Körösényi András és Mándi Tibor május elején a Válasz Online-on közzétett esszéjükben konzervatív értelmiségiként elhatárolódnak a feltörekvőben lévő „új jobboldaltól”, amelyet a magyar kormány szélsőjobboldali politikájával nyíltan elvközösséget vállaló tudósokkal és médiaszereplőkkel azonosítanak. A konzervatív szerzők hangsúlyozzák, hogy mély egyetértésben vannak ezen új jobboldallal – vagy nevezzük nevén: szélsőjobboldallal – az úgynevezett „progresszív liberalizmus”, a liberális bevándorláspolitika és az EU föderalizációja kérdésében, ám ellenzik a szélsőjobboldal szembefordulását a klasszikus liberalizmus olyan alapelveivel mint az egyéni szabadság vagy a joguralom.

Nem kétlem a szerzők új jobboldallal szembeni ellenérzésének őszinteségét. De vajon mennyire koherens az az álláspont, amely élesen el akarja választani a régi, konzervatív jobboldalt és az új jobboldalt? Vajon e kettő összekapcsolódása és egybefolyása nem szükségszerű következménye a jelenkori politikai és társadalmi helyzetnek?

Kezdjük azzal, hogy közelebbről megnézzük, mi is az, amiben a szerzők egyetértenek az új jobboldallal. Ezt átfogóan a „progresszív liberalizmus” elutasításának nevezik, amin egy olyan felfogást értenek, amelynek „vezércsillagává a szabadság helyett az egyenlőség mind teljesebb megvalósítása vált, aminek következtében napjainkban a szabadságot sokszor éppen a ’haladó’ liberálisoktól kell megvédeni.” Példaként hozzák fel erre a New Green Deal programját az Egyesült Államokban, illetve különféle konzervatív szerzőkkel szembeni egyetemi diákmegmozdulásokat – hogy a kettő között mi az összefüggés, nem derül ki.

Körösényi és Mándi itt egy régi, milliószor meghaladott és végletekig ideologikus toposzt elevenítenek fel, amely szerint a szabadság és egyenlőség egymással szemben álló értékek. Ez természetesen nem igaz.

A szabadság előfeltételezi az egyenlőséget és az egyenlőség megköveteli a szabadságot. Csakis a társadalmi együttműködésben egymással egyenlő felekként részt venni képes emberek lehetnek szabadok nem csak az állam, de a többi ember és a közvélemény szabadságkorlátozó uralmától.

Az egyenlőség pedig megköveteli a szabadságot, mert az egyenlőség elve nem csupán egy formális követelmény, amit mindennek és bárminek az egyenlősége kielégít; az egyenlőség elve egyenlő hozzáférést követel mindama javakból és jogokból, amelyek mindenkit pusztán emberi mivolta és méltósága folytán megilletnek és ezek között ott a szabadság is – mégpedig kiemelkedő helyen.

De félretéve a politikaelméleti kérdéseket: figyelemre méltó, hogy a konzervatív szerzők az egyéni szabadságra leső legnagyobb veszélyként a „progresszív liberalizmus” előretörését látják, és nem például a mindinkább autokrata hajlamú politikai vezetők előretörését – Trumptól Bolsonarón át Orbán Viktorig –, vagy éppen a globális egyenlőtlenségek növekedését tekintik; hiszen az egyéni szabadságra nem csak az állam jelent veszélyt, hanem azok az egyének is, akiknek a magánvagyona egy kisebb állam költségvetését teszi ki, és akik így a társadalom nincstelen tagjaival szemben hatalmi és potenciálisan uralmi pozíciót birtokolnak. Mindez közel sem fáj annyira a konzervatív szerzőknek mint a Green New Deal.

Ez azért van, mert ezek a szerzők – ahogy hangsúlyozzák is – nem a klasszikus liberalizmus hívei, hanem konzervatívok. Ami nekik számít, az nem az egyéni szabadság, hanem a szabadság nyelvezetének és rítusainak hagyománya: „A konzervativizmus a klasszikus liberalizmusra elsősorban hagyományként, ha tetszik, az európai civilizáció – azon belül inkább az angolszász mérsékelt, mint a francia radikális felvilágosodás – közös örökségeként, és nem elvont elméleti-filozófiai rendszerként tekint (ez az, ami megkülönbözteti a valódi liberalizmustól).”

A konzervativizmus annak a szeretete, ami volt, azért, mert az volt. A megfontoltság és körültekintés önmagában nem konzervativizmus. Felhívni a figyelmet a végig nem gondolt és túlzott sebességgel véghez vitt társadalmi változások veszélyeire nem konzervativizmus. A progresszív baloldal egy jó része manapság – a globális felmelegedés, a válságra hajlamos globális kapitalizmus kihívásainak fényében – éppen az őrjítő sebességgel változó világ meglassítására, a megfontoltabb haladásra, a szemlélődőbb és a világgal nagyobb harmóniában folytatott élet forradalmi változását akarja elhozni. Ettől még nem lesznek konzervatívok.

