Eljött a Vörös Isten – a Nyugat költői a tanácsköztársaságról

100 éve ért véget a magyarországi tanácsköztársaság. A kor művészeti közege és értelmiségének nagy része üdvözölte a proletárdiktatúrát, a Mércén a tanácsköztársaság kikiáltására Sinkó Ervin regényrészleteivel emlékeztünk meg, május 1-jén Kassák Lajos naplórészletét közöltük. Ma a Nyugat három kortársa, Tóth Árpád, Juhász Gyula és Babits Mihály verseivel idézzük fel a reményt, amit 100 évvel ezelőtt sok magyar számára jelentett a tanácsköztársaság 133 napja. 

Tóth Árpád: Az új isten[1]

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem templomok setét hajóin úszó
Tömjén között ragyog fel tűz-szeme
Barnult szentképek arany keretéből,
Nem oltárok gyertyái közt fehérlik
Alabástrom közönnyel hallgatag,
Hívők csókjától koptatott szobor,
Nem méla, hosszú, vont litániák
Cukros hullámát untan szürcsölő
Egek lakója!
Nem!
Új isten ez!

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
Ki arca elé vonta az eget,
Mint egy hüvös, nagy kékselyem palástot,
Nem!
Ó, de nem is föld bálványa Ő,
Mint ama Mammon, aki ült hizott
Gőggel rajtunk, s szájától milliom
Élősdi csáp kígyózott szerteszét,
S a szürcsölő, szívó karok befonták
A szűzek testét, s feltörték finom
Velőért a költő zengő agyát,
S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva
Átkúsztak a robotos termek odván,
S felitták mind a könnyet és az átkot,
S a lomha Rémben mind aranyra vált ez
És új éhséggé, bár a telt belek
Már a nehéz aranytól eldugultak,
S a rothadó nagy testre már kiültek
Félelmes és aranyló hullafoltok…

Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,

A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy, mezítelen alakká,
Ki országlépő tágra tárja lábát,
S Földet rengésre tépő hangja zeng
Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
„Ím eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”

És megy, s dörgő léptére messze reszket

A sárga Szajna, s medréből kicsap,
Jerichós visszhangot ver vén Westminster,
S az Óceán zöld üvegén vörössen
Égre rezg ezermérföldes árnya,
S átfogja a Fehér Ház vak falát…

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
A szíved hajtó, élő, drága nedv,
A diadalmas vörös lüktetés
A mi bús vérünktől is gazdagult,
S világra ömlő harsonád sodrába
Gyötört torkunk reszkető hangverése
Szerényen s mégis segítve simul:
A kicsiny, árva magyar jaj-patak
A messzezengő nagy moszkvai árba,
Mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Ti istenek közt új és proletár,
Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel –
Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket! 

Tóth Árpád: Március

A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál…

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszűl ezer kis lombkeble keményen,
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul: karjait,
A vézna gyárkéményeket kinyujtja,
Beszippantja a távol illatot,
És mámoros, gyulladt dalokba kezd.

Ó, gyúlt világ! ó, drága március!

Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, – a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higany-szál: a vén,
Hűlő világnak újra láza van:
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő gránit feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát…

Ó, most minden zugát e messzi gömbnek:

Tág tengerek zöld ínyü habtaréját,
Folyók parallel partját, ifju erdők
Testén az átnyilalló édes allét,
A földeken a millió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a Halál.

Juhász Gyula: A munkásotthon homlokára[2]

Ki itt belépsz, templomba lépsz be,
Szentség a munka és erő,
Ez a jövő nagy menedéke,
Embert egekbe emelő.
A munka, a rend és a béke,
Az életünknek lelke ő.
Csak az bitang és az hazátlan,
Ki here módra él magában!

Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be,

Mely millióknak ád jogot
Vérért, verítékért cserébe,
Hogy legyenek mind boldogok!
Hogy a gyalázott Ember képe
Ragyogjon, mint a nap lobog!
S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!

Ki itt belépsz, hozd el magaddal
Piros zászlónak a reményt,
Ki itt kimégysz, vidd diadallal
A mély hitet, vidd szerteszét!
Dolgozni föl mind, lankadatlan,
Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más,
Csak aki alkot, aki munkás!

Juhász Gyula: Májusi óda[3]

Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int.

Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár?

Isten nevében az ember felett

Száz zsarnok ítélt és kevélykedett.

Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét!

Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet!

Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van!

Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink!

Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt.

Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő!

Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom.

Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!

Babits Mihály: Az Antikrisztust kelni láttuk őt… [4]

Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, mig
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szivünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyut mely megölt –
silány rabszolgák! mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! a kor nagy dologra hi,

mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön. 

[1] – Tóth Árpád két közölt verse a Nyugat 1919. április 1-jei számában jelent meg.

[2] – A vers a Tiszatáj folyóirat 1947. áprilisi, Juhász Gyula emlékszámában jelent meg először.

[3] – A vers a Délmagyarországban jelent meg 1919. márciusában.

[4] – A tanácsköztársaság alatt egyetemi katedrához is jutó Babits proletárdiktatúrát ünneplő verstöredéke 1919. márciusában született, de csak 1956-ban jelent meg nyomtatásban.

Olvass tovább!