A neoliberális történelmi-politikai tömb hegemóniája leáldozott, a politikai viták középpontjába a migráció került. A globális kapitalizmus új szakaszától, a tekintélyelvű, jobboldali és nacionalista történelmi-politikai tömb felemelkedésétől biztosan nem várhatjuk a kapitalizmus hierarchikus és elnyomó elemeinek eltűnését. Hogyan jutottunk idáig? Merre keressük a kiutat?

Az a kritika, amely a radikális – mára főáramúvá vált – bevándorlásellenes populizmust az európai emberjogi eszmékre alapozva bírálja, sok szempontból félrevezető, ha nem kapcsolódik össze a tőke következetes bírálatával.

Félrevezető, mert nem képes megfelelően feltárni a kialakult helyzet alapvető okait és mélyebb összefüggéseit, ebből adódóan pedig nem alkalmas arra, hogy e bevándorlóellenes populizmussal szemben hatékony társadalmi és politikai választ adjon. A tőke logikájának bírálatát nélkülöző és ezért félreértésekhez vezető kritika nem képes megérteni, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja e helyzet néhány alapvető okát. Nevezetesen, hogy

• az intézményesített szolidaritás miért nem rendelkezik mélyebb gyökerekkel a kelet-európai társadalmakban;
• miért utasítják el oly sokan a segítségnyújtást e társadalmakban – gyakran éppen az alsóbb osztályok széles tömegei;
• miért éppen Kelet-Európa indította el a nacionalista „lázadást”, és
• miért nőtt meg a migráció a neoliberális globalizáció korában.

Ez az elégtelen kritika nem érti e feszültségek fő okait, és ezért azt sem, hogy mindebből fakadóan milyen politikai következményekkel kell szembenéznünk.

A bevándorlásellenes populizmus emberjogi kritikájának elégtelensége

A migráció társadalmi összefüggéseinek figyelmen kívül hagyásával e kritika csak a kantiánus emberjogi eszméket ismételgeti, a békés egymás mellett élés kívánalmát hangoztatja, és megelégszik azzal, hogy visszautasítja eurocentrizmus, valamint a rasszizmus nyelvi és intézményes formáit.

A tőke és a kapitalizmus kritikájának hiányáért azonban túlságosan nagy árat kell fizetnünk: szem elől tévesztjük ugyanis, hogy ma már „a migráció” jeleníti meg a legújabb globalizációs ciklus legfontosabb ellentmondásait (és így azt az új történelmi-politikai tömböt, amely a kapitalizmus új globális rezsimjét kívánja megteremteni).

Könnyen szem elől téveszthetjük tehát, hogy a tekintélyelvű és nacionalista jobboldal térnyerését a hierarchikus és egyre inkább destabilizálódó kapitalizmus globális nyitási fázisának eredményeként lássuk.

Az alábbiakban bemutatok néhány kulcsfontosságú elemzési szempontot, melyek lehetőséget kínálnak e fejlemények mélyebb megértésére. E – mások mellett Antonio Gramsci munkásságából származó – szempontok a mára kialakult globális és kelet-európai helyzetet történelmi-strukturális perspektívába helyezik, és választ kínálnak arra a kérdésre, hogy miként történhetett meg, hogy a neoliberális történelmi-politikai tömböt egy új, tekintélyelvű, jobboldali és nacionalista történelmi-politikai tömb szorította ki.

Ahogyan ugyanis Kelet-Európában, úgy mindinkább globálisan is annak vagyunk tanúi, hogy a neoliberális hegemónia korszakát egy 2008 után felemelkedő új, tekintélyelvű, jobboldali és nacionalista ellenhegemónia váltja fel. Ahogyan pedig e fejlemény egyik oka a tőke baloldali kritikájának gyengesége (globálisan és Kelet-Európában egyaránt), úgy e rivális történelmi-politikai tömbök versengésének egyetlen hathatós ellenszere is az lehet, ha érvényesítjük és ezzel meg is erősítjük a tőke rendszerének következetes bírálatát: a kapitalista világrendszer baloldali kritikáját.

