Mit tegyen a baloldal, ha jön az özönvíz?

A cikk az alábbi könyvet mutatja be: Antal Attila (2019): Orbán bárkája: Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége. Budapest: Noran Libro.

Hogyan lehet a NER-ről beszélni úgy, hogy túllépjünk a Magyar Narancs-glosszák és a Fiala János-sziporkák színvonalán? Ha elvetjük, hogy minden, amit ismerünk, csakis emberi gonoszság és irigység eredménye, messzebbre juthatunk.

A magyar politikai folyamatok megértéséhez a globális kapitalizmus mozgásai jelentenek támpontot. Antal Attila könyve és a politikai gazdaság eszköztára ezt használja, de nem képes teljesen elszakadni a magyar politikai gondolkodás jellemző zsákutcáitól.

Mi Antal Attila kötetének célja? Elsősorban nem az orbáni politika, sokkal inkább annak a politikai-gazdasági rendszernek (a neoliberális, hiperglobalizált kapitalizmusnak) a leírása, amiben az létezik. Ezt az egymásra utaltságot elemzi.

Az ellenzék naphosszat beszél az Orbán-rendszer korrupt, gyűlöletre építő természetéről, a rabszolgatörvény embertelenségéről, és a szociális szolgáltatások leépülésének következményeiről. Mi az, amiről mégis elfeledkeznek a Kossuth-téren fehér sapkában állva, heves beszédeik közben? Arról, hogy a (neoliberális) kapitalizmus milyen módon segített e rezsim megszületésében és hogyan járul hozzá fennmaradásához továbbra is. E folyamatok – kezdve az egészségügyi rendszer leépítésétől, a német multik támogatásán keresztül, a bevándorlók kirekesztéséig – nem Orbánnal kezdődtek, és nem is érnének véget egy nagy ellenzéki kormányzással sem.

Antal Attila arra tesz kísérletet, hogy közérthető formában beszéljen arról, hogy a (tekintélyelvű neoliberális) kapitalizmus nemzetközi szereplői hogyan lettek szerelmesek a nemzetállami autokráciákba.

A kötet erőssége sokszor abban van, hogy a balliberális-klubrádiós ellenzékiek elméjét ködösítő elméleteket jól célzottan teszi helyre. Vannak azonban olyan pontok is, ahol nem képes elszakadni ettől a „tradíciótól”, hasonlóan személyközpontú, pszichologizáló magyarázatokat ad, vagy következetlenül használja a (marxista) politikai gazdaságtant. Erre emlékeztet az is, ahogy a címadó metafora („Orbán bárkája”) megjelenik. Először is, Orbánt és körét a világvégét váró „készülődőkhöz” hasonlítja, akik próbálnak élelmiszer és fegyver felhalmozásával, eszközök kezelésének megtanulásával és egyéb módon felkészülni valamilyen katasztrófára.

Antal szerint Orbán is ilyen, amennyiben „célja […] hogy önmagát és egy hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédjen egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi, politikai vagy éppen környezeti katasztrófától”.

Ez a leírás magában ellentétes a könyvben sokszor használt politikai gazdaságtani elemzéssel, és a kapitalizmus kritikájának alapvetésével: a piacgazdaság nem összeesküvés, annak résztvevői is a rendszer logikájának termékei.

Így ezek az emberek, bár előteremtik saját anyagi jólétüket és személyes biztonságukat, legfőképp csak fogaskerekek, akik biztosítják a tőkefelhalmozás zavartalanságát.

A cél, hogy a Mészáros Lőrinc ügyleteitől, Paks kettőtől, és a korrupciós hírek miatt révületbe esett ellenzékiek megértsék: ez a létező kapitalizmus működés közben. E rendszerkritikai megközelítés kiindulópontja a szerző által hiperglobalizációnak nevezett folyamat. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert a kapitalizmus alapvetően globális, ez a folyamat viszont felgyorsult a nyílt imperialista gyarmatosítással és annak formaváltásával. A terjeszkedés és az idegen gazdaságok megnyitása a piacgazdaság előtt megváltoztathatatlan tulajdonsága a kapitalizmusnak (ennek megértéséhez hivatkozza a szerző Rosa Luxemburgot). Ez együtt jár a nemzetállamok önrendelkezésének és függetlenségének csorbulásával, aminek egyik fontos megnyilvánulása a pénzügyi szervezetek nyomásgyakorló hatalma, amit Görögország példáján mutat be a szerző.

