Támogassuk-e a női kvótát?

A magyar közélet egyik gyakran visszatérő toposza a parlamentben helyet foglaló nők alacsony lélekszáma. Ha közelebbről megvizsgáljuk, a statisztika azt mutatja, hogy hazánk e tekintetben ténylegesen a nemzetközi sorok végén kullog. De valóban probléma ez? Még inkább: valóban ez a probléma?

A női kvóta egy olyan politikai intézkedés, aminek célja a nők különböző hatalmi-döntéshozási mechanizmusokhoz való egyenlő hozzáférésének elősegítése. A gyakorlatban ez a női nemű állampolgárok létszámának tudatos növelését jelenti a társadalom intézményrendszereinek azon területein, ahol történeti okokból alulreprezentáltak (vagy meg sem jelennek), mégis kulcsfontossággal bírnak a közösségi lét szempontjából.

E cél megvalósítása érdekében a kvótát támogatók egy olyan rendszer bevezetését szorgalmazzák, amely lehetővé teszi, hogy a népesség felét kitevő nők bizonyos fokú – a kiválasztással kapcsolatos – előnyöket élvezzenek, a hozzáférésért folyó verseny során őket ért strukturális hátrányok (pl. a diszkrimináció) ellensúlyozása érdekében. A cél tehát az esélyegyenlőség megteremtése a két nem között, ami garantálná, hogy a nők is jelen lehessenek a fontos döntések meghozásánál.

A jelszó: méltányosság, a cél: egyenlőség

A női kvótát leggyakrabban a nemzeti parlamentek kapcsán szokás emlegetni, ám egyesek – mint például a német szociáldemokrata párt (SPD) – ennél is tovább mennek és a vállalati igazgatósági tanácsok és felügyelőbizottságok (boardok) nemi összetételét is meg kívánják határozni.

Sőt, akad példa olyan esetre is, amikor egyetemisták a férfiak hozzászólási jogát korlátozták a nemek egyenlőségének elősegítése érdekében, szintén a kvóta gondolatiságát alkalmazva. E cikk azonban az ilyen zavaros esetekkel nem kíván foglalkozni, minket csakis a kvóta parlamenti és formális (nem pusztán irányelvszerű) használata érdekel, aminek a szakirodalom az alábbi három formáját különbözteti meg:

  1. foglalt mandátumok (reserved seats): olyan parlamenti férőhelyek, amelyek megszerzéséért minden pártból kizárólag nők versenyezhetnek;
  2. pártkvóta (party quota): egy párt által a saját jelöltjeire önkéntesen alkalmazott kvótarendszer;
  3. törvényhozói kvóta (legislative quota): gyakorlatilag megegyezik a pártkvótával, ám parlamenti határozat szabályozza, így minden párt számára kötelező érvényű és szankcionálható.

Angol nyelvterületen a női kvótára a „gender quota” a bevett terminus, ami megtévesztő, mert a nők kiválasztása a biológiai, nem pedig a társadalmi nemük alapján történik. Kvótát természetesen nemcsak a nők, hanem más túlságosan kis képviselettel rendelkezőnek, azaz alulreprezentáltnak tekintett csoportok, mint például a nemzeti kisebbségek kedvezményezésére is alkalmazhatunk.

Dönthetünk úgy, hogy a parlament néhány helyét fenntartjuk a nemzetiségi pártok jelöltjei számára, akik külön nemzetiségi választások során versengenek egymással, így lényegesen egyszerűbbé téve képviselőik delegációját.

A kiválasztás konkrét folyamatáért persze mindig az adott ország választási rendszere felel, úgyhogy a kvóta használata előtt nem árt felmérni a választási rendszerünk adta lehetőségeket.

A nemzetiségekéhez hasonló módon alkalmazhatjuk a foglalt mandátumokat nők számára is, vagy követhetjük az Európában elterjedtebb példák valamelyikét, és előre meghatározhatunk egy olyan minimumértéket, amivel megszabjuk, hogy pártunk – vagy az összes párt – listáján hány százaléknyi nő nemű jelöltnek kell szerepelnie, amivel aztán lényegesen megnövelhetjük a nők mandátumszerzésének esélyét.

Ugyanakkor létrehozunk egy sor elméleti és gyakorlati problémát is.