A bevándorlásellenesség fokozódása Európában

Amikor az Európa előtt álló feladatokra kérdeznek az Eurobarometer felmérés keretében, akkor a megkérdezett európai válaszadók a migráció kapcsán főként az „európai” terület védelmére, nem pedig saját nemzeti tereikre utalnak.

2018 tavaszán a válaszadók többsége az Európai Unió számára kulcskérdésnek tartotta a migrációt és a terrorizmust, de saját államára nézve általában kisebb jelentőséget tulajdonított e problémáknak. Nemzeti szinten (a legfőbb nemzeti problémák összeadása alapján) a munkanélküliség a legsúlyosabb kérdés Európában.

A legsúlyosabb Európával kapcsolatos probléma 2014 végétől (a terrorizmussal együtt) a bevándorlás volt, míg a nemzeti szintű prioritások listáján csak másodikként vagy harmadikként szerepelt. Így a bevándorlás sokkal inkább jelentett problémát „Európa” és az EU szintjén, mint a tagállamok számára.

A másik megfontolandó szempont abban rejlik, hogy az emberek többsége nemcsak az elmúlt válság alatt, hanem már hosszabb ideje általános negatív jelenségként látja a „másféle” régiókból érkező migrációt, és a globalizáció 1980-as évekbeli előrehaladásával ez az elutasító attitűd is egyre tovább erősödött.

Ahogyan a 2010-es években, úgy a megkérdezett válaszadók többsége már 2006-ban is határozottan vitatta, hogy a bevándorlók pozitívan járulnának hozzá az érintett ország életéhez, vagy – az európai szociális felmérés, az ESS szerint^[1] – úgy foglaltak állást, hogy egyáltalán ne, vagy csak néhány bevándorlót fogadjanak be az Európán kívüli szegényebb országokból.

Ez az általános elutasító attitűd a 2000-es években megnőtt, mivel ugyanezen ESS-felmérés szerint 2002-ben az elutasítás átlagos szintje még 50% alatt volt.^[2] Különböző történelmi adatok alapján tehát megalapozottan állíthatjuk, hogy a globalizáció legújabb ciklusa a külföldi befektetésekkel és a transznacionális gazdasági folyamatokkal összefüggésben növelte a migrációs aggodalmakat.

A globalizáció korszakának elején, az 1980-as évek első felében a migráció még nem volt kulcskérdés Európában. Ezt jól láttatja a bevándorlásról szóló első (1976-ban megkezdett) Eurobarométer-felmérés. Ez először az 1990-es évek elején változott meg. Csak a „Földközi-tengeri” és a „kelet-európai” bevándorlók kapcsán vált égető kérdéssé, majd a 2010-es években a menekültügyi válság miatt.

Ha megvizsgáljuk a kapcsolódó felmérések adatait, láthatjuk, hogy az 1990-es évek elején az Európai Közösségben részt vevő (12 országból származó) válaszadóknak kevesebb, mint egynegyede féltette az „egységes piacot” a bevándorlástól.^[3] Ez az aggodalom többségi véleménnyé csak a 2010-es években vált.

Így tehát a globalizáció előrehaladtával a „civilizált” régióként értelmezett „Európa” a vonatkozó diskurzusokban, legfőképpen a „nem-” és „félig civilizált” európaiak (értsd pl. kelet-európaiak) idevándorlása miatt egyre nagyobb veszélyben érezte magát.^[4]

Amennyiben szemügyre vesszük a materiális folyamatokat globalizációhoz kapcsolódóan az európai, sőt uniós szinten, akkor jól látható, hogy olyan fontos demográfiai és migrációs folyamatok zajlanak, amelyek segíthetnek megmagyarázni a közvéleményben bekövetkezett fenti változásokat, és történelmi-materiális hátteret adhatnak az újraéledő „pániknak”.

