A letartóztatás indiszkrét baja

A tisztességes büntetőeljárásban a fegyverek egyenlőek vád és védelem között. A védőjével való kapcsolatban nem akadályozzák a gyanúsítottat, valamint csak legvégső esetben és a legszükségesebb ideig van letartóztatva. Egy éves a letartóztatás és védőkirendelés új gyakorlata, és bár a rendőri-ügyészi-bírói rutinok ugyan vitathatatlanul változnak, de sokszor csak fogcsikorgatva, és nem is mindenütt. És hát a fogva tartott embert aligha vigasztalja, hogy másnak nagyobb a szerencséje, őt viszont akadályozzák a védekezésben és túl hosszú ideig aszalják a börtönben jogerős ítélet nélkül.

A fogvatartottak közül ma minden hatodik letartóztatott ember, tehát jogerős bírói ítélet nélkül van fogva tartva Magyarországon. Volt ez rosszabb is: tíz éve még minden harmadik, húsz éve még minden második fogvatartott volt „előzetes letartóztatásban”. Nem csak az aránya, de az abszolút száma is csökken a letartóztatásoknak. Tíz éve még kb. 5000 letartóztatottat tartottak egy időben egyszerre fogva, ma ez a szám 2800 alatt van. Bár a bűnelkövetők nagy részét adó 18–40 éves férfiak száma is egyre alacsonyabb, ezzel együtt is kijelenthetjük, hogy a folyamat biztató.

Ábra: Magyar Helsinki Bizottság

Akkor meg miért ágál a Magyar Helsinki Bizottság évtizedek óta az ellen, hogy túlságosan gyakorta rendelik el a letartóztatást? Egyrészt, mert az is jól látszik, hogy „eddig sem maguktól csökkentek a számok”:

a rendszert ösztökélni kell, különben igazságtalan rutinok, rossz beidegződések döntenének rabságról és szabadságról. Másrészt, még nem tökéletesek a jogszabályok, és különösen nem az a gyakorlat.

Elvek és irányok

A legnagyobb „ösztökélő” az európai uniós jogharmonizáció. Úgy sejtjük, ennek köszönhető leginkább, hogy a letartóztatások (korábbi nevén: előzetes letartóztatások) elrendelésére irányuló ügyészi indítványok száma mintegy harmadával csökkent az utóbbi öt évben. De nagyjából ilyen arányban csappant meg a rendőri előterjesztések száma is. Mi történt?

Egy uniós irányelv kimondta, hogy a felek mindegyikének, így a terheltnek és védőjének is meg kell ismernie az ügy iratait az előzetes letartóztatásról való döntés előtt. Ha nincs indítvány, a hatóságnak még van arra lehetősége, bár egyre kevesebb, hogy visszatartsa az iratokat. Ez is bizonyítja: a „fegyveregyenlőség elvének” következetes érvényesítése megfontoltabbá teszi a büntetőeljárás szereplőit.

Ábra: Magyar Helsinki Bizottság

Az uniós tagságunk következménye az is, hogy a tavaly július elsején hatályba lépett új büntetőeljárási törvénybe számos előremutató rendelkezést foglaltak bele. A gyanúsított és védője könnyebben hozzáfér a nyomozás irataihoz, és végre már nem a rendőrség, hanem az ügyvédi kamara rendeli a védőjét az olyan gyanúsítottnak, akinek nincs pénze ügyvédre. Bár utóbbiban más hatásoknak is szerepük volt, nem csak az uniós tagságnak.

A Magyar Helsinki Bizottság hosszú évek óta küzdött ezekért a változásokért. Javaslataink kutatásokra és joggyakorlat-elemzésekre alapultak. De nem csak „jobbító ötleteinkkel” bombáztuk az illetékeseket. Stratégiai pereskedéssel is próbáltuk „ránevelni” a büntetőeljárás szereplőit, hogyan lehetne csökkenteni a letartóztatások számát és hosszát, mert a jogerős ítélet nélküli fogvatartás mégiscsak előrehozott büntetés, amelyhez a bizonytalan alapot leginkább egy majdani vélelmezett elmarasztalás teremti meg. Az ártatlanság vélelme így aztán sokszor keveset jelent a gyakorlatban.

A strasbourgi gyakorlat hazai átültetése „magyar ügyekkel” jobban megy –  ezeket a hazai bírók inkább átveszik -, mint például a holland vagy török panaszokban született döntésekkel. És a súlyos kártérítési összegek is arra ösztökélik az államot, hogy javítson a szabályozáson és gyakorlaton.

