1937. április 27-én, 82 éve ezen a napon hunyt el Antonio Gramsci, az egyik legnagyobb jelentőségű olasz kommunista gondolkodó. Gramsci az olasz munkásmozgalom egyik vezető alakja volt, amit nem igazán tolerált Mussolini fasiszta rendszere sem, életének utolsó időszakát börtönben kellett töltenie. Az ellene politikai okból vádat emelő ügyész a tárgyalásán azt mondta: „húsz évre meg kell akadályoznunk ennek az agynak a működését”.^[1]

Ez végül a tervezettnél „jobban” sikerült, Gramsci pár nappal amnesztiája után, 46 évesen a kórházban hunyt el.

Gramsci jelentőségéről sokat elmond, hogy nem csupán az antisztálinista baloldaliak politikai gyakorlatára és elméleti munkáira volt nagy hatással, de fogalmai és elméletei hasznosnak bizonyultak a legkülönbözőbb politikai oldalaknak, s hovatovább, Orbán Viktor is az olasz szerző gondolatait felhasználva írta a szakdolgozatát.

Ennek ellenére a tudományos életben inkább marginalizált pozíciót tölt be ma Gramsci, a hazai tudományos közbeszéd látszólag megfeledkezett róla, pedig ma is hasznos és érvényes gondolatokat fogalmazott meg. Gramscit elsősorban az foglalkoztatta, hogyan szervezheti meg magát a társadalom alsó fele, elsősorban azok, akiknek a munkájának az értéke a töredéke az általuk megtermelt áru értékének, akiket a bérmunka is kitaszított, és akik különböző módokon marginalizáltak a polgári társadalmakban.

Ha minket is ez mozgat, érdemes feleleveníteni Gramsci két, talán ebből a szempontból legjelentősebb hozzájárulását a politikai-társadalmi gondolkodáshoz.

Ebből az egyik a hegemónia fogalmának a kibontása, amely eszközkészletet nyújtott arra, hogy a társadalmi-termelési rendszer különböző mozgásait hogyan lehet egymáshoz való kapcsolataiban egészként értelmezni. Gramsci értelmezésében a hegemónia társadalmi osztály(ok) vezető szerepe, amely a kultúrában, a gazdaságban, és a politikában létrejött dominancia útján realizálódik.

Ha megfogadjuk Gramsci tanácsát, akkor ennek értelmében az Orbán-rendszer – és a tágabban értelmezett gazdasági-politikai blokk, amelybe tartozik – sem értelmezhető részleges magyarázattal, felemelkedése kulturális, gazdasági és politikai hegemónia kialakításának az eredménye – komoly politikai és kulturális munka, és legyűrése is megköveteli ugyanazt a következetes és tudatos építkezést, amely a rendszerben elfoglalt pozíciónk felismerésével és a hatalommal szembemenő ellenhegemonikus kísérlet kialakításával kezdődik.

A másik pedig az értelmiség fogalma, amely mind a fennálló hatalom újratermelésének, mind a lehetséges alternatíva kialakításának az egyik fontos alanya. Gramsci szerint a munkásosztályból feltörő értelmiségiek elszakadnak társadalmi osztályuktól, és integrálódnak a létező hatalmi elitcsoportokba, magukévá téve azt az ideológiát, amely fenntartja a társadalmi hierarchiát és a vagyoni egyenlőtlenségeket – amelyeknek ők is szenvedő alanyai voltak. Ez azért van így, mert mind a családban, az iskolában és a társadalmi-politikai szocializáció különböző színterein a domináns, modern polgári mintákra és értékekre való nevelés zajlik, amely adottá és szükségszerűvé teszi a hierarchiákat, a munkamegosztást, az értéktermelést, tehát magát a kapitalista rendszert.

A változáshoz az organikus értelmiségre van szükség, amelynek tagjai nem szakadnak el társadalmi osztályuktól és az élet különböző területein annak érdekeit képviseli.

„[M]inden ember értelmiségi, mondhatnánk ezen az alapon; de nem minden embernek van értelmiségi szerepe a társadalomban” – írta Gramsci^[2], az organikus értelmiség mindennapi gyakorlatában tehát lebontja a vezetők és a vezetettek közötti polgári hierarchiát és a munkamegosztás eredendő természetéről alkotott képet, és a társadalmi emancipációt az elnyomottak önszerveződésében látta, amely létrehozhatja az ellenhegemóniát is.

A mai magyar társadalom esetében keresni sem igazán kell a párhuzam mibenlétét, amikor leépül a közoktatás, egyre nehezednek a feltételei a felsőoktatásba jutásnak a szerencsétlenebb helyzetben élőknek, egyetemeink pedig forráskivonással küzdenek és funkcióját egyre inkább a piaci és nemzetgazdasági szükségletek kielégítésében látja az állam. Azok a kevesek pedig, akik mégis feljebb jutnak a társadalmi ranglétrán a szerencsén, vagy valamely lelkiismereti alapon szerveződő felzárkóztatási programon keresztül, kevés eséllyel nem sajátítják el rövid idő alatt a hatalmat újratermelő és fenntartó mintákat.

Így nem csoda, hogy a később a politikai és kulturális élet különböző pontjaira sodródó fiatal értelmiségieknek a rendszerkritika helyett a régóta csengő „európaiság”, „jogállamiság”, „oktatási szabadság”, „médiaszabadság”, stb. jelenti a lázadást, és ezt látjuk vissza a politikai közbeszédben, a pártpolitikában, a publicisztikákban, a filmvásznakon is.

A változáshoz Gramsci alapján a társadalmi helyzetünk felismerése és az arra való reflektálás, valamint a hit elsajátítása szükséges, hogy elképzelhető és létrehozható egy egyenlőbb, igazságosabb, élhetőbb társadalom, ahol az emberek közötti különbségeket nem osztálypozícióik határozzák meg, hanem azt egymás személyiségében és egyediségében találjuk meg. Érdemes tehát erre a fontos gondolkodóra emlékezni a napokban, fellapozni írásait, vagy a róla szóló írásokat, megfontolni és továbbgondolni tanácsait.