Az április 28-ai kongresszusi és szenátusi választások óta Spanyolország immár nem kivétel Európában abban a tekintetben, hogy van önálló szélsőjobboldali pártja a parlamentben. De a spanyol választók szembementek azzal a trenddel, amely a soviniszta és radikalizálódó jobboldalt juttatja hatalomra szerte a világban: Madridban a tavaly június óta kisebbségben kormányzó szocialista párt kapott felhatalmazást a folytatásra, a jobb-szélsőjobb összefogás pedig alulmaradt. A kampány azonban máris folytatódik: május 26-án ugyanis az európai parlamenti képviselők személyén túl a helyi önkormányzatok és több autonóm parlament összetételéről is döntenek a polgárok. Így a következő hetek még a taktikázásról szólnak egy továbbra is bal- és jobboldali blokkokba tömörült, de fragmentált játéktérben, a múlt vasárnapi eredmények optimalizációja érdekében.

A Néppártot felfalják gyermekei

Ez a feladat a legmeredekebb kétség kívül a konzervatív Néppárt (Partido Popular, PP) számára lesz, ez a párt ugyanis az április 28-ai választások legnagyobb vesztese. A Pablo Casado vezette formáció nemcsak szenátusi többségének mondhat búcsút, de 137 fős képviselői csoportja 66 főre zsugorodik az alsóházban. Ez olyan történelmi mélypont, amit csak a PP elődje, az 1976-ban francoista miniszterek által alapított Alianza Popular múlt alul kezdetben, és nemcsak a több millió euróra rúgó állami források elvesztésével jár, de a hónap végén ezrek székét és jövedelmét veszélyezteti.

Nem csoda, hogy állítólag már az urnazárás után sokan követelték Pablo Casado fejét, de a párt tavaly nyáron megválasztott vezérének egyelőre esze ágában sincs távozni. Kétségtelen, hogy a kampány során számos kisebb és nagyobb hibát is elkövetett, a rossz személyi döntések, az elszúrt nyilatkozatok sora, de főképp a szélsőjobboldali szavazatokért folytatott ádáz küzdelem többet vitt, mint hozott a konyhára.

De a PP kudarcában nyilván jelentős szerepe van az elmúlt évek lassú eróziójának, a Spanyolországban még működő rendőrség által feltárt korrupciós ügyek hegyeinek, amelyeket a politikai befolyás ellenére is feldolgoz lassacskán az igazságszolgáltatás.

Azonban még ennél is mélyebb repedéseket okoztak az ideológiai-stratégiai belharcok, és azok a konfliktusok, amelyeket a párt éppenséggel saját hatalmának fenntartása érdekében gerjesztett az országban. Ezek a legkülönbözőbb társadalmi kérdéseket elsősorban a különféle identitások mentén próbálták keretezni, így pl. a katalánok egykori, nagyobb önállóságra és nemzetként való elismerésre való törekvését szinte kizárólag a Spanyolország egysége elleni támadásként.

Ez a stratégia több évtizedes távlatban hozott sikereket a Néppártnak – viszont olykor látványosan visszájára fordult. Egy ilyen bukta vezetett 2004-ben a szocialista José Luis Rodríguez Zapatero váratlan győzelméhez, ahogy most áprilisban is, némileg meglepetésszerűen mondott rá határozott nemet a társadalom többsége.

A mai helyzet újdonsága az, hogy ezek a törésvonalak a 4 évtizedes tömegpártot is szétszakították, legalábbis így is értelmezhető, hogy a PP sírját ásó két formáció elsősorban identitásbeli kérdések mentén különböztethető meg.

Az alapvetően neoliberális ihletettségű, de a társadalmi kérdésekben a PP-nél liberálisabb, viszont a területi politikát, azaz az autonómiák kompetenciáit, illetve a katalán konfliktust illetően kemény központosítást és még több spanyol nacionalizmust ajánló Ciudadanos (Polgárok, C’s) éppúgy, mint a „tradíció” és az oszthatatlan Spanyolország nevében honvédő háborúra hívó Vox.