Politikai csoport – születési alapon

Mint már említettük, a női kvóta a nemi hovatartozással, avagy a „nőnek levéssel” mint biológiai eredettel számol: nőnek az tekinthető, aki valamilyen tőle független okból (születésétől fogva) rendelkezik adott tulajdonságokkal. Aki támogatja a női kvóta intézményét, annak ezt mindenképpen el kell fogadnia.[1]

A következő két állítást úgyszintén, melyeket az elköteleződés maga után von: (I) a nő valami lényegileg más létező, mint a férfi (esszencializmus); (II) a nők homogén csoportot alkotnak (homogenitás).

Az (I), vagyis az esszencializmus azt jelenti, hogy minden nő rendelkezik legalább egy olyan közös jellemzővel, amivel egyik férfi sem, ezzel a jellemzővel pedig fixen és szükségszerűen rendelkezik, hiszen ez az a tulajdonság, ami a nőt nővé teszi, tehát legalább ebből az egy szempontból (II), azaz a nők homogén csoportot alkotnak. Ha például azt állítjuk: „minden nőre jellemző, hogy rendelkezik méhhel”, akkor egyúttal azt is állítjuk, hogy azok, akik nem rendelkeznek méhhel, nem tekinthetők nőknek.

Na de miért is kellene elfogadnunk, hogy (I) és (II)? Mert ha nem tennénk így, nem tudnánk bizonyossággal eldönteni, hogy ki nő és ki nem az. [2] (Itt most természetesen nem a hétköznapokról beszélünk, amikor egyéni megjelenésük alapján viszonylag könnyedén eldönthető a nemiség kérdése, hanem előfeltevéseket boncolgatunk.)

De ne álljunk meg itt!

Fogadjuk el azt is, hogy ha a nők képviseletén kvótával szeretnénk erősíteni, azaz keveselljük a parlamenti létszámukat, akkor azzal a nőket politikai csoportnak tekintjük – különben miért számítana, hogy bekerülnek-e a parlamentbe?

És ez az a pont, ahol súlyos dilemmával találjuk szembe magunkat: egy olyan politikai csoport hatalomhoz való hozzáférésén szándékozunk könnyíteni, amely csoportról mi magunk gondoljuk azt, hogy származási alapon szerveződik és legalább egy aspektusból egységes, azaz: nem lehet a tagja akárki.

Amennyiben úgy döntünk, ezt nem tudjuk felvállalni, a potenciális jelöltek neme többé nem lehet kiemelt kiválasztási szempont, egyénileg kell hát mérlegelnünk.

No persze, az egyéni mérlegelés és a nemi hovatartozás nem zárják ki egymást, ugyanakkor egy olyan szituációban, amikor két egyenlő képességűnek tűnő jelölt közül kell választanunk, nyilvánvalóan azt fogjuk előnyben részesíteni, aki nemileg megfelelőbb.

Ha mindezek után is kitartunk a kvóta valamilyen formája mellett, érdemes volna konkretizálnunk, hogyan képzeljük el az ideális parlamentet. Mindenképpen ragaszkodunk ahhoz, hogy az ott ülésező politikusok fele nő, fele férfi legyen, vagy beérjük kevesebbel – akár csupán a saját jelöltlistánkkal is?

Ha az 50/50-es parlamenti arány mellett kardoskodunk, akkor mindaddig ki kell tartanunk az ezzel járó esszencializmus mellett, amíg el nem érjük a célunkat. Célszerűbb volna hát a pártok és a saját listánk szabályozása helyett egy olyan választási rendszert kidolgoznunk, ami a választók egyéni preferenciáitól függetlenül mindig elégséges számú nőt és férfit juttat a parlamentbe.

Ezt a legkönnyebben úgy érhetjük el, ha megszüntetjük az egyéni képviselők rendszerét, és úgy alakítjuk a választási rendszert, hogy a polgárok csak és kizárólag pártokra szavazhassanak, elejét véve ezzel potenciális szexizmusuknak.

A választások végeztével aztán a bejutott pártok közös egyeztetések során eldöntik, hogy az eredményeik függvényében, ki milyen nemű képviselőből hányat delegál a parlamentbe, hogy a kívánt arányok meglegyenek. Lényegében előre lefoglalnánk a mandátumokat a nemek számára. Mielőtt azonban mindezt sikerülne megvalósítanunk, azon kapnánk magunkat, hogy egy, az apartheidet megidéző rendszer mellett szállunk síkra, ami legalábbis problematikus.

Ha viszont úgy döntünk, megelégszünk saját pártunk – vagy az összes párt – szabályozásával, akkor csak a jelöltlistákat kell a meghatározott célszám szerint összeállítani, ám ez közel sem fogja garantálni, hogy a női jelöltek is mandátumot szereznek – ez a választói akarattól és a választási rendszertől függ majd.