Bezárni a kaszinót

A neoliberális globalizáció nemzetközi szereplői a tőkefelhalmozás zavartalanságában érdekeltek. Ebben rejlik a nemzetállami demokráciák és a globalizáció folyamata közötti feszültség, mert az utóbbi érdekei a társadalmi érdektől elszakadva léteznek, és működésük nem is ellenőrizhető az egyes társadalmak által. Kialakult egy nemzetközi gazdasági és pénzügyi rend, és ennek intézményei (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, az Európai Unió, kereskedelmi egyezmények sorozata), amik működése csak nagyon korlátoltan befolyásolható, elszámoltatható a nemzetállamok által. E fejünk fölött zajló egyeztetéseket csak hullámverésükből érzékeljük, választópolgárokként nem szólhatunk bele e folyamatok alakulásába – ez az állapot pedig aláássa a demokráciát.

Kapitalizmus magyar jellegzetességekkel

Hasonló az ellentmondás a nemzetek szuverenitása és a neoliberális kapitalizmus működése között. Mivel a nemzetállamoknak nincs eszközük irányítani azokat a globális gazdasági folyamatokat, amelyekben léteznek, csak igazodni tudnak hozzájuk politikájukkal, ami kiszolgáltatottá teszi őket.

Így festi le a kiinduló helyzetet Antal Attila a Rodrik-féle trilemmán keresztül, ami a nemzeti szuverenitás, a demokrácia, és a globalizáció közötti ellentmondásos viszonyt írja le. Dani Rodrik javaslata e helyzet kezelésére a „nemzetállami keretben kibontakozó, a hiperglobalizációt nemzetközi együttműködésekkel kordában tartó demokrácia”. Antal Attila ennek adja a kifejezetten kelet-európai tapasztalatokból merítő kritikáját : valóban szükség lenne a globális demokrácia intézményeire, de nem lehet az egyre autoriterebbé váló nemzetállamokra építeni.

Ehhez az érvhez az orbáni rendszer ad aláfestést Antal Attila könyvében, és így a könyv témája is ez: a kapitalizmus tekintélyelvű hajlamainak diadala a liberális demokratikus konszenzus felett. A „globális pénzpiac” és a „lokális nemzetállam” együtt csorbítják a demokratikus elveket. E házasságnak ráadásul van még egy eleme: a nemzetállami autokráciák éppen a globális szereplők elleni lázadással szerzik meg a neoliberalizmus által kisemmizett emberek támogatását. Ez azonban a szerző szerint nem jár valódi védelemmel: sem gazdasági protekcionizmussal, sem a szociális ellátások erősítésével. Épp ellenkezőleg, ahogy a rabszolgatörvény kapcsán is láthattuk, a globalisták ellen küzdő nacionalisták saját népüket árusítják ki a nemzetközi tőke húspiacán.

A könyv első részében a szerző leírja az tekintélyelvű neoliberalizmus kialakulását. Ez a jól ismert történet a második világháború utáni, állami beavatkozáson alapuló jóléti államok kialakulását és az ezzel szemben feléledő „ellenmozgalmat” írja le. Mivel a neoliberalizmussal és annak történetével már sok cikk, tanulmány és könyv foglalkozott, ezt nem részletezném.

A leírás részletes, de a neoliberalizmus fogalma csúszkál: egyszerre ideológia, politikai mozgalom, és egy korszak megnevezése. Ez a jelenség a kortárs baloldal sok szerzője esetén megjelenik, és fontos jele egy fogalom túltelítettségének.

Amit a neoliberalizmus vívmányának vagy következményének tartunk, egyszerűen a kapitalizmus működés közben. Az elnevezés valamiféle újszerűségre utal, például a Pinochet alatti Chilében, ahol a kapitalista visszarendeződés felszámolta a demokráciát. Ez véleményem szerint nem kivétel, csak a kapitalizmus és a demokrácia között feszülő, korábban egyértelműnek vélt ellentét megnyilvánulása.

A demokratikus kapitalizmus konkrét politikai-gazdasági környezetben (Európában és Észak-Amerikában) és konkrét időben (második világháború után) létrejött képződmény, ami korábban csak kivételként létezett. Emiatt úgy gondolom, félrevezető a neoliberális jelző használata sok esetben, és a kapitalista fejlődés egy specifikus szakaszát kritizálja, annak egésze helyett (ez a felcserélés még jele lehet a baloldal gyengeségének ahhoz, hogy újra nyíltan antikapitalista retorikával beszéljen a világról).