A PP korrupciós botránysorozatán túl, elsősorban a katalán konfliktus fűtötte be a Vox és Ciudadanos rakétáit, és ahogy a választást felvezető cikkünkben írtuk, a Francisco Franco 1975-ös halála óta legnyitottabbnak tartott mérkőzés legfőbb tétje az volt, siker koronázhatja-e a szélsőjobboldallal nyíltan közös kormányzásra készülő két, elvileg mérsékeltebb, de a gyakorlatban nagyon is szélsőségesen kampányoló erő stratégiáját. A recept, amely földrengésszerű sikert hozott tavaly decemberben Andalúziában, ezúttal a választók masszív részvétele (75,75%) révén látványos kudarcba fordult.

A frontvonal mögött elszigetelődő jobboldali tábor

E kudarc fontos adaléka a jobboldali tömb megosztottsága, amit az országos választási rendszer szankcionál, de legalább ennyire fontos volt az, hogy a szélsőjobb témáira és retorikájára ráforduló PP és Ciudadanos mögül a szavazók kihátráltak középről, és átszavaztak, feltehetően a szocialista pártra (Partido Socialista Obrero Español, PSOE). Így lehetséges, hogy hiába zuhant olyan nagyot a PP (16,7%), a Ciudadanos (15,9%) ebből csak részben profitált, amiből a bronzéremre és 57 képviselőre futotta.

A harmadik fontos adalék, hogy a kampányfinis várakozásaival és saját reményeivel szemben csupán 10 százalékot ért el a Vox, pedig vezetőik az andalúziai 12 százalék után most „reggelente a progresszívek pánikjának szagától lelkesültek”. A három jobboldali formáció így együtt csak 42,9%-ot szerzett, ez pedig már kevésnek bizonyult a győzelemhez. Nem utolsósorban azért, mert a kisebb pártok közül senki nem volt hajlandó támogatni ezt a jobbos-szélsőjobbos összefogást.

A periféria bosszúja

Ez a jobboldal kudarcának negyedik fontos tényezője: a periféria, azaz elsősorban a katalánok és baszkok kárára gerjesztett konfliktusokra a szavazók válasza az volt, hogy az érintett területeken még az átlagosnál is többen járultak az urnákhoz, és lényegében lenullázták a Néppártot, beintettek a Ciudadanosnak, és még erősebb felhatalmazást adtak azoknak az ellenfeleiknek, akik azt ígérték, nem akadályozzák egy szocialista kormány létrejöttét.

Ez konkrétan azt jelenti, hogy ezeknek a jobboldali erőknek egyáltalán nem lesz madridi képviselete a 2,1 millió lakosú Baszkföldön – ahogy várhatóan a hónap végén visszaszorulnak/eltűnnek majd a helyi parlamentben és önkormányzatokban is. Már ez is durva anomália egy országos párt számára, de ennél sokkal jobban fájhat, hogy a 7 és fél millió lakosú katalán autonóm közösségben a PP 5% alatt marad, alig erősebb, mint a Vox; míg a Ciudadanos nem egészen 12%-a mindössze 5 képviselőhöz elég, az összesen 48-ból.

Nem csak arról van szó, hogy egy kormányképes erő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a második legnépesebb tartományban és az ország leggazdagabb területein marginálissá váljon, hanem arról is, hogy a választók alig ötödét képviselő blokknak milyen legitimitása marad a katalánok vagy a baszkok nevében beszélni.

Velük szemben a független Katalónia álmát legkövetkezetesebb képviselő, és részben a börtönből kampányoló Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana Catalana, ERC) április 28. nagy győztese: 400 ezerrel több szavazattal 15 képviselőt küldhet Madridba az eddigi 9 helyett. Eközben koalíciós partnere, az uniós képviselőnek készülő Carles Puigdemont pártja (JxCat) is növelte szavazóinak számát, bár veszített egy széket. Azaz összességében a függetlenség képviselete 5 ponttal lesz erősebb az új parlamentben, ahova öt olyan politikus is bejutott, aki több mint egy éve előzetes letartóztatásban van a „független katalán köztársaság” kikiáltása miatt.