Elismerjük, nagy társadalmi elvárás nehezedik a büntetőeljárás szereplőire, hogy a gyanúsított „példás” (azaz eltúlzott) és „gyors” (azaz azonnali) büntetést kapjon, mégpedig lehetőleg letöltendő szabadságvesztést (azaz börtönbüntetést). A közönséget nemigen érdeklik a „jogi finomságok”.

A tisztességes büntetőeljárás azonban nem indulhat ki pusztán a zsigeri elvárásokból, a büntetőeljárás célja nem lehet egyedül a büntetés. A körülményeket minden esetben fel kell tárni, mégpedig a gyanúsítottnak biztosítva a hatékony védekezés lehetőségét. Ez különbözteti meg a jogállami igazságszolgáltatást a népítélettől.

Pereskedés és ismeretterjesztés: jogpropaganda

Több strasbourgi pert is nyertünk ügyfeleinkkel. Voltak közöttük, akik nem követtek el bűncselekményeket, és így ártatlanul ültek másfél éven át, de témánk szempontjából náluk is érdekesebbek azok, akiket később ugyan elítéltek, csakhogy nem lett volna szükség a letartóztatásukra, vagy nem olyan hosszú ideig, mégis rács mögül kellett védekezniük.

Ez történt egy büntetlen előéletű környezetvédővel is, akit 15 nappal az eljárás kezdete után tartóztattak le, noha a bíróság nem adott elfogadható magyarázatot arra, miért állt fenn a szökés és az eljárás meghiúsulásának veszélye. Fontos körülmény, hogy Zsák Ferenc mindenben együttműködött a hatóságokkal: amikor idézték, megjelent és vallomást tett, mégis 112 napig tartották fogva.

Kutatásaink és pereskedéseink tapasztalatait igyekeztünk szakmai képzéseken megosztani, amíg lehetett, rendőrökkel, ügyészekkel és bírókkal, majd leginkább már csak ügyvédekkel. Úgy gondoljuk, ezeknek a képzéseknek és szakmai anyagoknak is köszönhető, hogy az utóbbi években

a bíróságok is egyre több letartóztatási indítványát utasították el az ügyészségnek. Míg a rendszerváltás idején még alig mondtak nemet ügyészi indítványra, addig ma már 15% körüli a bírósági nemek aránya. És a bírósági indoklásokban érvként olykor megjelenik már a strasbourgi gyakorlat is. Ennek következtében az ügyészség is megfontoltabban indítványoz letartóztatást, és jobban megindokolja azt. Ez mindenképpen biztató.

Az már kevésbé, hogy területileg jelentősek az eltérések. 2015-ben például Vas megyében 100%-os volt az ügyészségi letartóztatási indítványok sikermutatója – azaz minden letartóztatási kérelemnek helyt adott a bíróság. Békés megyében is kiugróan magas, 99%-os a „sikermutató”, de például a Budai Központi Kerületi Bíróságon már csak 81,8%-os.

Ezek szerint majdnem 20%-kal kisebb az esélye a fővárosban előzetesbe kerülni, mint Vasban és Békésben. Egy ügyvéd kolléga számolt be arról, hogy míg Budapesten letartóztatás helyett sikerült óvadékot és bűnügyi felügyeletet elérni ügyfelénél, addig nagyon hasonló ügyben ”Láposon” (fiktív helynév!) már nem. A vidéki bíró mindezt azzal „indokolta”, hogy „Budapest, az Budapest, Lápos, az Lápos”. Ez a különbségtétel nehezen igazolható.

Igazából az új büntetőeljárási törvény kijelölte a helyes irányt. Igaz, nem legelőször. Az korábban is általános szabály volt ugyanis, hogy a büntetőeljárásban ne a letartóztatás legyen a kiindulási alap, hanem a szabadlábon történő védekezés.

Ahogyan az is, hogy fokról-fokra, jól megindokolva kell eljutni addig, hogy miért is az egyre súlyosabb „személyi szabadságot érintő” (azaz korlátozó) kényszerintézkedést kell alkalmazni, és miért nem elég, mondjuk, a távoltartás vagy a bűnügyi felügyelet (házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom), miért kell feltétlenül a letartóztatás, ami papíron régóta a legvégső eszköznek számít. A helyes irány tehát korábban is megvolt, de a gyakorlat nem követte. A nehezen megfogalmazható „nyomozási érdek” felülírta a törvényeket.

Ábra: Magyar Helsinki Bizottság

Minden gyanú alatt

És sokszor ma is így van ez. Itt most friss ügyvédi tapasztalatokat ismertetünk.

