Emlékszünk még a még a mából is kifejezetten reménytelen 2015-16-os politikai évadra? Amikor a „bevándorlási népszavazás” hajrájában addig nyomta a Fidesz-propaganda, hogy a „migránsellenes” (értsd: emberellenes) határkerítés nemzeti minimum, és aki nem ezt gondolja, az hazaáruló, hogy egy csokor – jobbikos és baloldali – ellenzéki fejtegette, valóban „a legkisebb rossz” ez az ötlet így, az akkor alakuló elzárós, szögesdrótos formájában?

A KDNP augusztusi, a műanyagmentes júliusról szóló videója, és a a kormánypropaganda „zöld-jobboldali”, erőltetett fordulata azt jelzik, az EP-választások nagy témaváltása után valami ilyesmi történt a kormánypártokkal.

Ez ráadásul nem egyedi példa: egyre-másra jelennek meg a kiérleltnek ritkán nevezhető jobboldali publicisztikák arról, hogy a most már figyelni kellene a klímavédelemre, pozitív programot kell alkotni a krízisre, (még helyettes államtitkári aggodalom is szólt erről), mert különben a gonosz baloldal „ellopja” a témát a sátáni Grétával.

Valójában 2019-ben ott tartunk, hogy az egykor „nem kell napelem, mert sötétben nem működik”-típusú megszólalásokkal támadó Fideszben komoly téma lett a „zöld konzervativizmus”, amely alatt ők a zöld kapitalizmus felületes megoldásai közül is éppen a legenyhébb ötleteket értik.

Mert kétségtelen az: éppen a nyugat-európai konzervativizmus találhat éppen kapaszkodót a klímavédelem területén, a modern konzervatív gondolat egyik atyja, Edmund Burke skót politikafilozófus már nyíltan írt arról, hogy létezik egyfajta „társadalmi szerződés” a természet, az élőlények és a még meg nem születettek között, és a 19. század végéig az iparosítás ütemét is a természetrombolás miatt utasította el a jobboldal.

Mára azonban a teljes Nyugaton éppen ők azok, akik a folyamatos GDP-növekedés, a profit és különböző makrogazdasági mutatók talmi „haszonelvűsége” mentén utasítják el ezeket a törekvéseket, és éppen a mai magyar rezsim által megvetett ’68-as és ’90-es (polgári) zöldmozgalmak és egyre inkább éppen a fő veszélynek eladott demokratikus szocialisták baloldalibb, közösségalapúbb gondolkodása az, amely egyértelműen képviseli a klímakatasztrófa és kapitalizmus közötti szerves összefüggést.

Nem mindegyikük rendszerellenes, nem mindegyikük baloldali, de a veszélyt – talán eltérő mértékben – mind érzékelték.

A tágabban vett magyar, baloldali ellenzék javára pedig ez esetben az írandó, hogy ők minderre ezúttal korábban ébredtek rá, mint a kormánypártok, korábban kezdték tematizálni is A zöldre csomagolt neoliberalizmus fenyegetése ide vagy oda, politikailag ez végül kifizetődő sakklépésnek bizonyul.

A Fidesz 2010 óta folytatott politikája  azonban éppen a kiüresedő, cinikussá ,váló álláspontot képviselte eddig, amely alapján  több mint a témát a magyar közéletbe bedobó LMP-sek egy évtizedig voltak ködevő hippik és még ki tudja mi minden, ha a megújuló energia mellett nyilvánosan érveltek. Teli szájjal, és jó hangosan röhögni méltóztatott a Helytartótanács például a zöldpárt 2014-es, Paks II. elleni tiltakozásán is, elfeledvén, hogy ugyan olyan károsanyag-kibocsátása nincs az ilyen erőműveknek, mint a hagyományosabbaknak, de a Dunára például veszélyes a bővítés.