A globalizáció nincs jó hatással a demokráciák egészségére, ez könnyen belátható, amennyiben megértjük az érdekellentéteket és az erőviszonyokban álló különbségeket. Antal Attila ezen (és lényegében Rodrikon) túllépve amellett érvel, hogy maga a kapitalizmus is nehezen fér meg a (liberális) demokrácia elveivel. Ez a Rosa Luxemburg által leírt imperializmus-elméleten keresztül érthető meg. Eszerint a „tőkekoncentráció vastörvényéből fakadó” folyamatos terjeszkedés is veszélyt jelent.

Mindez egyértelmű, ha a gyarmatosítás történetét nézzük, aminek lényege a piacteremtés, és az erőforrások kiaknázása a természetes gazdaságok (és társadalmak) összezúzásával. A kolonizáció folyamatát végigkísérte a nyílt erőszak, a leigázás és a koncentrációs táborok létesítése a kor vezető ipari nagyhatalmai által. A neoliberális kapitalizmus időszakában ennek más megnyilvánulásai voltak: az Egyesült Államok által végrehajtott vagy segített latin-amerikai puccsok, a globális pénzügyi intézmények érdekérvényesítése a gazdaságilag nyűglődő országokkal szemben, és a büntetőállami apparátus kiépítése.

Az állam úgy alakul át, hogy a piaci folyamatokat minél kevésbé legyen lehetősége befolyásolni, korlátozódik a parlament hatalma, és megerősödik a végrehajtásé. Ez végeredményben nem kisebb, csak másfajta államot jelent, olyat, ami nem szociális ellátórendszert, hanem börtönöket tart fenn. (Később e helyzet leírására használja a szerző Agamben következmények kormányzásáról szóló elméletét.)

Ez a folyamat a nemzetállamok szuverenitását is csökkenti, amennyiben azoknak nincs érdekérvényesítő ereje a nagy, globális pénzügyi intézményekkel szemben. Erre az állapotra reagált az Orbán-kormány korai „nem leszünk gyarmat” jelszava is, amit hamar felváltott a „nem leszünk bevándorlóország”.

Az új nacionalista-autoriter jobboldali rezsimek ezzel a csellel (anti-globalista diskurzus, és párhuzamosan a globális tőkeérdekek kiszolgálása) fedik el saját kiszolgáltatottságukat, miközben lebontják a liberális demokráciát. Utóbbi lebontása azért volt szükséges, hogy a kormánypárt saját köre zavartalanul növelhesse tőkéjét. A nemzetközi közösség (azon része, amely gazdaságilag függ a magyar gazdaságtól) pedig azért hagyja ezt szinte szó nélkül, mert a Fidesz számukra is zavartalan felhalmozást biztosít.

Ez a fajta függőségi rendszer mindennél élesebben mutatkozott meg a német járműipari multik igényeit kielégíteni vágyó rabszolgatörvény elfogadásával.

E gazdasági-politikai projekt ideológiai alapja a posztfasizmus (Tamás Gáspár Miklós által kidolgozott) elmélete a szerző szerint. Ez egy olyan politikai rendet ír le, ami demokratikus keretek között bontakozik ki, a globális kapitalizmus „tágas kitinpáncéljának védelme alatt”, de politikája a történelmi fasiszta rendszerekhez hasonlóan elutasítja az univerzalitás, az egyenlőség elvét.

Ez a jól használható analitikus eszköz a könyvben mégis homályossá válik. A szerző „újnacionalizmusról” beszél, melynek „célpontja a két világháború közötti európai nacionalizmusokkal ellentétben nem elsősorban más nemzetek, hanem a bevándorlás és az iszlám elleni küzdelem”. Ez a tulajdonság nem újdonsága a nacionalizmusnak (etnicizmusnak, ha TGM keretrendszeréhez következetesebben állunk), hanem a mindenkori kívül-belül logika tökéletesen koherens megnyilvánulása. Később a szerző álnacionalistákról beszél, akik a „globális kihívások megoldását bátortalanok és hanyagok felvetni”,miközben a „nemzeti erőforrásokat magáncélokra használják fel”.

Ez feltételez valamilyen romantikus, igaz nacionalista érzületet, ami a korábbi nacionalisták sajátja volt, és aminek célja a nép vagy nemzet felemelése volt. Valóban lehetett ilyen, Garibaldi és Széchenyi, vagy a koloniális nemzeti felszabadító háborúk idején Európán kívül. (Ezért is érdemes a nacionalizmus és etnicizmus között különbséget tenni.)

