Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nyitva hagyta a zárkaajtót, és csak nevetett, míg ütöttek”

Még csak kabátlopás sem kell hozzá: már egy sál elrablásában való „bűnsegédlet” miatt is több hétre rács mögé kerülhet valaki Magyarországon, ahol az (előzetes) letartóztatáshoz ma is előszeretettel folyamodik az igazságszolgáltatás, még akkor is, ha ez a kényszerintézkedés egyáltalán nem megalapozott.

Ahogy a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) alábbi videójából kiderül, ez nemcsak azt jelenti, hogy évente több száz olyan állampolgár kóstolhat bele a börtönéletbe, akinek szabadlábon hagyásával semmilyen jelentősebb veszély nem fenyegetné a társadalmat, miközben e kockázat esetén számos enyhébb eszközzel is biztosítható lenne szabadságuk korlátozása (házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom, mai nevükön bűnügyi felügyelet; vagy a sértettől való távoltartás, amelyeket óvadékkal, lábpereccel, a rendőrségen való rendszeres jelentkezéssel biztosítanak stb.)

De azt is, hogy a börtönélet könnyen kínzásba fordulhat át. És mivel lényegében két éve megszűnt a büntetés-végrehajtás civil kontrollja, a szociális szakemberek és jogvédő szervezetek bejutását egyaránt korlátozta az állam, a jogsértések számon kérése is egyre nehezebb.

A videóban szereplő fiatalember, Bence még 2013 novemberében, egy Nyíregyháza-Debrecen focimeccs után került kisebb összetűzésbe többedmagával az ellenfél drukkereivel. Egy társa kitépett egy másik szurkoló nyakából egy sálat, és mivel Bence is jelen volt – bár saját bevallása szerint nem tudta, hogy ez fog történni -, a rendőrség és az ügyészség rablásnak minősítette az esetet, Bence pedig szerintük „tevőlegesen közreműködött a zsákmányolásban”.

A Helsinki Bizottság egykori blogbejegyzése megállapítja, hogy a hasonló esetek sokszor garázdaságnak minősülnek, ezúttal azonban nem ez történt.

A fiúkat, Bencét és a sálat elragadó társát még aznap éjjel előállították, ők pedig beismerő és feltáró vallomást tettek – ennek ellenére ügyészi kezdeményezésre a bíróság elrendelte előzetes letartóztatásukat, amely 26 napon át tartott.

Erre elvileg csak akkor lenne szükség, ha fennáll a szökés vagy elrejtőzés veszélye, vagy új, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése, vagy annak kockázata; esetleg feltételezhető, hogy az illető megfélemlítené a tanúkat, eltüntetné a bizonyítékokat.

De Bencének korábban nem volt összetűzése a törvénnyel, volt munkája, rendezett családi körülményei – mindennek ellenére fellebbezését is elutasították.

Végül bűnsegédként elkövetett rablás bűntette miatt marasztalták el, és jogerősen egy év szabadságvesztésre ítélték, amit két évi próbaidőre függesztettek fel. Ahogy a blogbejegyzésben olvashatjuk, az enyhe ítéletek azt sejtetik, hogy a bíróságok nem ítélték annyira súlyosnak a történteket, viszont az elmarasztalás módot ad rá, hogy az államnak ne kelljen kártalanítást fizetnie a feleslegesen börtönben töltött napokért.

26 nap szabadságvesztés egy hasonló epizód miatt önmagában is értelmetlen kínzásnak és mellesleg pazarlásnak tűnik, de Bence történetében még ennél megdöbbentőbb részletek is akadnak.

Így a videóból megtudjuk, hogy miután a zárkába kísérték, ahol ő volt a 12. rab, az őr felszólította, hogy próbáljon megszerezni egy már foglalt ágyat, vagy ő „töri el az állát”.

Azaz fogva tartása azzal kezdődött, hogy egy állami alkalmazott áldásával verték össze, és a „bántás” még néhány napon át megismétlődött, olykor többször is. Az udvari sétákat is csak egyszer próbálta ki, mert az is túl kockázatosnak bizonyult, ahogy édesanyját is csak egyszer hívhatta fel 5 percre e több mint 3 hét alatt.

A cellában uralkodó állapotok, a higiéniai körülmények (heti egy tusolási lehetőség) már tulajdonképpen csak a ráadás.

Lévén mindez még 2013 végén történt, és akár abban is reménykedhetnénk, hogy a szerencsétlen véletlenek összjátéka, hogy egy fiatal srác egy „sállopáshoz” való asszisztálás miatt ilyen rémálommal felérő tapasztalatokra tehet szert a magyar büntetés-végrehajtásban, megkérdeztük a Helsinki Bizottság munkatársát, mégis mennyire átlagosak ezek a körülmények?

Ivány Borbála ügyvédtől megtudtuk, hogy ma is léteznek ilyen „nagyzárkák”, ahol 12-en, 16-an vannak. És bár általában javultak a körülmények abban a tekintetben, hogy a legtöbb helyen leválasztották a vécét a zárkatértől, azaz nem egy függöny biztosítja az „intimitást” – ezzel viszont sok helyütt tovább csökkent a cellák területe. A heti egyszeri zuhanyzás a legutóbbi információk szerint helytálló azoknak esetében, akik nem dolgoznak.

