Az alábbi beszéd 2019. május 4-én, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) első Szabad-díjának átadóján hangzott el, melyen én is jelölt voltam. A Szabad-díjat végül Csordás Anett, az otthonápolás megbecsüléséért küzdő mozgalom vezéralakja kapta, akinek ezúton is gratulálunk!
A Mércénél van jobb újság, van olyan, amely jobb oknyomozó anyagokat készít, van olyan, amelyik jobban és több hírt dolgoz fel. Sőt azt is el kell mondanunk, olyan is van, amelyik jobban teljesíti be a független média liberális ethoszát.
Viszont azt tudom, hogy olyan médiatermék nincs ma Magyarországon, amelynél elhivatottságból, a közösség szolgálatát szeme előtt tartva keményebben dolgoznának, mint ma nálunk a Mércénél. És amikor elhivatottságról és a közösség szolgálatáról beszélek, nem csak arra gondolok, hogy mennyit keresünk mi a Mércénél.
Persze hosszú utat kell folyamatosan végigjárnunk, hogy lehetőségünk legyen kidolgozni a belünk. 2015 júliusában született meg az első gyerekem, Gitta, és eléggé kétségbe voltunk esve a barátnőmmel. Nekem nem volt éppen munkám, Anna meg, ugye, nem keresett, úgyhogy a nagymamámtól kellett pénzt kérnem, ha el akartam menni este sörözni. Ez volt az a pont, ahol minden épeszű ember úgy döntött volna, hogy akkor keres valami fizetős munkát. De nekem ott volt a feladatom, a munkám, a Mérce, így nem ezt a döntést hoztam.
Tehát a Mércével bíznunk kellett abban, hogy értékes, amit csinálunk, és bíznunk kellett abban, hogy maguk az állampolgárok bíznak bennünk.
2015 sokunknak arról marad emlékezetes, hogy több tízezer honfitársunk milyen brutális munkával segítette a magyar állam által magára hagyott menedékkérőket az országban. Nekem emellett arról maradt emlékezetes, hogy pár száz állampolgár bízott bennünk és elkezdte támogatni a Mércét.
2015-ben másfél millió forintot kaptunk, 2016-ban már 9, 2017-ben 22, 2018-ban 35 millió forintnyi támogatást adtak össze azok az emberek, akik bíznak bennünk, bíznak a Mércében, bíznak abban, hogy lehet még igazságosabb társadalom Magyarországon.
Idén 50 millió forintot fogunk összegyűjteni a támogatóink segítségével, hogy tovább folytathassuk a harcot.
Hiszen minket tényleg az a vágy hajt, és tényleg az az elképzelés segít a mindennapokban, hogy napról-napra a munkánkkal hozzájáruljunk egy igazságosabb és tisztességesebb Magyarországhoz.
Ez pedig kő kemény munkát kíván meg, főleg ha valakik olyan makacsok, mint mi, és nem hajlandók a fizetések, az utazások, a mindennapi működés finanszírozásához más forrást igénybe venni, csak az olvasók támogatását. Akik nem hajlandók más támogatásában bízni, csak a polgárokéban.
Mert a Mércének ez a története. 5 évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy csinálunk magunknak egy pici blogból egy saját lapot, ami független lesz, és a mi elveinket képviseli. Független a gazdasági szereplőktől, független a nagy támogatóktól, független a politikai pártoktól, és kizárólag az olvasók támogatásából fog megélni, hogy még a gyanúja se merüljön fel, hogy mi nem az olvasók bizalmát szolgáljuk.
Azóta utasítottunk már vissza pártpénzt, megkeresést nagy alapítványi támogatásra, mert amit az elmúlt években végrehajtottunk, az nem csak az utunk, hanem a célunk is.
És ezzel a rizikós, de becsületes modellel jutottunk el oda, hogy a decemberi tüntetések idején a fél ország rajtunk keresztül figyelte azt, hogy mi történik az utcán. Egészen elképesztő volt hallgatni a történetet, hogy az egyik nagy budapesti kőszínházban az esti előadáson decemberben az emberek kitódultak a szünetben, hogy a büfében és az előtérben lévő tévéken nézhessék a Mérce közvetítését arról, mi történik a rabszolgatörvény elleni tüntetéseken.
De persze decemberben nem véletlenül nyeltük a könnygázt, sírtunk, köptünk és hánytunk, jobban mondva – ahogy én is tettem – hánytunk 17 ezer néző előtt élő adásban. Kint kellett lennünk az utcán, és ott kellett állnunk az első sorban, mert számunkra fontos volt az, amit a tüntetők képviseltek, a dolgozók kizsákmányolása és a túlóra elleni tiltakozás, az emberek megbecsülésért folytatott küzdelme. Feladatunk volt, hogy ezt a küzdelmet minél több emberhez eljuttassuk.
És ha feladatunk van, mi ott leszünk az első sorban, mert az emberek ezért bíznak bennünk. Mert ez a Mérce.
És azt hiszem ez az a példa, ami miatt én most itt állok. Hogy ebben az országban is, ebben a helyzetben is fel lehet építeni a semmiből, brutális ellenszélben egy politikai intézményt, hogy az fontos és hasznos legyen a közösség számára. Hogy van az az elhivatottság és van az a bizalom, amely pótolni tudja a pénzt, és szembe tud szállni a hatalommal.
A Mércénél van jobb újság, van olyan, amely jobb oknyomozó anyagokat készít, van olyan, amelyik jobban és több hírt dolgoz fel, de arra örökké büszkék lehetünk, akik az elmúlt években ennek a küzdelemnek a részei voltunk, hogy honnan indultunk és hová jutottunk. A büszkeség mellett pedig példát is tudunk mutatni: jól kitalált koncepcióval, sok munkával és kellő elhivatottsággal meg lehet változtatni ezt az országot is.
