Hosszú évek kormánypárti egyeduralmát megtörve hozták ellenzéki jelöltek a legnagyobb városokat a vasárnapi törökországi helyhatósági választásokon. A főváros Ankara és számos nagyváros mellett bombameglepetésre (bár ez még nem hivatalos) Isztambult is elvesztette az egyre autoriterebb hatalmat kiépítő Recep Tayyip Erdoğan elnök, akinek radikalizálódó kampánya sem volt elegendő, hogy a gazdasági válság miatt elégedetlen szavazókat megnyerje pártjának. Az ellenzék koordinációval jelentős győzelmeket aratott, és sokan az Erdoğan-rezsim bukásának első jeleként értelmezik az eredményt.

Ahogy az autoriter rendszerek felé tartó országokban sokszor előfordul, ez a választás is többről szól, mint amire kiírták. A gazdasági válság tetőzése óta ez a hatalmat immár kibővített jogkörökkel, elnöki rendszerben gyakorló Erdoğan, és 17 éve kormányzó pártja, az AKP első igazi megmérettetése. Az elnök maga is magasra tette a lécet, mikor a nemzet megmaradását jelölte meg a választás tétjének. Ismerős lehet ez nekünk, ahogy az is, hogy kampányát egyre intenzívebben építette az ellenzék terroristázására, és arra az elméletre, mely szerint nemzetközi hatalmak bábjaként az ellenzék is részt vesz a török gazdaság és a líra bedöntésében.

Még Soros György neve is előkerült ebben az összefüggésben, mint aki Törökország összeomlására költi a pénzét. Bárki is a felelős, jó munkát végzett. Az infláció és a munkanélküliség az egekben, és a fogyasztói árak meredek emelkedését is érzik az emberek.

Ellenzéki szempontból is nagy volt a tét. A 2016-os puccsot követő tisztogatások nem értek véget, és a mentelmi jog visszavonhatósága miatt a politikusok is célkeresztben vannak. Ez elsősorban a kurd kötődése miatt terrorizmussal vádolt, baloldali HDP politikusait érinti (a párt elnökjelöltje a tavalyi választáson a börtönből indult). A többi pártnak is fontos próbatétel volt, hogy a túlélés mellett képesek-e javítani pozícióikat egy radikalizálódó hatalommal szemben, amely – hasonlóan a magyar kormányhoz – megszállta az állami intézményeket, és néhány hírportált kivéve a teljes médianyilvánosságot irányítása alá vonta.

A tétek növekedésének a nálunk is sokat emlegetett, és az őszi önkormányzati választásokra beígért pártok közötti szoros koordináció lett a vége, ami részben már a tavalyi elnökválasztáson megvalósult. A legnagyobb ellenzéki erő, a kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) a pár éve alakult, elsősorban a hatalmat korlátlanul gyakorolni igyekvő AKP kiábrándult jobboldali szavazóira hajtó Jó Párttal (İyi Parti) egyezett meg számos választókerületben és a nagyvárosokban indított közös jelöltekben. A baloldali, emberi jogokért küzdő Népek Demokratikus Pártja (HDP) pedig – bár megbélyegzettsége miatt hivatalosan kimaradt a pártszövetségből – a nyugati nagyvárosokban egyszerűen nem indított jelölteket (a délkeleti kurd többségű területeken sok helyen győzelmet aratott).

Médiatúlsúly és tisztogatások ide vagy oda, ez a koordináció elegendő (és szükséges) volt ahhoz, hogy számos fontos nagyvárosban győzelmet arasson az ellenzéki jelölt a kormányzó AKP és szövetségese, a még szélsőjobboldalibb Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) közös jelöltje felett.

A hagyományosan kemalista bázisnak számító Izmir mellett hosszú hosszú évek után került ki az AKP irányítása alól Isztambul, Antalya, Adana, Mersin és a főváros, Ankara. Utóbbi annak ellenére lett ellenzéki, hogy közös jelöltként a bal- és jobboldalt megosztó Mansur Yavaş indult, aki korábban a szélsőjobboldali MHP-ben politizált. A többi városban sem volt szükség olyan kívülről érkező sztárjelöltekre, akik a közelmúltban például a szlovák vagy az ukrán elnökválasztáson tudtak tarolni. Ekrem İmamoğlu (korábban kerületi polgármester) Isztambulban elég egyszerű, általános kampányígéretekkel szerzett végül többséget. Az mondjuk nem ártott hozzá, hogy nem kompromittálódott korábban korrupciós ügyekben, és viszonylag friss erőnek számít a nagypolitikában.