Először is meg kell fontolnunk, hogy a kontinens és az EU a népesség, a migráció és a gazdasági erő tekintetében hogyan teljesített, ez milyen ellentmondásokat tükröz, és mindez hogyan értelmezhető a történetileg örökül kapott politikai diskurzusok alapján. Másképpen megfogalmazva: az anyagi és nem anyagi minták hogyan kapcsolódhatnak össze, és milyen dinamika alakul ki közöttük.

Európa és az EU fogyatkozó globális súlya

A globális gazdasági és népességi súly tekintetében az európai kontinens és benne az Európai Unió az 1960-as évektől kezdve hanyatlik, ez a hanyatlás pedig 1990 utáni felgyorsult.^[5] A népesség súlya 1990 és 2015 között európai szinten 14%-ról 10%-ra csökkent, uniós szinten (a mai tagországok esetében) a népesség súlya 9%-ról 7%-ra esett vissza.^[6] A korábban európai szocialista országok globális népességen belüli aránya 7%-ról 4%-ra csökkent.

A gazdasági folyamatokat tekintve, a Világbank adatai szerint (egy főre jutó GDP, jelenlegi amerikai dollárban számítva) a teljes kontinens Közép-Ázsiával együtt, relatív gazdasági súlyát tekintve, 40%-ról 31%-ra csökkent.^[7] Az EU (a jelenlegi tagországokkal együtt) gazdasági súlya a világon belül 1990 és 2014 között 33%-ról 24%-ra esett.

Az európai kontinensen a volt államszocialista országokban komoly visszaesés volt tapasztalható, majd utána különböző fejlődési utakat követtek. A kezdeti sokk után a közép-európai és a balti térség többé-kevésbé a globális növekedést követte, így gazdasági súlya összességében elérte az 1990-es évek elejei szintet (1,8% körül).

A teljes kontinens demográfiai és gazdasági jelentősége folyamatosan csökken a globális fejlődéshez képest, míg a bevándorlók aránya (az európai országokban élő, de egy másik európai vagy nem európai országban születettek aránya) 7-ről 10%-ra emelkedett 1990 és 2015 között, amely jóval meghaladja a migráns és a nem migráns arány globális emelkedését (54%-kal nőtt meg, szemben a 15%-os emelkedéssel a világ szintjén).^[8]

Az Európai Unióban (a 2018-as tagországokban) a migránsok és nem migránsok aránya (ezt a születési ország szerint határozzák meg) 6-ról 11%-ra emelkedett, ami a kontinens egészéhez képest még magasabb mértékű, 55%-os növekedést jelent. Ugyanakkor 1990 óta Európában a migrációs súly (az Európában élő, születési ország alapján vett bevándorlok aránya a világ összes vándorához képest, az októl és a migráció formájától függetlenül) mindig is nagyon magas volt, közel 30%. (Vagyis a teljes globális migráns állomány egyharmada Európában él.) Az EU-ban 1990 és 2015 között ugyanez az aktuális arány 18%-ról 22%-ra nőtt.

Ez egyértelműen azt mutatja, hogy az Európában élők, és ezen belül az EU-ban élő emberek demográfiai és gazdasági súlycsökkenést érzékeltek, miközben a neoliberális globalizáció folytán a migráció szintje megnőtt, illetve Európa migrációs súlya nem változott a globális vándorállományon belül.

Relatív súlycsökkenés és a migráció értékelésének átalakulása

A viszonylag alacsony népsűrűséghez kapcsolódóan a csökkenő, de aránylag magas gazdasági súly, valamint Európa növekvő és viszonylag magas migrációs terhelése (részben az EU-n belüli nagyszámú kisebb ország miatt) olyan történelmi forgatókönyvet mutat, melyben egy viszonylag gazdag, de hanyatló régió egyre nyitottabbá válik a gazdaság és a migráció terén.

