A Mi Hazánk Ifjai csoport aktivistái az elmúlt héten egy szegedi nyilvános eseményen próbáltak meg a részt vevőkben félelmet gerjeszteni. Kioktató moralizálással, molinólengetéssel, „karhajlítással előre!” felkiáltással a részt vevők közé menve, projektorkihúzással egy videó vetítését megszakítva keltettek félelmet az ott lévőkben, miközben azt mantrázgatták, hogy a szervezők „fejezzék be a homoszexualitás propagálását és reklámozását”.
Ez az erőszakos performansz azonban korántsem csak az ott lévőknek szólt, ellenkező esetben ugyanis nem vették volna fel videóra és tették volna fel a közösségi médiaplatformjaikra. Ez a fellépés az egész „elképzelt” politikai közösségnek szólt, amelyet nyílt kirekesztésre hívott fel.
A projektort akkor és ott ugyan ezek a szereplők húzták ki, de az ország empátiaprojektorából a kábelt a miniszterelnök már lassan 9 éve húzgálja. A gyűlöletet adagoló médiaszolgáltatások, a romaellenes jóléti sovinizmus, a menekültellenes és hajléktalanellenes törvénykezések, az erőszakos maszkulinitás és az annak magát mindenáron alávető idealizált femininitás piedesztálra emelése, a közmunkások megalázása mind-mind ugyanebből a gyűlöletfolyamból táplálkoznak.
Minden egyes marginalizált csoport félresöprése a kormány által egy-egy projektor kihúzását jelenti, még tovább nehezítve ráadásul a különböző csoportok helyzetének megértését. Az államilag szponzorált gyűlölködés még mélyebbre szántva húzza meg az eleve erőszakosan és önkényesen meghúzott határokat ember és ember, csoport és csoport között.
Ha van valami természetellenes a ma Magyarországán, akkor az, hogy a szélsőjobboldali LMBTQ-ellenes fellépést semmi nem különbözteti meg attól a mediatizált tartalomtól, ami minden egyes kormányzati, kormányközeli platformból ömlik az arcunkba.
A történteknek kell, hogy legyen következménye, fontos, hogy az emberek fellépjenek bármiféle megfélemlítési taktika ellen.
Ettől függetlenül nem szabad, hogy egyéni, lokalizált eseményként maradjon meg ez az eset is, a kollektív emlékezetünkben elásva. Újra kell formálni és produktívvá kell tenni a közösség dühét, nem pedig fejet lehajtva felsóhajtani, ha egy nap éppen nem húzzák ki a kábelt a moralizálóknak épp nem tetsző filmvetítésen, vagy nem köpnek le az utcán.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a Szegeden erőszakoskodó szélsőjobboldali csoport kimondottan a „Ne a bőrszínt nézd, hanem az embert” elnevezésű eseményre ment el, ahol roma LMBTQ emberek tapasztalatairól szólt a filmvetítés és az ahhoz kapcsolódó beszélgetés. Eleve egy olyan marginalizált csoport történeteinek a publikus elbeszélését támadták meg, akiknek érdekében a mozgosítás sokkal nehézkesebb a romaellenes, rasszista diszkurzusok és diszkrimináció miatt. Nem csak azért lettek elhallgattatva ezeknek az embereknek a történetei, mert az LMBTQ-közösséghez tartoznak, hanem kimondottan azért is, mert romákhoz kötődnek.
Ez a szélsőjobboldali erőszak, ami elhallgattatja ezeknek az embereknek a történeteit, homogenizálni akarja a nyilvánosan rendelkezésre álló és stratégikusan elérhetővé tett roma és melegimázsokat, vagyis csak adott társadalmi képeket enged láttatni a politikai-kulturális közeg számára.
Ezek a megkonstruált képek a hiperszexualizáltság és veszélyesség kategóriái között mozognak, céljuk pedig az abszolút távolság kreálása az ideálisnak tartott társadalmi csoportok és a megalázhatónak, feláldozhatónak és veszélyesnek elkönyvelt kisebbségek között.
Ez az abszolútként megkreált különbség jól tetten érhető abban a mondatban, hogy „a normalitásnak egyetlenegy létező, reklámozható formája, az apa, az anya és a gyermeke.” A normálisként feltüntetett szélsőjobboldali pozíciók nem bírják elviselni az egyetlen idealizált formán kívül eső életviteleleket, tapasztalatokat és választásokat, és neurotikussá válnak tőlük. Éppen ezért hatékonyan és rendszerszinten fellépni ellenük is csak úgy lehet, ha az idealizált formákon kívül eső kapcsolatokban és viszonyokban gondolkodunk. Nem reakciósan, az általuk felépített kategóriákban gondolkodva csak, hanem újfajta kapcsolatok, kapcsolódási pontok létrehozásával.
Az LMBTQ-konformitás helyett elsődlegesen a kihangsúlyozott különbségből elnyomó ideologikus normatívát gyártó és megalázó technikákkal operáló kormányzati és szélsőjobboldali diskurzus ellen kell fellépni és azt elutasítani. A romaellenességre építő, azt előfeltételező entonacionalizmust radikálisan el kell utasítani és alternatív közösségformáló helyeket, beszélgetéseket kell létrehozni és fenntartani, ahol a jelenleg elérhetővé tett történetek, narratívák helyett újakat lehet értelmezhetővé és dekódolhatóvá tenni.
Dúró Dóra néhény nappal ezelőtti felszólalásásában azon aggodalmaskodott, hogy a „homoszexualitás népszerűsítése igenis hatással van arra, hogy kialakul-e ez”. A szélsőjobboldalitól eltérő narratívák valóban segítenek fogódzót találni abban, hogy politikai identitásként fixálódjon egy adott marginalizált csoporthoz való tartozás érzése.
De ettől függetlenül is vannak és mindig is voltak olyan emberek, akik úgy folytattak nemheteroszexuális szexuális tevékenységet, hogy vagy nem azonosították magukat az LMBTQ-közösséggel, vagy éppen történetileg még a közösségi identitások kialakulását megelőzően vagy azokon a tereken kívül éltek nemheteró nemi életet.
Tehát az úgynevezett népszerűsítéstől, amit Dúró kiemelt, nem kevesebben vagy többen lesznek azok, akik különböző nemhetreoszexuális vágyakat tapsztalnak, élnek meg, hanem egyszerűen kevesebben titkolják, nyomják el vagy félnek azokat megélni.
Az aktív és vágyakozó embertől pedig a szélsőjobboldal mindig is rettegett, ne féljünk hát ráerősíteni ezekre a félelmeikre.
