Budapest egyre szarabb. Erre a következtetésre jutottam pár napja, miután a tavasz első langyos estéjét kihasználva valahol Pesten egy apró parkban készültem éjjel merengeni, de kerítés és lakat állt az utamba. Mint kiderült, a parkot estére bezárják. Ez apróságnak tűnik ugyan, de nem először fordul velem elő, hogy nem tudom a közteret annak rendeltetése szerint használni, és ez nem mellesleg remekül illusztrálja azt, amivé Budapest válik.
Az ilyen apróságok nemcsak illeszkednek a nagyobb társadalmi folyamatokba, de önmagukban hatással vannak arra, hogy tudatosan vagy tudat alatt milyen viszonyt alakítunk ki a köztereinkkel. Meghatározhatják azt is, hogy a köztereket a köz tereinek tekintjük-e. Sajnos kerítésből, estére bezárt parkokból, fetrengésre direkt alkalmatlanná tett padokból, vagy akár a galambok elriasztására kifejlesztett eszközök hajléktalan emberek ellen való használatából csak egyre több lesz Budapesten.
A nem megfelelő helyen fekvő, vagy akár nem elég előkelő öltözéket, illetve bőrszínt viselő budapestiek rendőri zaklatása is mindennapossá és rendszerszintűvé vált, amit nap mint nap megfigyelhetünk, ha nyitott szemmel járjuk a várost. Ezen intézkedések egy része valószínűleg népszerű is a helyi lakók egy részének körében. Elvégre mi lenne, ha nyitva lennének a parkok éjszaka, vagy neadjisten a Fidesznek tejelő, túlárazott brititatókra fittyet hányva egy téren vagy parkban is borozhatnánk, vagy rágyújthatnánk egy spanglira anélkül, hogy az állam hivatásos baszogatóembereitől kellene tartanunk?
A drogosok drogoznának, a buzik buzulnának, a csövesek csöveznének, az iszákosok innának, a hozzám hasonló semmirekellők meg ücsörögnének a holdfényben.
Ez ide nem kell, itt rend lesz és csend! Az antiszociális viselkedést csak akkor toleráljuk, ha annak módja szerint a helyi lakosok örömére az utcára hányandó folyadékot NER-közeli kocsmában önti magába egy legénybúcsús horda.
Amikor anno a berlini Viktoriapark mellett laktam, nap mint nap használtam a parkot sportolásra, valamint esti sétákra és merengésre. Remekül megfértek egymás mellett napközben a kutya- és gyereksétáltató középosztálybeli családok, a futók, a turisták, kis csoportokban hip-hopot hallgató török fiatalok, este pedig a söröző és füvező társaságok és a sötétebb részeken egy gyors numerát kereső meleg srácok. Ez nem utópia, csak ilyen egy köztér, amikor azt valóban magukénak tekintik az emberek. A park egy kis, műemléket tartalmazó részét itt is bezárják estére, de teljesen magától értetődő, hogy mindenki átmászik a kerítésen, és zárás után pont úgy folytatódik a közösségi élet, mintha semmi sem történt volna.
Budapesten hasonló távolságra lakom egy parktól, de valahogy soha nem éreztem indíttatást arra, hogy közelebbi viszonyba kerüljek vele, és ahogy elnézem, mások sem igazán. A köztéri szigor, beleértve az alkoholtilalmat, a parkok záróráját, valamint az erőszak digitális és hús-vér végrehajtóit persze nem csak rendpárti túlkapás.
Ezek mind szintúgy eszközei a köztér kommodifikációjának és a szabadidő beillesztésének a termelés és fogyasztás rendszereibe.
A zárórás park és a szesztilalom betartatása esetében az a céljuk, hogy a közösségi és egyéni tevékenységre szolgáló térhez való hozzáférés ne legyen a városi polgárok alapvető joga, ehelyett minden percüket valamilyen szolgáltatás igénybevételével töltsék. Mivel holdfényes parkok minden valamire való ízléssel rendelkező ember számára vonzóbb helyszínei a borozásnak, mint a körút valamelyik gusztustalan, műbőr-fotelekkel kipárnázott kocsmája, ezért az állami erőszakszervezetnek kell beterelnie az embereket az utóbbiakba. Persze nem csak szar kocsmák vannak Budapesten, de sajnos egyre rosszabb az arány, ahogy mind az olcsó, mind az alternatív közösségi tereket fokozatosan szorítja ki az állam ( ill. az önkormányzatok) és a piac, vagy más szóval a tőke és a fasizmus nagykoalíciója.