E változások azt mutatják, hogy Európa és azon belül az EU gazdasági súlya már nem haladja meg a migrációs súlyát, így a gazdasági lehetőségek relatív aránya (gazdasági súly migrációs szempontból) az európai, és az Európai Unión kívüli bevándorlás aránya alatt marad. Ez a változás történelmi útkereszteződésként értelmezhető. A 2015-ös és 2016-os menekültválság valószínűleg csak egy szembetűnő (és erősen túlhangsúlyozott) eseménysor volt, ami a nyugat-ázsiai, észak-afrikai háborúk (az Egyesült Államok és az európai NATO-országok indította katonai beavatkozások) következtében érte leginkább a kontinenst.

A tömegesen menekülők tehát jelentős európai átalakulások közepette találták magukat. Ezek a vándorok, nagyon különböző háttérrel, motivációkkal és elképzelésekkel, ürügyként szolgáltak a már komoly globalizációs feszültségekkel küzdő társadalmakban.

Ellentétben a nagyszámú 1992-es menekültekkel, köztük a Jugoszláviából és Kelet-Európából származó emberekkel, akik e globalizációs hullám elején keltek útra, az újonnan érkezők 2015-ben és 2016-ban már egy teljesen más Európát találtak.^[9]

Hosszabb távú perspektívát tekintve a relatív demográfiai és gazdasági súlycsökkenés folyamatait a demográfiai átmenet modernizációs eszméit alkalmazó szakemberek, politikusok és közvéleményformálók könnyen úgy értelmezhetik, hogy szükség van a határok további megnyitására a gazdasági és népességi súly visszanyerése érdekében.

Ez az 1950-es évek óta ismert politikai álláspont már régóta velünk van a munkaerőpiac igényeinek kielégítését szolgáló javaslatként. A neoliberális globalizáció előrehaladtával ez az igény fokozódott, és nem csupán a munkaerő mozgásának megkönnyítését igényelte, de együtt járt a szociális ellátás körüli és a főképp alávetett társadalmi csoportok közötti versengés kiélezésével is.

Egyre több nemzetközi szervezet, és maga az EU is „támogatta” vagy menedzselte a mobilitást annak érdekében, hogy kielégítse a befektetői igényeket a demográfiai zsugorodás korában. A globális tőke és politikai képviselete (mint például az OECD) igyekezte kiválogatni az „értékes” elemeket a közép- és kelet-európai, illetve az afrikai országokból érkező tömegek közül az 1980-as évekbeli gazdasági nyitás során.

A külföldi közvetlen befektetések növekvő mértékű beáramlása nem csak a gazdaságpolitikák drámai változásait követelte meg, amelyek a veszteséges vállalatok, bányák és szövetkezetek bezárásához vezettek, de ezzel ki is mozdították szokásos környezetéből a helyi lakosságot és megemelték a migráció szintjét.^[10]

Ideológiai szinten mindezen változások furcsa koalíciót hoztak létre az emberjogi eszmék, a globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitika támogatása között anélkül, hogy a tőke szerepét kritika érte volna. Ez volt a neoliberális történelmi-politikai tömb hegemóniájának egyik kulcsmozzanata az 1980-as évektől a közelmúltig.

A neoliberális hegemónia válsága és a tekintélyelvű-nacionalista jobboldal felemelkedése

Ugyane demográfiai és gazdasági folyamatok segíthetik a radikális jobboldali diskurzusokat is, amelyek azt állítják, hogy e fejlemények az „európai”, „fehér” kultúra hanyatlásához vezetnek, amely „felsőbbrendű” kultúra korábban „Európa” felemelkedéséhez vezetett. Ez a diskurzus közvetlenül használ második világháború előtti, a biológiai és kulturális újjáéledéssel kapcsolatos eszméket. Mára ez vált a neoliberális hegemónia kihívójává.^[11]

Egy új, tekintélyelvű hegemóniát kezdett el kiépíteni a migrációellenes nacionalizmusra építve, miközben fő ellenséggé azokat a liberális-emberjogi eszméket tette meg, amelyek korábban neoliberális-haszonelvű megfontolásokkal kapcsolódtak össze.

