magas életkort 5 gyerek közül – egyáltalán nem volt kivételes. Újszülöttek sokasága halt meg például „veleszületett gyengeség” miatt: zömük a mai kórházakban simán életben maradna melegítés, szívmasszázs, lélegeztetés után, s a legkevésbé sem volt ritka az iskoláskorú gyerekek halála sem. De az is figyelemreméltó, milyen gyakori volt a TBC és a különféle légúti megbetegedés a halálokok között, s bár sokkal ritkább, de mégis feltűnő volt a munkavégzéssel összefüggő halálokok előfordulása is.
Nehéz volt nem arra gondolnom lapozgatás közben, hogy mindez a korabeli áldatlan lakásállapotokkal, az effektív munkajog hiányával (vajon honnan is lett a szociáldemokrácia?), a kiszámíthatatlan, alacsony jövedelmekkel is szoros összefüggésben kellett, hogy legyen. Ahogy a rengeteg, a Dunából kifogott vízi hulla és magával másként végzett ember is. Dermesztő volt látni persze a világháború hatását is, ahogy egyik napról a másikra elárasztják a halotti anyakönyv lapjait a „hősi halált haltak” végeláthatatlan névsorai, majd 1918 őszén egy ideig alig lehessen találni mást mint „influenzát” a halálokok között.
Persze, mondhatja valaki, hogy mindez a távoli múlt, nem kell vele törődni, a világ sosem fog visszafelé menni. De azért mégis elgondolkodtató, mennyi mindent köszönhetünk a modern egészségügynek, iskoláztatásnak, jóléti intézményeknek, a modern tudománynak, s hogy micsoda őrültség ezeket támadni, akár az MTA elleni támadás, akár az oltásellenesség, akár az orvosok elüldözése, a kórházak lerohasztása formájában.
S ha talán nem reménytelen bíznunk abban, hogy az orvostudomány az antibiotikumok korának vége után is talál majd megoldást az új generációs fertőzésekre és a klímakatasztrófa okozta új egészségügyi kihívásokra, érdemes arra gondolni, hogy a dédszüleink és nagyszüleink korának gyerekei még gyakorlatilag bármibe belehalhattak gyerekként, s gyakran bele is haltak.
Elgondolkodtató az is, hogy bár dédszüleim hajdani lakóhelyeinek kisebb része áll ma már csak, de ez a múlt szintén nem is olyan távoli. A ma sokak által nem ok nélkül kritizált panelek a 60-as évek második felétől tömegek számára kínáltak valóságos civilizációs ugrást és egészségesebb, biztonságosabb lakókörnyezetet. És ez nem 100 éve történt: az utolsó lakótelepeket a 80-as évek legvégén adták csak át. Napjaink mélyülő lakhatási válságának egyik fő pedig tanulsága az, hogy az idő kereke igenis visszafordítható ezen a téren is.
Miért is meséltem el mindezt? Egyrészt, mert ma divat a múltat a Downtown Abbey nosztalgikus fénytörésében szemlélni, másrészt, mert a jövő kihívásait emlegetőkre sokszor sütik rá azt a bélyeget, hogy feleslegesen keltenek hisztériát a világvége várásukkal. Holott a múlt, a mi múltunk, amelynek az iskolai történelemkönyvekben nem túl nagy szerep jut, a velünk élő vagy elfeledett hétköznapi világ története, saját szüleink, nagyszüleink, dédszüleink világa a nosztalgikus giccsnél sokkal jobban emlékeztet azokra a jóslatokra, amelyek a jelenlegi világ végével fenyegetnek.
És ez a múlt sokkal többet elárul azokról a konkrét kihívásokról is, amelyekkel szembe kell majd néznünk. Csak egy példát hadd mondjak zárásul: néha eszembe jut, hogy, ha létezne ma európai szociáldemokrácia, minden bizonnyal a bevándorlók pártja lenne és nem egy cél és értelem nélkül vergődő, szavazatmaximalizálásra törekvő mérsékelt néppárt. Hiszen a régi munkásság is nagyrészt a vidékről nagyvárosokba, egyik országból a másikba migráló, lehetetlen körülmények között élő, korlátozott vagy semmilyen politikai joggal nem rendelkező emberekből toborzódott, és a munkásmozgalom nekik ígért értelmesebb, emberhez méltóbb életet. Tényleg abszurd dolog lenne tanulni a múltból?