Budapest pár éve még élettel és kultúrával telibb, pezsgőbb, autentikusabb, inklúzívabb és szabadabb hely volt. Bár elsősorban egy szubkulturális közeget érint, de jól illusztrálja ezt az alternatív kulturális és közösségi terek, valamint a belváros olcsó kocsmáinak szisztematikus felszámolása. Ennek alapvetően két forrása van. Egyrészt az emelkedő ingatlanárak és az, hogy az ezt tovább erősítő, egyre irritálóbb „lads on tour” invázió miatt egyszerűen sokkal profitábilisabb az alternatív szcénának otthont adó ingatlanokat turistaitatóvá alakítani, vagy akár felsőkategóriás lakóépületeket építeni a helyükre. Másrészt egyszerűen az, hogy
a NER politikai okokból állami eszközökkel próbálja ellehetetleníteni azokat a helyeket, ahol a saját barbár világképét elutasító emberek közösségre találhatnak egymásban.
Budapest a kétezres években pezsgő underground elektronikus szcénával és rengeteg progresszív kulturális programnak otthont adó közösségi térrel rendelkezett. Méltán tartották egyesek a „kelet Berlinjének”. Mára ez a szcéna teljesen marginalizálódott.
Ez a folyamat persze már a Demszky-érában elkezdődött, gondoljunk csak a Kultiplex végóráira. Aztán jött Tarlós és felgyorsultak a buldózerek. Gyorsan ment a levesbe a Sirály, a Tűzraktér romjain luxuskollégium épül, a Gödör helyén nyílt Akvárium klub pedig Orbán Gáspár csodatételeinek helyszíne. A Szimpla Kert névleg még létezik, de a magára valamit adó pesti már csak akkor teszi be oda a lábát, ha külföldi vendégeit akarja romkocsma-skanzenba vinni. Az underground elektronikus zenei színtérnek végül a Müszi, majd később a Müszi bezárásában gazdasági okokból közreműködő Cornvintető bezárása adta meg a kegyelemdöfést. Utóbbi viselkedése igazán szégyenteljes volt, amikor elutasított mindennemű szolidaritást az akkor szintén támadás alatt álló Aurórával.
Persze vannak még remek helyek, de ezek közül a legjobbak fennmaradása strukturális képtelenség, mert egyszerűen túl értékes az ingatlan, amiben teret kaptak. Nem csak az alternatív szubkulturális terek tűntek el a belvárosból, hanem a talponálló-jellegű, őszinte, olcsó kocsmák is, mint például a Király utcai Caesar, vagy a tőle nem messze lévő utolsó bástya, a Wichmann. Mind a minőségi, mind a pénztárcakímélő esti kikapcsolódás egyre nehezebb ebben a városban.
Az sem segít a pesti éjszakán, hogy a Hajógyári-szigeten lévő szórakozóhelykomplexum bezárásra került. Nem mintha nekem személy szerint hiányozna, de arra legalább jó volt, hogy biztonságos távolságban tartotta a BMW-motorháztetőről felgöngyölt húszezressel kokaint szívó közeget, ami most rászabadult a belvárosra. Ezzel együtt ellepték a „bulinegyedet” a faji szegregáció fenntartásáért felelős Fidesz-közeli magánhadseregek verőemberei, akikről az utóbbi hetekben az is kiderült, hogy előszeretettel terrorizálják az általuk biztosított üzletek vendégeit is, csak néha túl befolyásos emberbe kötnek bele. Az elméletileg az éjszakai élet biztonságát fenntartó biztonsági őrökre joggal tekintenek sokan inkább veszélyforrásként. E sorok írója egyszer kis híján maga is hasonló atrocitás áldozata lett, amikor egy erőszakoskodás szemtanújaként megpróbálta dokumentálni a történteket.
Az utóbbi hetek hírei továbbra sem adnak okot optimizmusra. Nemrég bezárt a Castro Bistro és a Kék Ló, sőt végveszélybe került az Auróra is. Utóbbit legnagyobb bevételi forrásának elvágásával próbálja kivéreztetni Józsefváros – elődjéhez hasonlóan szintén nem buzeráns – fura ura. Sokan persze legyintenek, mondván, úgyis nyílnak újabb helyek, de sajnos ez a piaci optimizmus figyelmen kívül hagyja a más városokra is jellemző nagyobb folyamatokat. Való igaz, hogy fognak új helyek nyílni, ezek viszont egyre nehezebben fognak ellenkulturális térként funkcionálni, és előbb-utóbb kompromisszumra kényszerülnek majd a piaccal és a NER-rel.
