Meghalt. Úszni indult a Balatonba, de a barátai a parton már hiába várták. Nem hittem, hogy ez valaha is bekövetkezhet, noha idén már kilencven éves múlt.

Heller Ágnesnek tavasszal jelent meg magyarul a legutóbbi életrajzi kötete A véletlen értéke címmel (az eredeti német nyelvű kiadás címe: Wert des Zufalls, a bécsi Edition Konturen gondozásában jelent meg, az interjúkat Georg Hauptfeld, a kiadó vezetője vette fel tavaly augusztusban). Ennek a kötetnek kapcsán találkoztunk Ágnessel újra, nagyjából tizenöt év után, és bevallom, megtiszteltetésnek éreztem, hogy a magyar nyelvű kiadásnak szerkesztőjeként, az új, magyarul megjelenő életműsorozatnak pedig sorozatszerkesztőjeként dolgozhatom vele. 

Ennek a kötetnek az utolsó fejezetében Heller Ágnes az életét szerencsés véletlenek sorozataként írja le.

Véletlen volt, írja, hogy az apja kislány korában lefekvéskor magyar verseket olvasott fel neki, mindenekelőtt Arany János balladáját a walesi bárdok történetéről. Ami saját bevallása szerint jellemének egyik fontos vonását alakította ki: amíg élt, ellenszegült minden elnyomó hatalomnak. Szerencsés véletlennek tekintette azt is, hogy 1939-ben Magyarországon bevezették a numerus clausust. Hiszen ennek köszönhetően tanulhatott tovább tízévesen zsidó gimnáziumban, ahol bizony sok kiemelkedően okos diákkal lehetett találkozni, és részese lehetett annak a margitszigeti baráti körnek, amely később is meghatározta a szociális kapcsolatokhoz való viszonyát. Ágnes két fontos baráti társaságot szokott említeni, ha az életéről beszélt, az egyik a margitszigeti társaság, a másik a Budapesti Iskolaként ismert kör volt. A magyar holocaust tíz hónapja alatt, írja, a véletlennek köszönhette azt is, hogy életben maradt: 

„Tizenhat éves korom óta dolgozom azon, hogy hogy ezt a véletlent beépítsem a gondolkodásomba, és a jellemem részévé tegyem.”

Aztán amikor tegnap Ágnes meghalt, önkéntelenül is azon kezdtem tűnődni az első megrendülés után, hogy ebben a véletlenben, amelyet olyan fontosnak tartott, vajon a koincidenciák csodálatos természete vagy a váratlanul bekövetkező (bal)esetek szorongató jelentésmezője  érvényesül-e inkább. A német címből az utóbbira következtethetek.

Amikor legutóbb találkoztunk – ugyancsak véletlenül –, arról beszéltünk, ha hazajön a szokásos balatonalmádi nyaralásból, nekiugrunk majd az életműsorozat következő darabjának, amelybe ötven év filozófiai esszéiből válogatunk szövegeket. Alig várom a találkozót, mondtam, mert amikor a fent említett életrajz fordítását szerkesztettük, úgy éreztem, minden alkalommal gazdagabb és jobb lettem én is.  Egészen az volt az érzésem, hogy hozzáfiatalodtam ehhez a kilencven esztendős asszonyhoz, aki a hétköznapokban, ahogy élt, alig különbözött egy kislánytól. Aki a világ legtermészetesebb módján szökdécselt a lakásban a látszólagos esetlegességgel elhelyezett könyvkupacok között, aki mindig előbb kérdezett, mint állított, akinek minden megnyilvánulásából a világ iránti friss érdeklődés, az újabb és újabb tudás és tapasztalat iránti igény világlott ki. Ágnes valóban képes volt arra, hogy úgy éljen, úgy létezzen és viselkedjen, akár egy kislány. Nyilván sokat dolgozott ezen. És soha, még véletlenül sem éreztette a státuszát – idős, világszerte ismert és nagy tiszteletnek örvendő filozófus –, hanem mindig kedvesen, végtelenül egyszerűen beszélt a lényegről. 

Amikor az életrajzot szerkesztettük, a szövegből például következetesen és mindenhonnan, ahol különböző halálesetekről volt szó, kihúzta azt a szót, hogy „elhunyt”. Azt mondta, „az emberek nem elhunyni szoktak, hanem meghalnak, én is meghalni fogok, nem pedig elhunyni”, és szigorú pillantást vetett rám meg a mellettünk ülő műfordítóra, Bartók Imrére. Na, ez volt a másik, ami hirtelen eszembe jutott, meg az, hogy Ágnes halála – ő szinte biztosan azt mondaná – véletlen volt.

