A jelenkori magyar belpolitika a végletekig elment abba az irányba, hogy az Orbánnal szembeni jelentőségteljes, ebből adódóan rizikófaktorral bíró ellenzéki fellépés megálmodása és megvalósítása helyett alternatív valóságokat, hamis narratívákat gyárt, miközben ugyanúgy ellenségképekkel operál, mint azt a kormányzat is teszi.

Ezek a hamis narratívák arra szolgálnak, hogy a kormányzó pártok bármilyen eredményét elkülönítsék a versengő politikák sorából és elsődlegesen más társadalmi csoportokkal, intézményi keretekkel magyarázzák azokat. Nem az ellenzéki politikai programmal és ellenállási formákkal van a gond elsődlegesen ebben a keretben, hanem a kormányzati túlsúllyal.

E logika szerint például a kormányzó pártok kirekesztő politikája azért sikeres, mert a mindent átható gyűlöletkampány megfélemlítette az embereket, különösen az arra érzékenyebben reagáló, kiszolgáltatottabb csoportokat. Vagy azért szerzett x mandátummal többet a Fidesz, mert a kettős állampolgárok szavazhattak. Vagy mert a kistelepüléseken és zsákfalvakban nyomorgók félnek a bevándorlóktól, és ezért a Fidesz politikáját támogatták.

Ezek mind fontos faktorok abban, hogyan alakulnak a választási eredmények, és hogyan politizálódnak megkreált ellenségképeink, elképzelt érdekellentéteink és diskurzív gyakorlataink. Ugyanakkor fontos megállapítani, hogy ezek részigazságokat fűznek össze olyan elképzelt narratívákká, amelyek lényegében a politikai valóságtól való menekülési funkciókként szolgálnak az ellenzéki ellenállás szempontjából.

Az alapelve ennek a menekülési funkciónak az, hogy a jelen elviselhetetlen és levegőtlen állapotát úgy igyekszik becsomagolni és feldolgozni az ellenzéki pártok jó része, hogy azok egyrészt csak a Fideszre adott reakcióként, arra vetítve nyernek értelmezést.

Ennek a tipikus példája az, amikor annyiban elintézzük a helyi politikai viszonyokat, a „ténybeliséget”, hogy a legszegényebb falvakban az emberek száz százaléka a Fideszre szavazott, mert ők jobban kiszolgáltatottak a helyi önkormányzati közmunkának és a médiából ömlő propagandának. Ezzel a felülről jövő általánosítással szemben mi lenne azonban, ha a nyilvánvaló és alapvetően felületes magyarázatnak tűnő, jórészt részleges képet adó narratíva helyett a helyi viszonyokat vizsgálnánk meg tüzetesen.

Hogy a nyilvánvalónak tűnő magyarázatok helyett megértsük azt, hogy egyrészt miért is tűnnek nyilvánvalónak ezek az állandósult magyarázatok, illetve, hogy kitapogassuk azokat a frontvonalakat, ahol nincs explicit tematizálva a politika és a politikai, ahol emberek és emberi kapcsolatok jelentéktelenné és feláldozhatóvá tétele történik. Talán többet megtudunk a helyi viszonyokról és emberek kihasználásáról, ha újragondoljuk, hogy mik is azok az erővonalak, amik lehetővé teszik azt, hogy emberek másokat nem „csak” kizsigereljenek, de meg is alázzanak. Hogy megpróbáljuk megérteni, hogy a politikai viszonyoknak a pártpolitika csak egy apró szelete, közpolitikák arctalan sora helyett emberi kapcsolatainkat kell először megérteni.

Hol jelenik meg a „gonosz banalitása” a helyi viszonyokban, mik azok a diskurzusok és emberi relációk, amelyek lehetővé teszik azt, hogy szegényekről, romákról, menekültekről, szerhasználókról vagy éppen nem normatív testű vagy szerepekkel operáló nőkről úgy beszéljünk, ahogy, és jogszabályokat, helyi rendeleteket alkossunk, félresöpörve bárminemű testi autonómiát, élethelyzetet, továbbá strukturális és globális tényezőket. Azokra a helyekre és helyzetekre is figyelemmel kell lennünk, ahol a határok meghúzásának aktusai történnek, ahol a határ maga lép át embereket, nem pusztán emberek ezeket a már megalkotott határokat.

A hamis narratívagyártás másik megjelenési formája az, amikor egész egyszerűen a jelen politikáját nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni olyan értelemben, hogy tagadjuk a kormánypártok győzelmének mértékét vagy alkalmanként tényét. Nem, nem fogja a Fidesz győzelmét meg nem történtté vagy kevésbé veszélyessé tenni az, ha kedvünk szerint forgatjuk a leadott szavazatok értelmezését, és alkalomadtán választási visszaéléseket kiabálunk.

Nem lesz kevésbé veszélyes a jelen politikája attól, ha nem nézünk azzal szembe, és úgy teszünk, mint egy kisgyerek, aki a sötéttől való félelmében lábait sebtében a takaró alá bújtatja, mert akkor talán majd nem érintik meg a félelmetes szörnyek az éj leple alatt. A szörnyek itt és most jelen vannak, nem elképzeltek, hanem nagyon is valóságosak, és húsba vágó hatásaik vannak emberi kapcsolatainkra, közösségeinkre, és neked és nekem is felelősségünk van abban, hogy milyen irányba terpeszkednek.

Az ellenzéki ellenállás kétségtelenül egy alapvetően beszűkült térben mozog, intézményi, materiális és diszkurzív határaival. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az, hogy nem tudjuk, mi van ezeken a határokon kívül, még nem jelenti azt, hogy nem érdemes azokon kívül tapogatózni, és alternatív valóságokat megálmodni.

Ahhoz viszont először a hamis narratívákon kell tudni túllendülni. Ez egyúttal elő tudja segíteni azt is, hogy reaktív defenzívából és féktelen orbánozásból teremtő offenzívába tudjon a baloldali ellenzék kerülni, a Fidesztől függetlenül tematizálni ügyeket, feltárni és artikulálni társadalmi sérülékenységeket és kiszolgáltatottságokat, mindezt saját autonóm hangon, konzekvensen és megalkuvásmentesen.

A hamis narratívák meghaladása Orbán fetisizálásának szükségtelenségét is magában hordozza, az ellenzéki politika nem szabad, hogy abból nyerjen örömérzetet, hogy lekomcsizza a pártvezetőket vagy, hogy oroszozik egy ordasat. Ezek ugyanannyira elmaszkírozzák és homogenizálják a valóságot, mint a kormányzati politika teszi azt az ellenségképzéssel, ráadásul rendkívül károsak és félrevezetők is Magyarország globális politikában elfoglalt jelenkori pozíciójának megértéséhez.

A hamis narratívákkal való szakítás egyfajta tükröt is tud mutatni a baloldalon arra nézve, hogy elkerülje a fasizálódó politikával szemben a „részlegesen/moderáltan” nacionalista konszenzussal való operálást. Nem lehet nacionalista, eurofehér, hetero- és homonormatív és neoliberális konszenzust kötve jelentőségteljesen baloldali politikát folytatni és tényleges alternatívát sem nyújtani a jelenlegi rendszerrel szemben.

Ellenkező esetben valóban marad a tőke és nacionalizmus pusztító momentuma.