Persze volt emögött egy hivataloskodó, áderjánosos, horgászbotos képmutatás is, amely az EU-s fórumok felé mindig hangsúlyozta, hogy Magyarország eleget tesz kötelezettségeinek, ennél a dübörgő autóipar, és a haveri érdekek mindig, minden kormányban fontosabbak voltak. A Fidesz igazából csak annyiban újított, hogy propagandistái (például az amerikai szélsőkapitalista agymosásért lelkesen rajongó Megadja Gábor), eddig a legprimitívebb hangot is megengedhették maguknak azokkal szemben, akik a vészharangot kongatták.

Ennek sokszor megvolt a hatása. A fideszes hívek 2014-ben például még „vörösfasisztázva” jelentek meg ellentüntetni a Paks II. elleni demonstráción:

Akkor most mégis mi változott?

Nagyjából persze az, mint 2015-ben, amikor menekülők tízezrei indultak meg Európa felé nagy számban, ezúttal a nyugat-balkáni útvonalon keresztül Magyarországot is érintve, ez politikai válságot idézett elő, amelyet a kormány azonnal kihasznált – megérezve a nyugati küözhangulat elborulását is – az ellenzék prominens vezetői pedig az első időszakban nevettek az ügyön, majd „álproblémának” minősítette Kunhalmi Ágnes. Igaz, ugyanebben a nyilatkozatban karakánul és tisztességesen állt ki a menekültek jogaiért is, ami nem volt kis dolog akkor sem.

Azután történt, ami történt, még mindig emlékszünk az M1-es autópályán vonulók drámai képeire, vagy a röszkei összetűzésre. Persze, legtöbb honfitársunk mindezt a gyűlöletpropagandából ismerhette meg, de a képek ugyanúgy hatottak.

Persze (akkor még) Magyarországon is volt markáns képviselete a zöld baloldal mellett a zöldkonzervatívoknak: ők gondolkodtak igazán jobboldali módon amikor először, még a válság hajnalán „klímamenekülteknek” minősítették az érkezőket. Igaz, ők is a 2015 tavaszán elhatározott kerítésépítést, és határvédelmet támogatták és teszik ezt mind a mai napig – hiába figyelmeztették őket idejekorán ennek következményeire.

A 2019-es EP-választás pedig egy ugyanilyen fordulópont volt: Európát elérte a zöldhullám, írek, németek, franciák és végül kelet-európaiak százezrei szavaztak a konkrét klímavészhelyzet tükrében, még kicsit előbb elindult Greta Thunberg svéd diáklány mozgalma a Fridays for Future és az Exctintion Rebellion is: mindent elsöprő téma lett az idei nyáron, hogy megöljük a bolygónkat. (Történhetett volna mindez jóval hamarabb is.)

A Fidesz-(KDNP), koalíció kisebbik pártja, amely eddig rénszarvasvadász miniszterelnök-helyetteséről volt elsősorban közismert, most pedig kétségtelenül anya (apa?)-pártjától, a bajor Keresztényszociális Uniótól kaphatta a (khm, hogy is fogalmazzak?) inspirációt arra, hogy végül abba kell hagyni korunk legnagyobb valós problémájának kinevetését, figyelmen kívül hagyását, vagy esetenként klímatagadó-színezetű elkenését.

Most pedig éppen a kormánypárti fővezérek és Orbán Viktor kerülhettek olyan politikai helyzetbe, ahol kicsúszik a kezükből a tematika, nem ők határozzák meg a legfontosabb témákat, és hirtelen az addigitól szögesen eltérő véleményt kellett kialakítaniuk az ökológiai katasztrófa kérdésében, amelyet egykor kinevettek és – igen, pont, mint Kunhalmi Ágnes – „álprolbémának” neveztek el.

Most pedig – pont úgy, mint Hiller István pár éve a kerítéssel – egy kényszerűen elmormolt meaculpázás után a politikai keresztényeknek muszáj volt elfogadnia a klímaváltozást mint fontos témát.

Az egyetlen, igazi különbség, hogy míg a baloldali kerítéspártiságot egy finoman konstruált társadalmi hisztéria, addig a kormány 180-as fordulatát éppen a valóság letagadhatatlanná válása kényszerítette ki.

És ez utóbbi ténynél tényleg kevés szomorúbb dolog van, még jelenleg is, a magyar politikában.