A magyar és a török politika közt nehéz párhuzamot vonni, de annyi elmondható: Törökországban sincs szó a koordináló pártok közötti egyetértésről, sőt ha lehet, még nagyobb ideológiai, politikai szembenállások uralják a török pártokat, különböző törésvonalak mentén.

A CHP nevű kemalista tömegpártban a baloldalitól a nacionalistáig sokféle szárny létezik, és azt se feledjük, hogy a kemalisták és a kurdok között alapvetően több évtizedes ellentétek feszülnek.

Nem véltelen, hogy a kurd többségű délkeleti területeken a HDP három korábban uralt körzetet is elveszített a kormányzó iszlamista AKP javára, míg a CHP itt egyáltalán nem számít sikeres pártnak.

Sokszor mondják Törökországban, hogy a választói akaratot egyvalami változtatja meg igazán, a gazdasági recesszió. Ezt sajnos jónéhányszor volt alkalma Törökországnak megtapasztalnia története során, legutóbb épp az AKP hatalomra kerülését megelőző években. És bár túlzás, hogy ez az egyetlen oka az AKP gyengülésének, az látványos, hogy a puccs utáni tisztogatások fojtogató légköre, az emberi jogok lábbal tiprása önmagában kevés volt ahhoz, hogy tömegek forduljanak el az AKP-tól. Eddig. Arra is világos választ kaptunk, hogy miért kellett előrehozni az országgyűlési és elnökválasztást egy évvel:  a válság jelei már tavaly mutatkoztak, és egyértelmű volt az is, hogy elkerülhetetlen a további recesszió.

Most azonban, ahogy Erdoğan „győzelmi” beszédében is kiemelte, 4 és fél évig nem lesznek választások, a parlamentben pedig az AKP van többségben. Hogy sikerül-e visszanyerniük korábbi népszerűségüket, az nagyban múlik azon, hogy hogyan tudják menedzselni a recesszióba süllyedt országot. Ez a választás megmutatta, hogy ehhez nem elég a felelősség ellenzékre és külföldi nagyhatalmakra hárítása.

A gazdasági válság közeledését Európában is jelzik, és egy ilyen az EU-s támogatásoktól és a német ipartól függő magyar gazdaságot is igencsak megrázhatja. Bár az őszi önkormányzati választásokig ennek a hatása nem valószínű, hogy beérik, azért középtávon ezzel a forgatókönyvvel is számolni kell, és egyelőre a magyar kormánypártnál sem látszódik meggyőzőbb világmagyarázat az Erdoğan által is használt összeesküvés-elméletnél.

A hangnem konszolidálását, az ellenzék és egyéb társadalmi csoportok támadásának abbahagyását pedig naivitás lenne feltételezni akár a magyar, akár a török kormánytól.

Az AKP így is a legtöbb körzetet vitte és a legerősebb párt maradt a választáson, de óriási pofont kapott, ami elemzők szerint is nagyban szól Erdoğan tavaly kiterjesztett hatalmának, és egy új korszak kezdetét jelentheti. Isztambul és Ankara is szimbolikus jelentőségű a török politikában, ezek nélkül a városok nélkül szinte lehetetlen választást nyerni. A gazdasági válság pedig felszínre hozhatja a választók elégedetlenségét, és a négy és fél választásmentes év sem biztos, hogy nyugodt kormányzást hoz Erdoğannak. Csak az elmúlt években láttunk óriási tüntetéshullámot, egy megismételt és egy előrehozott választást, népszavazást és puccskísérletet Törökországban.

Magyarországon egyelőre nincs gazdasági válság. Média kisajátítás, megszállt állam és radikalizálódó populista propaganda viszont van, ahogy az elégedetlenség is növekszik. Ennek ellenére még egy budapesti polgármesterváltás is kisebb meglepetés lenne, igaz, az isztambuli is az volt. A török eredményekből az őszi magyarországi helyhatósági választásokra jósolni természetesen nem lehet, de a politikai helyzet párhuzamai és a politikai klíma hasonlósága már önmagában elgondolkodtató.

Ott tartunk, hogy a varsói mellett beszélhetünk isztambuli gyorsról is, amely azonban, ha jön is, könnyen lehet, hogy késve érkezik Budapestre.