A videót kísérő fotók abban az időben készültek, amikor a Helsinkinek még módja volt monitorozni a börtönöket, akkortájt ugyan még ilyenek voltak a rosszabb állapotú cellák, de ez volt inkább az átlag, és „néhány privilegizált zárka nézett ki máshogy”.

Lehetséges, hogy azóta javultak az állapotok, de lévén, hogy 2017 óta nem engedik be a jogvédő szervezetet a börtönökbe, erről nincs közvetlen információjuk. Ivány úgy véli, hogy a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának (BVOP) kommunikációja e téren kissé megszépíti a valóságot, ami valahol a két végpont között lehet.

A legsúlyosabb kérdés persze a történetben szereplő erőszak – ennek elterjedtségét a legnehezebb megbecsülni: Ivány szerint „elképesztően nagy a látencia”. Az „bizonyos, hogy a rabok kiszolgáltatott helyzetben vannak, és többségük nyilván nem mer szólni”. Ha a szervezethez érkeztek is be konkrét panaszok durva felügyelői erőszakról, ezeket rendszerint nehéz bizonyítani. Az, hogy a társaik bántalmazzák a rabokat, nyilván „kikerülhetetlen”, de a helyzetet súlyosbítja a „brutális emberhiány”, akárcsak az, hogy sok esetben hiányos a dolgozók felkészítése, és a legtapasztaltabb „öreg bv-sek” kiléptek.

Jelenleg nagyon drága a telefon, 35 ezer forintot kell letétbe tenni, miközben 93 forint percenként a mobilra indított, 81 forint a vonalas hívás, azaz „az intenzív telefonos kapcsolattartás luxusnak számít” fogalmazott a Magyar Hangnak múlt hónapban Tarnai Dóra, Ivány kollégája.

A kapcsolattartási jogot másképp is korlátozták, pl. nem lehet egymást megérinteni sem a beszélőn, a nők sem vehetik ölbe kisgyermeküket, holott mind a fogva tartottaknak, mind családtagjainak alapvető joga van elvileg a magánélethez. „Megszűnt a saját csomag küldése, csak a büntetés-végrehajtás webshopján keresztül lehet ételt vagy tisztálkodószert küldeni.

Az, hogy két éve a civil szervezetek nem tehetik be a lábukat a börtönökbe, nagyon megnehezíti azt, hogy valamennyire reális képet kapjunk az ott uralkodó állapotokról. Ezt jól illusztrálja a Magyar Hang cikksorozata, amely volt és jelenlegi rabok tapasztalatai alapján készült.

E beszámolók alapján is sok a rabok közti bántalmazás, csicskáztatás, amiről az őrök pontosan tudnak; az egyik márianosztrai rab szerintazokat a rabokat, akik bármi miatt elégedetlenek, és felemelik a szavukat, meztelenül kikötözik a földszinten egy hangszigetelt zárkába, hat órára, minimum.” Ez utóbbi történetre reagált a BVOP is: Orosz Zoltán szóvivő visszautasította a névtelen – ezért ellenőrizhetetlen – állításokat”.

De említhetnénk a Helsinki Bizottsághoz június végén érkezett hírt is, amely szerint „embertelen körülmények között, mocskos, szellőzetlen és 40 fokra felforrósodott zárkában tartanak fogva embereket a debreceni börtönben. Ráadásul nem tisztálkodhatnak, és nem szellőztethetnek”. A szervezet bejelentést tett a Legfőbb Ügyészségen és az ombudsmannál, más nem áll módjukban.

Ahogy Tarnai megállapítja a már idézett cikkben, az MHB-vel kötött együttműködési megállapodás felmondása

„csak az egyik lépés volt a szigorúbb rezsimrendszer kiépítése felé. Mára a társadalomba való visszavezetésre törekvést felváltotta a kizárólag biztonsági szempontokat előtérbe helyező, központosító megközelítés, és ez szinte teljesen elszigeteli a börtönöket a társadalom többi részétől.”

Bence története tehát valószínűleg ma is megeshetne, bár ahogy az MHB adataiból kiderül, a börtönnépességben a letartóztatottak aránya szerencsére folyamatosan csökken, ami részben az európai uniós jogharmonizációnak, részben a Helsinkihez hasonló civil szervezetek erőfeszítéseinek köszönhető.

De tavaly novemberben még csaknem 2800 ember volt előzetes letartóztatásban, és a büntetőeljárásban sajnos ma is a letartóztatás a kiindulási alap, nem a szabadlábon történő védekezés.

Pedig Bence példája éppenséggel azt bizonyítja, hogy nemcsak a benti állapotok minősülhetnek kínzásnak, de ráadásul olyanokat is bezár a nevünkben a magyar állam, akiknek semmi keresnivalója nem lenne a rácsok mögött.

Olvass tovább!