Hasonló a helyzet a baszkoknál, ahol a jobbos Baszk Nacionalista Párt 1, az ETA egykori politikai szárnyának utódpártja, az EH Bildu pedig 2 új helyet szerez Madridban: együttesen 10 százalékkal növekednek.

Harc az ellenzék vezetéséért

A vasárnapi történelmi bukta másnapján Pablo Casado határozott mozdulattal fordított egyet köpönyegén: a Vox potenciális partnerből hirtelen a konzervatív tábor kudarcáért felelős „szélsőjobboldali” erő lett, akitől el kell határolódni. Sőt, előkerült Santiago Abascal Vox-vezér egykori fiktív állása is, utolsó néppárti korszakából.

Egy héttel később az ifjú pártelnök hajlandó volt szóba állni a győztes szocialista miniszterelnökkel, Sánchezzel is, akivel októberben szakították meg a kapcsolatot, miután Casado őt tette felelőssé a „katalán államcsínyért”. A hónapokon át folyamatosan inzultált (áruló, csaló, inkompetens, felelőtlen, beteges hazudozó, sőt: illegitim) szocialista kormányfőnek ezúttal a jobbközép konstruktívnak szánt javaslatait vitte: adócsökkentésekről, és ahogy ez a szakítás előtt hagyomány volt, paktumot a katalán helyzet megoldása érdekében.

Néhány héten belül kiderül, hogy a választók mennyire értékelik Casado amúgy elég mulatságos korrekcióját, és mindez mérsékelheti-e a május 26-án várható vérzivatart. A taktika működését tovább bonyolítja, hogy közben nemcsak Andalúziában van szükség a kormányzáshoz a Voxra, de az „ultrákat” a madridi régió megtartásához is nehéz lesz kikerülni. Akárcsak a fővárosban, ahol a jobbos tripartito elvileg visszaszerezheti a városházát a 4 éve egy balos platform élén győztes Manuela Carmenától, amennyiben sikerül megismételni a csaknem 54 százalékos többséget. Ezek a jobboldal legerősebb és legértékesebb bástyái, nyilván mindent megtesznek majd a bebiztosításukért.

Míg Casado a konzervatív jobbközép brandjét próbálja visszaszerezni, a Ciudadanost vezető Albert Rivera épp ellenkezőleg, úgy döntött, a PP trónfosztása a cél és az ellenzék vezéri címének megszerzése, ez pedig a konfrontáció folytatását jelenti.

A gazdasági elitek elég hamar hangot adtak annak az igényüknek, hogy a „stabilitás” érdekében elvárják a PP és a Ciudadanos konstruktív hozzáállását, és ellenzik a Podemos kormányra kerülését, vagy akár befolyását a kormányzásra. Ebben a szellemben nyilatkozott a nagyvállalati képviselet, amely nemcsak a gazdasági környezet kiszámíthatósága érdekében óvott a Podemostól, de a költségvetési szigor, az alkotmány és a monarchia tisztelete érdekében is… Hasonlóképpen,

már a választások másnapján jelezte a JP Morgan, hogy a spanyol tőzsde meghatározó cégei és általában a „befektetők” nyomást fognak gyakorolni egy PSOE-Ciudadanos koalíció kialakítása érdekében, mert „piacpártisága” szerintük stabilabb helyzetet teremtene, mint egy balos együttműködés.

Rivera egyelőre nem akarja meghallani ezeket az üzeneteket, Sánchezzel tartott keddi találkozója kapcsán éppoly arrogánsan viselkedett, mint korábban, és ahhoz is tartja magát, hogy nem segíti, tartózkodással sem a szocialista kormányalakítást, Katalóniában pedig megoldásként az önkormányzat felfüggesztését ajánlja.

Kérdés, mit hozhat ki ebből az önkormányzati választás kaleidoszkópja: miközben a szocikhoz pártolt pl. Barcelona agglomerációja, ahol a választók 40%-a él, a C’s elsősorban Madridban esélyes a hatalom megszerzésére. De ez jelenleg lehetetlennek tűnik a Vox támogatása nélkül, ami Riveráék liberális imázsát, és erre alapuló szövetségeit veszélyezteti, pl. Európában Emmanuel Macronnal.