Konzervatív attól lesz az ember, hogy úgy véli – vagy legalábbis érzi –, hogy ami mindeddig volt, annak rangja van a világban azzal szemben, ami még csak lesz, pusztán azért, mert amaz volt, s a másik még csak lesz. A konzervatív ezért

„idegenkedik a változástól, mely mindig és mindenekelőtt úgy jelenik meg számára, mint valamitől való megfosztódás. A viharban elpusztult csalit fájó hiánya a megszokott tájban, barátok halála, a barátság elmúlása, viselkedési szokások kihalása, egy szívünkhöz nőtt bohóc visszavonulása a pályáról […].”

De mégis mi az, ami volt? Mi az, aminek a megőrzésére a konzervatív értelmiségi felteheti az életét?

Ami eddig volt, nem más, mint az alávetettség és az embert méltóságától megfosztó hierarchiák világa. Az ember ember feletti uralmának világa. Az ember és természet korlátlan kizsákmányolásának a világa. Az emberek közti egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság végeérhetetlen növekedésének világa. Egy világ, amely milliók és milliárdok számára elviselhetetlen és emberhez méltatlan.

Ez a világ csak a kiváltság és vagyon magas tornyaiból tűnhetett szilárd és megingathatatlan, örök értékeket felmutató építménynek. Onnan valóban úgy tűnhetett, hogy a világ az érdem és szabadság jól berendezett birodalma, amelyben mindenki megkapja, ami jár neki. Ezt a látszatot azonban mindig is az embertelenség, a kiszolgáltatottság és kizsákmányolás gépezete tartotta fenn. A mélyben mindig és egyre elfojthatatlanabbul munkált az emberi méltóság nemet mondása; az emberi test és szellem puszta eszközzé aljasítása elleni lázadás, a szabadság, egyenlőség és méltóság akarása mindig és folyton kihívást intéztek ezzel a renddel szemben. Ez a régi rend most egyúttal a változó klíma, az egyre instabilabbá váló nemzetközi helyzet, az újabb válság felé száguldó globális gazdaság kihívásával is szembe néz.

Ami volt, nem maradhat meg; mert ami volt, fenntarthatatlan és embertelen – vagy pontosabban: fenntarthatatlan mert embertelen. A konzervatívok – akár tetszik nekik, akár nem – ennek a fenntarthatatlan embertelenségnek a védelmezői. Mikor a konzervatív azt mondja, a világ maradjon meg olyannak, amilyen volt, ezzel – ha kedvére van, ha nincs – egyúttal azt is mondja, hogy a világ változatlansága nagyobb érték számára, mint az emberi méltóság és élet. De még ha a konzervativizmussal való erkölcsi számvetést figyelmen kívül is hagyjuk, akkor is elkerülhetetlen a konklúzió: a konzervatív tragédia nem kerülhető el, mert a világ nem maradhat olyan, amilyen volt.

A konzervatív a változás ezen elkerülhetetlenségét vagy csendes melankóliával tudomásul veszi, vagy ellenkezőleg, arra az álláspontra helyezkedik, hogy ennek a változásnak útját állni, a múltat, a hagyományt – és tehát a hierarchiát, alávetettséget, kiszolgáltatottságot és embertelenséget – megőrizni nemes elhivatás, nem csak a magánéletben, hanem a politikában is. A konzervatív ekkor egyszerre nem Oakeshott érzelmes litániáját fújja a nyugdíjazott bohócok keserűségéről; az ilyen konzervatív jelszava ma csakis az lehet, amit Baradlay Kazimir olyan találóan fogalmaz meg A kőszívű ember fiaiban:

„A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.”

Körösényi és Mándi elkerülhetetlen erre az álláspontra kell, hogy helyezkedjen, mivel egyet látszanak érteni az új jobboldallal abban, hogy a hierarchiák, egyenlőtlenségek megőrzése és a változás megállítása érdekében a politika eszköztára és az államhatalom felhasználása legitim. A konzervatívok és új jobboldaliak egyaránt el akarják érni, hogy a föld ne mozogjon, hanem álljon – pontosabban, csak arrafelé mozogjon, amerre ők is mozogni kívánnak, hogy a föld a saját szemszögükből mozdulatlannak tűnjön. Ám a változás, az ellenmozgás erői, amelyekkel szembesülnek, a klímaváltozás, a közelgő válság, az elnyomottak, kizsákmányoltak ellenállása – akik között ott vannak a hátrahagyott munkások, tanárok, ápolók, munkanélküliek, migránsok, a világ minden számkivetettjei – ezek mind tektonikus erők. Ahhoz, hogy az államhatalom nekik ellen tudjon állni, magának is hatalmas erőket kell mozgásba hoznia, és felhatalmazást kell követelnie magának rendkívüli intézkedések és rendkívüli tettek véghezvitelére.