Fennáll továbbá annak a veszélye is, hogy egyes pártok tudatosan a számukra legkevésbé fontos, gyenge körzetekben indítják női jelöltjeiket, akik ezáltal továbbra is a parlamenten kívül ragadnak, miközben a párt felmentheti magát a kritika alól, mondván, ők eleget tesznek a kvótapártiak kívánalmainak.

Hagyjuk azonban magunk mögött egy pillanatra a szemináriumi termet meg a metafizikai szőrszálhasogatást, és lépjünk át a „magyar valóságba”, hogy újabb szempontokkal gazdagodjon elemzésünk.

Demokrácia démosz nélkül

A hétköznapokban ugyanis nem találkozunk sem az egyenlőséggel, sem „a nőkkel”, sem a struktúrák nem jönnek velünk szemben az utcán. Az érzékszerveinkkel megfigyelt világban mindig csak egyedi esetekkel találkozunk, amelyek között feltételezünk kapcsolatot, amit aztán tudományos elméletek és modellek gyártásával próbálunk megmagyarázni.

És pontosan itt van a kvótapolitika legnagyobb hibája: hogy nincsenek kapcsolódási pontjai a többségi társadalom hétköznapi valóságával. Már a feltételezés is, hogy az probléma, hogy a nemek képviselete nem tükrözi a társadalmi valóságot, csak egy bizonyos társadalmi csoport – az értelmiség – tagjai számára fogalmazódik meg problémaként, nem pedig egy olyan általános, a napi tapasztalatban gyökerező dilemma, amivel a legtöbb ember találkozik az élete során.

Az értelmiség számára vetődik fel problémaként és az értelmiség találja ki rá a megoldást.[3] Mondhatnánk erre: „De miért baj ez? A nem értelmiségiek is beleszólhatnak e vitába azáltal, hogy olyan pártokra szavaznak vagy nem szavaznak, amelyek támogatják a kvótát.”

Csakhogy ez nem ennyire egyszerű.

A választópolgárok nem szuperracionális szellemlények, akik a jelöltek és programok hosszas összehasonlítgatása és súlyozása után döntenek, de ha azok is volnának, akkor is csak a meglévő pártkínálatból tudnak válogatni. Így nem ritka, hogy olyan pártra adják a voksukat, amivel csupán részben értenek egyet – a tiltakozásként leadott szavazatokról nem is beszélve.

Ennek eredményeként aztán a női kvóta könnyen a politikai főáram része lehet, akár érdemi tömegbázis nélkül is.[4] Minthogy az állampolgárok meglehetősen korlátozott eszközökkel rendelkeznek a nyomásgyakorlás terén, nem valószínű, hogy komolyabban megmozdulnának egy ilyen ügy kapcsán.

A médiahatalmat gyakorlók pedig könnyedén azt a benyomást kelthetik az emberben, hogy a többség (vagy legalábbis az „okos emberek” többsége) a kvóta mögött áll, és hogy az erről folyó vita már idejétmúlt, befejezett.

Amikor például a kvóta az – egyébként semmilyen leíró értékkel nem bíró, de pozitív felhanggal rendelkező – európaiság, progresszió, civilizáció (hovatovább: a demokrácia) zálogává válik, erősen gyanakodhatunk a vita lezáratlanságára vagy eleve zárt jellegére, valamint a véleményformálók hatalomféltésére, bizonytalanságára.

E retorikával aztán ki is jelölik az ellenvélemények helyét a világban: keleten, a barbarizmus és az elmaradottság árnyékában. Így mindenki, aki a kvóta ellen kezd érvelni, automatikusan gyanússá válik („biztos nem akar segíteni a nőkön”), ha pedig még az elméletet sem ismeri, és intuícióból beszél: hülye, aki prédikációra, nevelésre szorul.

A laikus többség rövidesen kiszorul a közéletből, a kérdés demokratikus megtárgyalása teljesen elmarad; a politika idővel technikává (módszerré) züllik. És ha a többség úgy érzi, kiszorult a politikából, alakzatban fog visszamasírozni oda – ahogy azt meg is tapasztalhattuk az elmúlt egy évtized során.

De mik a gyakorlati érvek a kvóta ellen?

Az elit helyzetbe hozása

Az eddig felvetett problémákat a már megnyitott „hétköznapok tapasztalata” felől nézve persze könnyedén félretehetjük.

Elég csak az elméleti vita megkerülésével azt mondanunk, az a gyakorlati nyereség, amit a női kvóta bevezetésével nyerünk, messze túlszárnyalja az ilyen általános okoskodásokat – még akkor is, ha esetleg minden ellenérvvel egyetértünk.