Nem kell külön magyarázni, hogy mindkét történelmi-politikai tömböt súlyos történelmi felelősség terheli a jelenlegi helyzet kialakulásáért, és a viszonyok egyre embertelenebbé válásáért.

A neoliberális és a tekintélyelvű történelmi-politikai tömb diskurzusaiban közös, hogy intézményeik, szakpolitikáik és anyagi struktúráik egyaránt elvont tárgyakká változtatták a – migráns és a nem-migráns – munkásokat, a szélesebb értelemben vett népet, miközben rájuk terhelik a járadékokért és az erőforrásokért való kapitalista versengés összes problémáit.

Mindkét tömbre igaz, hogy a globális kapitalizmus anyagi folyamatait szolgálja ki, hogy ennek megfelelően „menedzseli” a népességet, hogy a globális termeléshez igazítja a munkaerő összetételét, és hogy kidolgozza a betartandó népesedési (biopolitikai) egyensúlyokat.

A kulcs számunkra nem is a neoliberális és a tekintélyelvű tömbök közvetlen kritikája (noha azok természetesen továbbra is embertelenek, akárcsak a kapitalizmus más, hasonló időszakai), inkább azt kell itt megértenünk, hogy az anyagi folyamatok és e tömbök közötti harcok milyen új helyzethez vezetnek el, és erre, hogyan lehet kritikailag felkészülni.

A migráció szintjének további emelését előmozdító neoliberális törekvés egyre kiszolgáltatottabbá vált és válik az európai jobboldal felől érkező kritikákra. E sérülékenység oka nemcsak a migránsok számának és arányának emelkedése, hanem egyúttal a globális kontroll elvesztése is: a globalizáció ugyanis a helyi munkásosztályok leépítését, és a stabil (globális mércével mértek) kedvező állások elvesztését jelentette (e kedvező, kiváltságos helyzetek jussát nevezzük „járadéknak”).^[12] Így a munkavállalóknak (beleértve a migráns hátterűeket is) meg kell küzdeniük a „bevándorlókkal” e járadékokért és kiváltságokért, e harcban pedig saját kormányaik támogatására is számítanak – nagyobb védelmet kérve a globalizáció számukra káros következményei ellen.

E követelés és igény vezetett ahhoz is, hogy a „globalizmussal” szemben több nacionalizmust kértek. Jól látható ez a Brexit-kampányban is: a kelet-európai migráció ellen azért léptek fel, hogy a bevándorlók ne kapjanak azonos szociális ellátást (amit az EU különben megkövetelt). Vagy látnunk kell azokat az ötleteket, amelyeket az osztrák kormány fontolgatott az EU szegényebb országaiból jövő migránsok gyermekeit illető társadalmi juttatások csökkentése érdekében, figyelmen kívül hagyva, hogy e családoknak mennyi többletkiadásuk van a helyi munkavállalókkal folytatott verseny miatt.

Így nem nehéz belátni, hogy miért tudta a szélsőjobb újjáéleszteni a háború előtti „faji öngyilkosság” diszkurzív fordulatait, és miért csapódnak új és új politikai csoportok (akár balról is) az új, tekintélyelvű történelmi-politikai tömbhöz, elősegítve azt is, hogy egy előbb egy ellenhegemónia, majd pedig egy új hegemónia jöjjön létre a politikai és a diszkurzív küzdőtéren a széteső neoliberális tömb „törmelékeivel” szemben.

Európa történelmi és ideológiai öröksége miatt e növekvő tekintélyelvű tömbnek csak nagyon kevés kreativitásra volt szüksége ahhoz, hogyan kampányt folytasson a bevándorlók ellen, és hogy megnehezítse és elbizonytalanítsa az eddig uralmon levő neoliberális tömb működését.

A szélsőjobboldal számára ugyancsak nem okozott nehézséget a legutóbbi úgynevezett „menekültügyi válságot” összekapcsolni a neoliberális globalizáció ellentmondásaival, amelyet a migrációs munkaerő-mozgás felszínre hozott. De miért Kelet-Európa állt e változás élére, és miért vált e térség a felemelkedő tekintélyelvű-nacionalista tömb ellen-hegemóniájának fő támaszává?