Bár ebben a posztban nem kívánok külön foglalkozni a tarthatatlan lakhatási válsággal és az ebből következő égbekiáltó igazságtalansággal és emberi szenvedéssel, de ez a jelenség a motorja annak a városi kulturális hanyatlásnak, homogenizációnak és szigornak is, ami ezen cikk tárgyát képezi. Tisztában vagyok vele, hogy a kultúrát félteni a dzsentrifikációtól a teli gyomor és a fűtött hálószóba attitűdje. Egy olyan városban, ahol tömegek élnek az utcán a fagyhalál állandó veszélyének kitéve, ez a megközelítés erkölcsi aggályokat is felvet. Én mégis fenntartom a jogot hozzá.
A városi élet megfizethetetlensége nem csak azért probléma, mert önmagában igazságtalan és kirekesztő, hanem azért is, mert megváltoztatja nemcsak a város lakosságának összetételét, hanem azok szabadságát és kreativitását is korlátozza, akiket nem szorít ki. A lakbér növekedésével nő a bérmunkából élők eltulajdonított jövedelmének mértéke, vagyis a kizsákmányolás is, de ezen felül az emberek rendelkezésére álló idő nagyobb mértékű kommodifikációját is erőlteti.
Egy olyan városban, ahol az emberhez méltó megélhetésre elegendő bevétel kitermeléséhez például elég heti három vagy négy munkával töltött nap, ott többeknek fennáll az a lehetőség, hogy ne kommodifikálják minden ébren töltött órájukat, és a megmaradt idejüket a saját indíttatásukból a piacnak nem alárendelt kreatív tevékenységgel, például költészettel, képzőművészettel, politikai aktivizmussal vagy Mérce-publicisztikák írásával töltsék. A lehetőség, hogy ilyen tevékenységeket ne csak kommodifikált formában tudjunk folytatni, elengedhetetlen a városi tér pezsgő kulturális életének fenntartásához, valamint a feltörekvő művészek tehetséggondozásához is.
Minden város normatív prioritásoknak alárendelt politikai döntésekre kényszerül, amikor a limitált városi tér használata és rendeltetése fölött különböző érdekek ütköznek. Amikor a városvezetés hátradől és rábízza a piacra, hogy rendezze el, hogy kinek van és kinek nincs joga a városhoz, az ugyanúgy politikai döntés, mint beavatkozni ezekbe a folyamatokba.
Budapest városvezetése az igatlantulajdonnal rendelkező felső-középosztály és a NER-es haverok gyors profitrealizálásának érdekében egyértelműen a hol szelfiző, hol faszjelmezben az ajtóm elé hányó, máskor tisztelettudóan viselkedő turistahordák mellett tette le a garast a munkajövedelemből élő és kulturált (nem feltétlenül nyugodt) környezetre vágyó budapestiekkel szemben. A piacpárti liberális olvasó persze rögtön rávágná erre ez érvelésre azt, hogy a turisták mennyi pénzt hoznak, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy
a túlzott mértékű turizmusból származó profit leginkább az elitnél realizálódik, miközben közvetett és közvetlen negatív hatásait az egész társadalom a vállán viseli.
Az is igaz, hogy a turizmus munkahelyeket teremt, de ezek a munkahelyek gyakran alacsony béreket kínálnak és kiszámíthatatlan élethelyzetben tartják az alkalmazottaikat.
Persze semmi gond nincs azzal, ha valaki Budapestre látogat, sőt ez üdvözlendő, ugyanakkor, amikor a véges mennyiségű lakóingatlanokat tömegével alakítják át miniszállodává, józan ésszel belátható, hogy kevesebb és drágább albérlet fog a helyi lakók rendelkezésére állni. Az ingatlanpiaci folyamatokat persze sokkal több faktor határozza meg, de a rövidtávú lakáskiadás drágító hatása ettől még tagadhatatlan. Személy szerint azon az állásponton vagyok, hogy Budapest legyen elsősorban a budapestieké. Budapesti persze mindenki, aki itt él, függetlenül attól, hogy nemrég érkezett szír menekült, vagy évszázados múltú budai polgárcsalád sarja.
A Budapest a budapestieké elv a gyakorlatban azt jelenti, hogy az emberhez méltó városi lakhatáshoz való jog prioritást élvez a csirkének öltözve NER-kocsmák közötti ordítva rohangáláshoz való joggal szemben.
Fontos kiemelni, hogy itt nem rendpárti megfontolásokból jutottam erre a következtetésre, ellenkezőleg, szeretném, ha a budapestiek is élvezni tudnák a városuk rendetlenségének romantikáját.