  • Egyes tapasztalatok szerint a „házi őrizet”, azaz a bűnügyi felügyelet egyik formája többnyire most is csak akkor jöhet szóba, ha már valaki hosszú időn, egy–másfél éven át volt letartóztatva.
  • Ügyvédi megfigyelés az is, hogy egyes bíróságoknál azok kaphatnak bűnügyi felügyeletet „egyből”, akiknél voltaképpen még alapos gyanú sincs, de a bíró „a biztonság kedvéért” rendeli el a bűnügyi felügyeletet.
  • A beismerő vallomásnak még mindig kulcsszerepet tulajdonít néhány bíró. Ha valaki tagad egy szabadságvesztéssel büntetendő bűnesetben, akkor kisebb az esélye megúszni a letartóztatást.
  • Ha a gyanúsított büntetett előéletű, akkor gyakorlatilag automatikusan indítványozzák letartóztatását. Egyéb személyi körülményre – például, hogy gyerekeit tartja el, szüleit ápolja, stb. – nemigen vannak tekintettel a jogszabályi változásokkal kevésbé lépést tartó bírák.
  • Mondják, hogy a kábítószeres bűncselekményeknél rutinnak számít az egy évnél is hosszabb letartóztatás, még kisebb súlyú ügyekben is, mert előfordul, hogy a nyomozó hatóságok a letartóztatott szabadságelvonással kipréselt vallomását akarják felhasználni a drogos hálózat felgöngyölítésére. Itt tehát alig számít valamit a gyanúsított szabadságjoga, amely szerint a letartóztatásnak „a legvégső esetnek” kellene lennie.
  • Külföldi gyanúsítottnak gyakorlatilag reménytelen szabadlábon védekezni. Igaz, náluk nem olyan elképesztő az arány, mint Görögországban, ahol a letartóztatottak 43%-a külföldi, de külföldiként nálunk is igen könnyű rács mögé kerülni, és igen nehéz szabadulni. Már csak azért is, mert sokszor csapnivaló a hatósági tolmácsolás színvonala, a külföldinek segítség nélkül alig van esélye megérteni, mi történik vele.
  • A hatóságok és a bíróságok igen nehezen tudnak azzal mit kezdeni, ha valakinek magyarként külföldön van munkája, vagy sokat utazik. Őket is előszeretettel tartóztatják le. Így járt egyik kamionos ügyfelünk is, aki maga jelentkezett a rendőrségen, és mégis négy hónapig volt letartóztatva szökés, elrejtőzés veszélye miatt. Később a strasbourgi bíróságnak kellett kimondani, hogy egy idő után minden elfogadható indok nélkül tartották fogva, tehát jogellenesen.
  • De volt olyan eset is, amikor egy nemzetközi szervezeti tagság is szerepet játszott abban, hogy valakinek a bíróság elrendelje a letartóztatását, mondván „megalapozottan feltehető, hogy a büntetőeljárásban elérhetetlenné válna, megszökne, elrejtőzne”.
  • „Nem jó személyi körülmény az sem”, ha valakinek olyan foglalkozása van, ami a hatóságokban gyanút kelt. Egy végrehajtót azért tartóztattak le, mert az irodájába volt bejelentve az állandó lakhelye, hogy ne kelljen felfedni ügyfelei előtt a valós tartózkodási helyét. Az is rontott a helyzetén, hogy foglalkozásából adódóan „igazságügyi kapcsolatai” is voltak, azaz feltételezték, hogy „befolyásolhatta az eljárást”.
  • Továbbá az is indokolhatja a letartóztatást, ha valakinek jó az anyagi helyzete. Érdekes, hogy másoknál meg éppen az ellenkezője, a szegénység a letartóztatás indoka. Sok bíróság gyakorlata szerint gazdagnál és szegénynél is fennáll a szökés gyanúja.
  • Sokszor erős a gyanú, hogy a nyomozási bíró leginkább előzetesen dolgozik csak papírokból, és az indoklás is előre megadott formanyomtatványok alapján történik, a személyes meghallgatásnak nincsen gyakorlati jelentősége. Előfordul ugyanis, hogy a letartóztatásról döntő eljárásban a gyanúsított és ügyvédje meghallgatása után a bíró azonnal döntést hoz, amelyet már egy korábban kinyomtatott dokumentumból olvas fel.

A Magyar Helsinki Bizottság május 27-én, hétfőn tartott konferenciát a letartóztatás és védőkirendelés lassan egyéves, új gyakorlatáról. Ezen az eseményen mutattuk be azt a kézikönyvet, amely ügyvédeknek nyújt segítséget a kényszerintézkedésekkel, így a letartóztatással kapcsolatos eljárásokban. Merthogy bár vannak biztató jelek, és a szabályozás is határozottan jobb lett, de a gyakorlatban még mindig túl nagy szerepet kapnak a jogállami garanciákhoz képest a régi rutinok.

Olvass tovább!