Az állam pontosan azért válik mind autoriterebbé, azért függeszti fel az egyéni szabadság hagyományát, mert csak így tudja elejét venni azoknak a változásoknak, amelyek ellen a konzervatívok is küzdeni akarnak.

A konzervatív ekkor egy dilemma elé kerül. Az egyik lehetősége az, hogy kitart amellett, hogy a föld ne mozogjon, hanem álljon; ekkor el kell fogadnia az autoriter államhatalmat, amelyet el akar utasítani. A másik lehetőség, hogy elfogadja a változás tényét, mert belátja, hogy az, ami a múltból értékes, csak egy egyenlőbb és igazságosabb világban őrizhető meg.

Körösényi és Mándi érzékenyek erre a problémára, azonban tagadják a dilemma meglétét: a „globális progresszív liberalizmus elutasítása és a hazai autoriter törekvések támogatása között nincs szükségszerű kapcsolat – sőt, a konzervatívok hasonló okokból ellenzik mindkettőt.” Szükségszerű kapcsolat valóban nincs; a kapcsolatot a jelenlegi globális politikai, társadalmi és gazdasági helyzet alapozza meg, amely azonban érzéketlen a magyar politológusok elvi meggyőződéseire és politikai ízlésére. Sajnos az, hogy a konzervativizmusból nem következik fogalmi szükségszerűséggel az autoriter államhatalom támogatása, még nem implikálja, hogy a konzervatív politika minden konkrét helyzetben megúszhatja az autoriter hatalommal való közösségvállalást.

Ezért cseng üresen az új jobboldaltól, vagyis a fajvédő tendenciákat nyíltan felvállaló, illiberális szélsőjobboldaltól való konzervatív elhatárolódás.

E két irányzat ugyanis a jelenlegi társadalmi és politikai helyzetben egyazon célt igyekszik megvalósítani: a régi rend, a hierarchia, a kizsákmányolás, a kiszolgáltatottság átmentését az elkerülhetetlen globális válságok utáni világba.

Ez a projekt csakis autoriter állami represszióval vihető végbe – mi más is lehetne az eszköze egy olyan törekvésnek, amelynek célja az emberi méltóság hangjának elfojtása a kizsákmányolás, kiszolgáltatottság és elnyomás rendjének védelmében?

Megértem, hogy a konzervatív értelmiség ezt az összefüggést nem akarja látni. Megértem, hogy fájdalmas belátni, hogy az ember nem a rend és biztonság, hanem az embertelenség és zsarnokság oldalán áll. Ezért nem is sietnék elítélni az új jobboldaltól elhatárolódni kívánó konzervatívokat mint képmutatókat. Azt gondolni ugyanis, hogy a fennálló rend megőrzésében van valami nemes, hogy az embertelenség és kiszolgáltatottság rendjét a biztonság, a józan és megfontolt haladás nevében érdemes akár az állam erejével is fenntartani; hogy mindez sikerülhet a klasszikus liberalizmus hagyományának megtartásával, hogy a jobboldal autoriter fordulata elkerülhető – ezeknek a naiv és veszélyes tanoknak a hangoztatása

„a vétek, mely az erény mezét ölti magára, nem azért, hogy megcsaljon és eláruljon, miként a képmutatás, hanem, hogy ama szeretetre méltó és szent kép mögé bújva megszabaduljon az iszonyattól, melyet önmaga fedetlen látványa kelt benne”.^[1]

Ám ha a konzervativizmus a jelenlegi helyzetben kitart amellett, hogy az eddig fennálló mindenáron való fenntartása az államhatalom segítségével legitim, hogy arra, ami a múltból értékes, a „progresszív liberalizmus” nagyobb veszélyt jelent, mint az autoritarizmus és a terjedő posztfasizmus, úgy előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen saját fedetlen látványának iszonyatával: hogy ő immár nem egyéb mint a megfontoltság álruhájába öltözött szélsőjobboldal, hogy immár véglegesen az elnyomás, kirekesztés és önkényuralom szolgálatába állt. Vajon van-e még kiút a következetes és erkölcsös konzervatívoknak? Nem tudom. Erről nekik kell nagyon komolyan és nagyon mélyen elgondolkodniuk.