Kijelenthetnénk továbbá, hogy az egyenlő képviselet egy olyan vízió, amit nagy valószínűséggel úgysem fogunk elérni sosem, a cél tehát nem is ez, hanem maga a törekvés – „amit tudunk, tegyünk meg”. Mindez akár cinizmusnak is tűnhetne, ám valójában egy kifejezetten praktikus, szinte politikusi attitűddel állunk szemben.

Elhatározásunkat védelmezhetnénk úgy, hogy – a statisztikával megtámogatott – tapasztalat azt mutatja, hogy Magyarországról nagy általánosságban azért mégiscsak elmondható, hogy itt „nem a nők felé lejt a pálya” – ami természetesen igaz. Ezért még akkor is megérné a kvóta valamelyik formáját alkalmaznunk, ha elsőre problematikusnak is tűnik. Illetőnk szeme előtt a nagyobb nyereség lebegne, ezért tétjét minden elvi-elméleti visszásság ellenére a kvótára teszi.

De mit is nyerne vele valójában? Egy nemileg változatosabb elitet, semmi többet.

A fennálló társadalmi-kulturális meghatározottságokból fakadó strukturális igazságtalanságok ugyanis nem mérséklődnének, a kvóta két leggyakoribb formája (a pártkvóta és a törvényhozói kvóta) nem nyújt érdemi garanciát és kijátszható. Mi több: a nemi alapú megkülönböztetés például ténylegesen is rendszerszintűvé válna a politikai elit körében. Az eddig pusztán informális szinten létező diszkrimináció hirtelen formálissá válik és szabályozott keretet kap.

Ahogy már korábban említettük, a kvóta homogén csoportként kezeli a nőket. Azt feltételezi, hogy a nők egységes politikai csoportot képeznek, ami a valóságban azonban nem igaz. Még akkor sem volna az, ha úgy gondolkodnánk, hogy élete során minden nő legalább egyszer szenvedett már el a nemi hovatartozásával kapcsolatos visszaélést.

Az efféle visszaélések mind jellegüket, mind pedig gyakoriságukat tekintve a konkrét léthelyzet, a társadalmi hovatartozás függvényei: egy vidéki Tom Marketben dolgozó, egyedülálló anyát nem ugyanazok a visszaélések érnek, mint egy fővárosi, gyermektelen menedzser nőt. Lehet persze azt állítani, hogy visszaélések azért mindkettőjüket érik, de ezzel mintha azt feltételeznénk, hogy a visszaélések a nemiségükből fakadnak, az okozza őket, nem pedig valami más jelenség.

Felmerül tehát a kérdés, hogyan tartozhat szükségszerűen egy politikai közösséghez a menedzser és a bolti eladó? Továbbá: miért is támogassák a kvótát azok a nők, akiknek semmi haszna sem származik belőle? Csak azért, mert ők is nők, amiből kifolyólag muszáj szolidaritást vállalniuk „nőtársaikkal”?

Jól látható, hogy a kvóta kérdése csakis osztályérdekeket takarhat; hiába próbálják közérdekként vagy a fejlődés mértékegységeként feltüntetni a kvótapártiak, ha a konkrétumok szintjén vizsgáljuk a dolgot, a hivatásos politikusokon (és aspiránsokon) kívül ténylegesen senki más nem profitál a női kvóta bevezetéséből.

A tapasztalati világban ugyanis nem létezik sem összegyenlőség, sem összhasznosság, ezekkel érvelni értelmetlen, ezért aztán taktikai okokból sem biztos, hogy célszerű propagálnunk a női kvótát, hiszen ily módon rögtön értelmiségi mozgalommá szűkítjük magunkat, aminek látszólag az az egyik fő problémája a mai Magyarországgal, hogy nemileg nem elég kiegyensúlyozott az országgyűlése.

Az egyenlőség mint absztrakt cél

Marx már A gothai program kritikájában, az egyenlő munkabér kapcsán is felhívja a figyelmet az absztrakt egyenlőség tarthatatlanságára. Engels egyenesen így fogalmaz August Bebelhez írott 1875-ös levelében: „A szocialista társadalomról, mint az egyenlőség birodalmáról alkotott felfogás, egyoldalú francia elképzelés, amely a régi »szabadság, egyenlőség, testvériség« jelszóra támaszkodik, […] most már túlhaladottnak kell tekinteni, mert csak zavart idéz elő a fejekben és mert megtalálták már e dolgok pontosabb kifejezési módját.”