Maguknak a turistáknak is érdeke, hogy a város megőrizze karakterét, hiszen ez utóbbi az ok, amiért sokan Budapestre látogatnak. A hatékony örökségvédelem hiányát mi sem illusztrálja jobban, mint a régi zsidónegyed szomorú sorsa. Bár a Belső-Erzsébetváros 19. században épült, és végül direkt lerohasztott házainak már a Tarlós-korszak előtt nekiestek a buldózerek, a városrész sorsa csak most látszik bevégeztetettnek. A környék sajátossága, hogy ez Európa egyik utolsó olyan zsidónegyede, ahol például a krakkói Kazimierzzel, vagy a párizsi Le Marais-vel ellentétben a mai napig jelentős zsidó közösség van. Ahogy azonban a környék a lakói számára elviselhetetlen turistaitatóvá alakul, és egyre több lakás kerül fel az Airbnb-re, a helyiek lassan, de biztosan tovább állnak.
A másik szomorú példája annak, ahogy az állam és a tőke buldózerei bedarálják városunk kulturális örökségét, a Józsefváros szívébe beékelt, sok esetben szintén történelmi örökségnek számító házak helyén épült Corvin-negyed névre keresztelt, szingapúri hangulatot sugárzó, sunyi hajléktalanriasztó dizájnnal megszórt borzalom. Ez a projekt színtiszta erőszak. Szegény emberektől vették el a lakókörnyezetüket sok esetben megfelelő kompenzáció nélkül azért, hogy a házaik helyén épült jellegtelen lakótömbök gazdagoknak befektetésként, a felső-középosztálynak pedig lakóhelyként szolgáljanak. Ki a generációk óta Józsefvárosban élő roma családokkal, be a feltörekvő könyvelőkkel és adótanácsadókkal. (Ezen sorok írója hasonló háztömbben lakik és dolgozott már adótanácsadóként.)
Ami Budapesttel történik, az persze nem egyedülálló. Szinte minden európai főváros hasonló problémákkal küzd, különösen a felkapottabbak.
Nem igaz viszont, hogy elkerülhetetlen tényként kell elfogadnunk lakókörnyezetünk kommodifikációját, kulturális hanyatlását, esztelen szigorát, valamint osztály- és rasszalapú tisztogatását.
Hogy csak azokat a nagyvárosokat említsem, ahol magam is megfordultam: míg London kapitulált és elfogadta, hogy az orosz és szaúdi ingatlanspekulánsok befektetései érdekében természetes a köztulajdonban lévő szociális lakóépületek lerombolása, Berlin úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt. Bár a német főváros is borzasztóan megdrágult az utóbbi időben, a városvezetés próbálkozik a rövidtávú lakáskiadás korlátozásával és a lakbérplafon bevezetésével, a sokszínű és bohém Kreuzberg lakói pedig sikeresen tántorították el a Google-t attól, hogy a környéküket az egykor szebb napokat látott San Francisco sorsára juttassa egy új kampusz megnyitásával. Ugyanitt az alternatív közösségi terek egy részének fennmaradását adókedvezményekkel segítik. Persze Berlinben sincs városvédő utópia, amit illusztrál a foglalt házak fokozatos felszámolása és egy-egy új korrupciógyanús luxusépület a Spree partján.
Bár az állam és a piac mindenhol összejátszik a városi tér átalakításában, általában megfigyelhető, hogy ahogy haladunk keletebbre, úgy nő az állami szerep. A Corvin-negyed mellett kitűnő példa erre a belgrádi Duna-part egy részének felülről menedzselt átalakítása.
Nemrég futni voltam a Margitszigeten. A Tanácsköztársaság centenáriumán fontos emlékeztetni magunkat, hogy még az ilyen ártatlan kikapcsolódáshoz való jog sem volt mindig magától értetődő, hiszen
a sziget használatáért egészen 1947-ig belépőt szedtek, amit a kommün törölt el először rövid időre. A köztérhez való jogért minden budapesti generációnak meg kell küzdeni.
Nem kell szótlanul tűrnünk a város életét átszövő fizikai és strukturális erőszak minden megnyilvánulását. A kevésbé privilegizált budapestiek rendőri vegzálása ellen például hatékony ezköz tud lenni, ha aktív járókelőként megfigyeljük, illetve dokumentáljuk a „rutinigazoltatásokat”. Amennyiben a jogsértést nem rendőr, hanem biztonsági őr követi el, ez a mutatvány kifejezetten veszélyes lehet, így mindig mérlegeljünk saját testi épségünk érdekében.
A közelgő önkormányzati választások miatt különösen aktuális, hogy az ellenzéki politikusokon számon kérjük egy valóban a budapestiek érdekében működő szabad, kultúrával teli és emberbarát Budapest vízióját. Hogy hogyan vegyük birtokba a városunkat? Erre nem tudok most kielégítő stratégiát kidolgozni, de mivel langyos az éjjel és lassan hajnali egyet üt az óra, ezért most bemászok a Klauzál térre és bedobok egy doboz sört.