Miért éppen Kelet-Európa?

A fenti elemzés már körvonalazta azokat az okokat, amelyek segítenek megérteni Kelet-Európa kulcsszerepét e tekintélyelvű fordulatban: Kelet-Európát soha nem érintette tömeges migráció a közvetlenül kelet-európai térségen túli országokból, leszámítva néhány latin-amerikai és délkelet-ázsiai országot az államszocializmus idején.

Ebből következően soha nem alakított ki részletesebb mentális térképet a közvetlen régión és az idealizált Nyugaton túl (amelyet manapság a kelet-európai társadalmak szimbolikusan „elítélnek” a neoliberális globalizáció ellentmondásai miatt). A kelet-európai társadalmakat ugyanakkor nagymértékben sújtotta az államszocializmus összeomlása, amely elképesztően nagyfokú munkahelyi biztonságot alakított ki az államszocializmus idején és csak államilag tervezett és szervezett vándormunkát használt, ha használt egyáltalán.

A tartósan egyenlőtlen fejlődés (korszerűtlen és hibás kifejezéssel: az elmaradottság) és a neoliberális globalizáció nyomán megtapasztalt társadalmi bizonytalanság és felfordulás ezeket e kelet-európai országokat a nyugat-európai országok gazdaságainak munkaerő-tartalékává tette. E kelet-európai országok így folyamatosan egy egyenlőtlen csererendszer veszteségeit kénytelenek elviselni.

Az elvándorlás sokkjai, a drámai gazdasági változások az itteni kis nemzetek nacionalizmusainak súlyos örökségével együtt („megszűnünk nemzetként, ha nem támogatjuk saját kulturális és demográfiai erőforrásainkat”) az embereket a tekintélyelvű jobboldal táborába sodorják.

A tekintélyelvű jobboldal vezetői pedig e tömegtámogatással a hátuk mögött megpróbálnak bosszút állni az 1990-es években és a 2000-es évek első felében a régióban és világszinten is uralkodó neoliberális hegemónia vezetőin, akik korábban kiszorították őket a privatizációs osztozkodás folyamataiból.

A tekintélyelvű jobboldali tábor előretörését segítette, hogy a baloldali kritika kelet-európai gyengesége miatt az emberjogi eszmék híveire könnyedén rá lehetett sütni, hogy „Soros” támogatásából az „illegális migrációt” szervezik. A megváltozó médiapiac (a hatalomhoz jutó csoportok hosszabb távú stratégiákat alakítottak ki a médiafelületek megvásárlására vagy ellenőrzésére, gyakran állami források felhasználásával) országos lejárató kampányokat is lehetővé tett.

A kelet-európai jobboldal óriási segítséget kapott az amerikai szélsőjobboldaltól, e fegyvereket pedig fel is használja. De Oroszország vezetői is érdekeltek voltak az ilyen EU-ellenes „népi” lázadásokban a neoliberális globalizáció amerikai eszméit terjesztők ellen.

Összességében a neoliberális történelmi-politikai tömb hegemóniája nyilvánvalóan véget ért, a történelem motorjává (a Gramsci-féle jobboldali „passzív forradalmak” formájában) pedig a migráció vált.

A globális kapitalizmus új szakaszától, a tekintélyelvű, jobboldali és nacionalista történelmi-politikai tömb felemelkedésétől biztosan nem várhatjuk a kapitalizmus hierarchikus és elnyomó elemeinek eltűnését.

Ez a tanulmány eredetileg angolul jelent meg a transform! oldalán 2018. szeptember 28-án Counter Hegemony and the Rise of a New Historical Political Block címmel. Az itt közölt változat a Balmixen 2018. október 16-án megjelent magyar fordítás szerkesztett változata, amelyet elsőként az Új Egyenlőség közölt.