Ez mégis félrevezető, mert a nemzeti ideológiát hirdető kormányzó erők mindig is ezt a konstrukciót felhasználva használták a „nemzeti erőforrásokat”, építettek osztálykoalíciót, és politikai hatalmat. A nemzet (tév)képzetének megalkotása, majd felhasználása politikai célokra közel sem az Orbán-rendszer vagy a kétezres évek sajátossága.

A továbbiakban a szerző leírja e rendszer kiépülésének menetét. Ez a gazdasági szerkezetváltozáshoz szükséges tényezők nagyját magába foglalja: a gazdaságpolitikai irányváltást, a nemzeti burzsoázia kiépítését, a jogszabályi környezet megváltoztatását és a multikkal kötött frigy részleteit. Ez a soktényezős történet, valamint az ebből összeálló elmélet könnyen számol le a magyar balliberális ellenzék szeretett világmagyarázatával, a maffia-állammal. A gonosz polip által foglyul ejtett jóságos piac képe fals, és leegyszerűsítő: „a maffiaállam hipotézise pedig nem reflektál arra, hogy a neoliberális kapitalizmus szereplői nem pusztán a rendszer áldozatai, hanem tevékeny résztvevői”.

A jó elmélet fontosságáról

A könyv utolsó része címe alapján („Mit építsünk bárka helyett?”) arról szól, amit sokszor hiányolnak a hasonló könyvekből: mindent megértve, mégis mit kellene tennünk? Először a magyar politikai struktúra üdítő felfogását kapjuk. A szerző Giorgio Agamben olasz filozófus után így jellemzi az Orbán-rendszert: „a demokrácia és a nem-demokrácia összeolvadtak egy folyamatosan elhúzódó kivételes állapotban. […] Ennek lényege, hogy az adott kormányzat politikai erővel […] egy olyan új berendezkedést hoz létre, amelynek ugyan van formális jogi alapja […], de mindent a politikai döntések határoznak meg”.

Ez a politizálás nem a társadalom problémáinak kiváltó okait próbálja – mondjuk – a törvénykezés útján megoldani, hanem kizárólag a „következmények kormányzásával” foglalkozik. Ennek meghatározó érzülete a biztonság teljes középpontba állítása. A szerző világosan mutat rá a politikai létezés e módjára a menekültkérdés magyarországi kezelése kapcsán. Ezek után jól azonosítja a baloldal talajvesztésének egyik okát: a jobboldal antiglobalizációs lózungjaival képes volt megalapozni rendszerellenes arculatát.

Ezért a baloldal nem vonulhat már vissza a gazdasági kérdésektől, le kell számolnia neoliberális múltjával és meg kell jelenítenie kapitalizmuskritikáját.

Ez fontos, de kiegészítésre szorul. Az Orbán-rendszer „ellenfelei” nem felejtették el a kapitalizmuskritikát, ott van a zöldeknél, a diákmozgalomban, a feminista szervezetek programjában és a lakhatási mozgalomban is. Az impotens, a kollaboráció határán táncoló parlamenti pártok és szakszervezetek adták fel a fennálló kritikáját. Nekik fontos lehet a szerző azon megállapítása is, hogy a globális kihívásokra globális válaszokat kell adni, mert nem lehet a NER-t megszülő kapitalista világrendszert csak Magyarországon megállítani.

Ebben fontos megérteni Antal Attila következő dilemmáját, amit politikai Stockholm- szindrómának nevez: a kizsákmányoltak miért támogatják a kizsákmányolót? Ennek okát a bevándorlásellenességben és a globális struktúrák iránti bizalmatlanságban látja. Véleményem szerint ezek inkább a következményei annak, ami a valódi ok: az identitáspolitikába való menekülés, a gazdasági kérdések elhagyása.

A szempontok, amiket a szerző felvet, a mozgalmi építkezésre vonatkozóan tehát fontosak, még ha nem is minden esetben pontosak. A jó elmélet a gyakorlat tapasztalatait összegzi, segít megérteni és megmagyarázni, amit a világról tudunk – ezzel pedig irányt is mutat a gyakorlatnak, a politikának, a mozgalmaknak. Éppen ilyen jó elméletre van szükségünk, ami nem ködösíthet homályos fogalmakkal. Különösen olyankor nem, amikor szűkösek az az erőforrásaink és amikor reakció a csúcson van.

A szöveg eredeti változata korábban az Új Egyenlőség portálon jelent meg.

Olvass tovább!