10.3%: reconquistára még várni kell

A hármas fogat leggyengébb tagja, a Vox, ugyan csaknem 2,7 millió szavazatot szerzett szinte a semmiből, de ez, a jobboldal vereségével kiegészülve már alulmúlta az előzetes méréseket és ambícióikat is. A kampány végére euforikus mámorban úszó pártnak – ahol többek között azt ígérték, hogy ráijesztenek a kormányfői Moncloa palotába berendezkedett „skrupulus nélküli árulókra” (azaz a szocikra), és a „progresszívek” hegemóniájának vége szakad – 24 fős frakciója lesz a Kongresszusban.

17-ből 11 autonóm közösségben sikerült képviselői helyeket szerezniük, ami a célként kitűzött reconquistához ugyan nem elegendő, de esélyt ad arra, hogy a Vox a madridi Kongresszuson és Andalúzián kívül másutt is meghatározó tényező legyen.

Mivel az elmúlt hónapokban a két nagy jobboldali párt éppenséggel normalizálta a Vox nagyon is szélsőséges ötleteit, még ez a viszonylag szerény eredmény is jelentős változásokat hozhat a spanyol politikában, olykor olyan területeken is (pl. nők elleni erőszak kérdése), ahol egy eddig szilárdnak tűnő konszenzust próbálnak aláaknázni.

Riverával nem!

A baloldali térfélen továbbra is jóval szolidabb a küzdelem, egyrészt az április 28-án szerzett relatív többség miatt: elég egyértelmű ugyanis, hogy a jobbos „testvérháború” helyett a formát és a tartalmat illetően is mást ígérő baloldali formációkat, tágabban a progresszív és mérsékelt erőket díjazta a választók többsége.

A 11 éve elérhetetlen győzelem után kicsit fellélegezhet Pedro Sánchez, aki egykor a pártelit jelentős csoportjaival szemben nem volt hajlandó nagykoalícióra lépni a Néppárttal, és inkább egy balosabb orientációt választott, a Podemosra támaszkodva. A most szerzett 28,7% – ami a PSOE 2011-es szintjére kúszik vissza, de a jobboldal megosztottsága és a Podemos gyengülése miatt – 13-mal(!) több képviselőt hoz, mint 8 éve, messze van a párt fénykorának 34-48 pontos eredményeitől.

De a korábbi kétpólusú rendszer fragmentációja miatt elég szép siker, pláne, ha az európai szomszédoknál zuhanó – Franciaországban épp eltűnő – szocdem pártok helyzetéhez hasonlítjuk.

Az első nyilatkozatok alapján a párt egyedül próbál majd kormányozni, ha lehetséges, átfogó megegyezést kötve a Podemosszal, nagyjából a portugál példát követve, és a periféria kisebb balos, illetve jobbos nacionalista pártjaira támaszkodna – kivéve azokat, amelyek csókját halálosnak ítélik a PSOE-ban (Bildu, ERC).

Ahogy még a Néppárt tavaly júniusi bukásakor írtuk, amikor Sánchez bizalmatlansági indítványa váratlan sikert hozott: ez a forgatókönyv a politikai elit győzelmét jelezte a gazdasági elitek felett, amelyek akkor is a Ciudadanos hatalomra kerülését támogatták. Ezzel szemben a vasárnapi győzelmet ünneplők nem hiába kiabálták annyiszor a pártszékház előtt, hogy „Riverával nem!”.

A nagytőke által óhajtott végkifejletre úgy tűnik, nem csak ők, hanem a szavazók is nemet mondtak, amikor a PSOE kormányon maradását, illetve a periférián a Ciudadanos és a spanyol nacionalizmus legfőbb ellenfeleit támogatták masszívan.

Ennek a nacionalista polarizációnak a legnagyobb vesztesei a Podemos és szövetségesei – akik 2016-ban Baszkföldön és Katalóniában is megnyerték a választást, most pedig a 3. helyre szorultak vissza, a szocialisták erősödése mellett.