De van itt valami más is. Karl Marx és Immanuel Kant gondolatait tanulmányozva Ágnes elég sokáig hitt valamiféle „antropológiai fordulatban”, a homo sapiens radikális megjavulásában. Hogy egy ilyen fordulatra miért és milyen nagy mértékben szükség volna, nem ide tartozik, ám az, hogy az ember korántsem olyan egyszerűen fog megváltozni, Ágnes számára 1956-ban vált világossá, amikor a forradalom után kiderült, az emberek sokkal inkább alkalmazkodnak a megváltozott helyzethez, mintsem hogy ellenszegüljenek. Az emberek, mondta Ágnes, azt teszik, ami az érdekükben áll, és többségében lehetőleg a könnyebb utat választják, a kisebb ellenállás felé mozdulnak el.

Ő viszont, amennyire meg tudom ítélni, mindig az ellenszegülők közé tartozott.

1964 őszén egy reggel, hat óra körül becsöngettek a lakásukra, Ágnes éppen a csecsemőt szoptatta, ezért a férje, Fehér Ferenc nyitott ajtót, akit a titkosrendőrség rögtön magával is vitt. Odabent kérdéseket tettek fel neki a feleségéről. Ágnes azt írja, ennek ahhoz volt köze, hogy egy beszélgetésben azt találta mondani, hogy a szocializmusban is van elidegenedés, ami akkor bizony hallatlan vétségnek számított. Egy másik alkalommal a tanszéken dolgozó kollégáját faggatták róla, aki viszont visszakérdezett, miért nem hívják be inkább Heller elvtársnőt? A válasz Ágnes szerint a legnagyobb dicséret volt: „Túl okos az hozzánk!”  

Nos, erről a történetről jutott eszembe az is, amikor Kovács Zoltán kormányszóvivő ( Magyarország Kormánya) alig egy évvel ezelőtt Heller Ágnes egy a Krytyka Polityczna című lengyel online lapban megjelent kormánykritikus interjújára válaszul azt írta ki a Twitterre: „And Agnes Heller is just an old bigot (and outdated) communist.”

***

1944 volt, s Helleréknek ahhoz, hogy a jobb túlélési feltételekkel kecsegtető nemzetközi gettóba kerülhessenek, át kellett kelniük a nagykörúton. A nyilasok ott viszont mindenkinek elkérték a védlevelét, és összetépték, így az átkelés meghiúsult volna. A család arra jutott, hogy a nyilasokat megkerülve keresnek egy német katonát, aki majd átkíséri őket a körút túloldalára. Fontos volt, hogy a német katona egyedül legyen, és ne az SS-hez, hanem Wehrmachthoz tartozzon. Ágnesnek sikerült is találnia valakit, az első katona, akit megszólított, rögtön igent mondott. „Azóta tudom, hogy az emberek többsége tulajdonképpen jót akar cselekedni. Ha két ember együtt van, akkor viszont nem ez történik, mert félnek egymástól. Egyedül azonban csak a jóistentől félnek, és azt fogják tenni, amit jónak tartanak. Persze olyan embert kellett találni, akinek van fogalma a jóról és a rosszról. A legtöbb emberben megvan a természetes empátia, amely akkor jut érvényre, ha egyedül vannak. Később is számtalan ehhez hasonló tapasztalatom volt” – írja A véletlen értékében.

Ágnes amellett, hogy természetéből adódóan mindig kritikus és ellenszegülő volt, olyan ember is volt, akinek a személye, a jelenléte már önmagában lelkesítőleg hatott. Egyik utolsó beszélgetésükben arról panaszkodtam neki, (azt hazudva, hogy nem panaszkodom), hogy napról napra rosszabb a közérzetem a Magyarországon tapasztalható romló politikai éghajlat miatt. Ő – továbbra is, mint egy kislány – a szemembe nézett, és azt mondta: „Miért éppen most rossz a közérzeted? Most cselekedni kell, és ha az ember rosszul érzi magát, nem fog tudni semmit se tenni.”

A beszélgetéseink során Ágnessel többször érintettük Isten kérdését, s ő többször kinyilvánította, hogy nem hisz Istenben. Személyét szeretve és a gondolatait tisztelve most mégis azért fohászkodom, Isten legyen könyörületes hozzá. Hiszem, hogy ez ellen biztosan nem tiltakozna.