Noha ma nyilvánvalóan nem szocialista társadalomban élünk, a felvetésen azért mégis érdemes elgondolkodni egy pillanat erejéig, minthogy az általunk elemzett problémáknak is itt található a közös gyökere: az egyenlőség absztrakt felfogásában.

De mit is értünk ez alatt? Mindenekelőtt azt, hogy az egyenlőségről általánosságban és totalitásként gondolkodunk, holott az egyenlőség mindig csak konkrét és relatív lehet.

Lehet például egyenlő a bérünk, a testmagasságunk, hogy hány szelet pizzát ettünk ebédre, vagy éppen a kutyáink száma, de teljes egészében sosem lehetünk egyenlőek – ahhoz ugyanazzá a személlyé kellene válnunk.

Sőt, még a konkrét dimenziók mentén is problémákba ütközünk, amikor az egyenlőség mellett szállunk síkra: tegyük fel, hogy egycsapásra elérjük, hogy egy munkaóra alatt mindenki egyenlő bért keressen, hivatástól függetlenül. Marx szerint ezzel csak látszólag teremtenénk egyenlőbb helyzetet, hiszen intézkedésünk következében azok, akik kevesebb munkavégzésre képesek, kevesebbet is fognak keresni, mint teljes munkaképességű társaik.

Azaz: egy másik szempontból, de az egyenlőtlenség ugyanúgy fennmaradt.

Kérdés tehát, hogy van-e értelme az absztrakt egyenlőséget célként kitűznünk magunk elé? Az egyenlőséget nem inkább eszköznek kellene tekintenünk? De akkor mi legyen a célunk?

A marxi-engelsi választ már ismerjük: a kommunizmus. A mi válaszunk azonban nem lehet ez.

A történelem logikai lezárása és az egyszavas célok helyett hasznosabb, ha nem Marxot képviseljük, hanem azt, amit Marx is képviselt: a konkrétumokkal való megalkuvásmentes munkát és a vesztesek nézőpontját.

Az ideológiai dogmatizmus, az akarnokság és a kapitalizmus alternatívája iránti már-már vallásos vágy helyett végre tudomást kellene vennünk a dolgok saját kontextusáról és a hétköznapi realitásokról, amikkel párbeszédes (dialektikus) viszonyt kialakítva mozdíthatnánk elő az ügyeinket. Olyan ügyeket, amelyek elsődleges jellemvonása, hogy sértik a hatalmon levők anyagi érdekeit.

A kulturális térben elkövetett merényletek ugyan hasznosak lehetnek az uralkodó vélekedések kikezdésére, de a küzdelemnek elsősorban nem itt kell zajlania, hiszen a lázadás szándékával megfogalmazott gondolatok, jelszavak, viselkedésmódok általában veszélytelenek az oligarchiára nézve, így könnyedén háziasíthatók, hogy aztán tucatéletmódok és tucattermékek képében köszönjenek vissza a szupermarketek polcairól.

Épp ezért az egyenlőség is csak egy lehet arzenálunk számos fegyvere közül, amit a kapitalista oligarchia ellen vívott harcunkban használunk – ha használható.

Célra tehát nincs szükségünk – célokra annál inkább. Mely célok maguk sem lehetnek többek, mint konkrétumok, konkrét politikai intézkedések, amelyek veszélyeztetik a tőke- és hatalomkoncentrációban érdekelt, demokratikus felhatalmazással nem rendelkező hatalmasok érvényesülését.

És hogy ezen intézkedések után milyen irányt vegyen a történelem? Arról egyébként sem mi döntünk.

[1] – Legelőször persze azt, hogy a „nő” és „férfi” besorolások legalább kategóriákként hasznosak.

[2] – Vegyük észre: a „nőnek levés” önmagában nem leíró tulajdonság. Nem azért tartjuk nőnek a nőket, mert nők.

[3] – Nem a jelenség meglétét tagadjuk tehát, hanem a problémaszerűségét relativizáljuk.

[4] – Mi sem jobb példa erre, mint a Gulyás Márton-féle Közös Ország Mozgalom által javasolt új, arányos választási rendszer, amit az ellenzéki pártok többsége támogatott, és amibe szinte már evidenciaként került bele a női kvóta intézményesítésének gondolata. Hogy kezdeményezői mire alapozták ezt az evidenciát, rejtély. E sorok írója mindenesetre még egy reprezentatív kutatást sem talált a kvóta támogatottságának kérdéséről.

Olvass tovább!