A Podemos, amely a kezdetektől egy bátor kompromisszumos álláspontot képviselt – azaz nem függetlenségpárti, de nyíltan támogatja az önrendelkezést, azaz a népszavazást Katalónia esetében –, ahogy már korábban is írtuk, az egész katalán krízis egyik legfőbb politikai áldozata, ahogy eddig általában véve a baloldali tábor is. A párt támogatottsága mind a belső, mind a periferikus területeken megsínylette a fenti állásfoglalást, és más belső konfliktusok, illetve gyengeségek felszínre kerülésével a szavazók jelentős része átpártolt a szocikhoz, illetve a helyi balos erőkhöz.

Az Unidos Podemos márkanevet most a nőnemű Unidas Podemosra (‘együtt képesek vagyunk rá’) cserélő választási szövetségnek – amelynek legfőbb ereje a Podemos és a radbal régi motorosa, az Egyesült Baloldal, a kisebb, ökoszocialista Equo mellett – 2016-os csúcsán ötmillió szavazója volt (21,3%). Ez mára 3,7 millióra csökkent, ami az eddigi 71 helyett 42 képviselőre lesz elég.

Öröm az ürömben, hogy ennél sokkal rosszabb végkifejletet jósoltak a kutatások, a kampány szokás szerint javított a Podemos megítélésén. Míg korábban Pablo Iglesias főtitkár ragaszkodott ahhoz, hogy kormányra kerüljenek, az „igazi balos” orientáció garanciájaként, erre most kicsi az esély: az egyébként több területen is hasonlóságot mutató pártprogramok alapján május 26. után kerülhet sor a konkrét egyeztetésekre.

Kérdés, hogy a 2015-ös nagy önkormányzati győzelmekből mi marad a hónap végére: kétséges például, hogy folytathatja-e Madridban Manuela Carmena, illetve Barcelonában Ada Colau, miközben vasárnap több helyen kudarcnak bizonyult a radikálisabb baloldal új és régi formációinak megosztottsága, ez további veszteségeket is hozhat. Másutt épp ellenkezőleg, új szövetségeket, így pl. a PP korrupciójának egyik fellegvárában, Valenciában már balos tripartito készül a helyi nacionalista baloldallal és a szocialistákkal.

Amennyiben Sánchez a Podemosra támaszkodva próbál kormányozni, minden bizonnyal folytatódhat a megszorítások évei után jóléti intézkedéseket, jövedelemnövekedést és igazságosabb adóterheket hozó kormányzás. Az azonban erősen kétséges, hogy a PSOE hajlandó-e felvállalni azokat a keményebb konfliktusokat, amelyeket a jelen legsürgetőbb krízisei – a továbbra is fennálló katalán konfliktusnál nyilván ezerszer súlyosabb klímaváltozás, a milliók számára ma is meghatározó szociális kiszolgáltatottság, a fenntarthatatlan gazdasági modell vagy épp a menekültekkel kapcsolatos humanitárius vészhelyzet – elvileg megkívánnának.

Erre feltehetően nem is az újbaloldal mai formációi, hanem sokkal inkább a társadalmi mozgalmak vehetnék rá a politikai hatalmat.

Mindenesetre Spanyolországban legalább van esély egy olyan kormányra, amely az elmúlt években háttérbe szorult súlyos társadalmi problémákkal akar foglalkozni. És amely az eddigi polarizációval szemben hajlik a párbeszédre, az ellenfelek tiszteletben tartására.

Április 28. fontos tanulsága, hogy a periféria nacionalista formációi ellenében – tetszik-nem tetszik – nem lehet kormányozni az országot. Azaz jó lenne beletörődni, hogy ez egy soknemzetiségű ország, ahol milliók érzik úgy, hogy nemzeti identitásuk nem (csak) spanyol. Sem őket, sem politikai képviseletüket nem lehet diszkvalifikálni, és nem lehet hazaárulás, ha valaki szóba áll velük: a belső ellenség, az ötödik hadoszlop, a nemzetellenes összeesküvés mítoszai kaptak egy csattanós sallert.