Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Elkerülhető lett volna a Tanácsköztársaság lakásrekvirálása?

A tanácsköztársaság emlékezetét a mai napig, és egyre inkább az ellenforradalmi időszakban megalapozott propaganda határozza meg. A torzítás és felejtés folyamatával száll szembe a Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyve, amelyből a 100. évforduló alkalmával közlünk a napokban néhány részletet. 

Mit ünnepeltek a patkányok lázadásán?

A Mérce rendszeres olvasóit nem érheti meglepetésként, hogy megemlékezünk a tanácsköztársaság 100. évfordulójáról. Akik olvasnak minket, azt is tudhatják, hogy a proletárdiktatúra egyes módszerei - és sok tekintetben eszmeisége is - távol állnak tőlünk. Nem osztjuk azt a nézőpontot, amely az egyénre pusztán egy történeti folyamat végrehajtójaként vagy akadályaként tekint. És nem gondoljuk, hogy a társadalmi változás létrehozható felülről, az államhatalom megragadásával és az ellenállás erőszakos letörésével.

A kizsákmányolás, az elnyomás és az elidegenedés elleni harcnak erre a kudarcos és tragikus állomására két okból fontos emlékeznünk: egyrészt azért, mert az emancipációs küzdelmek fontos fejezete, és így valamiképp mindazoknak a saját története, akik a felszabadulás eszméivel azonosulnak. Másrészt azért fontos a megértés és számvetés szándékával emlékeznünk, hogy ellentartsunk az emlékezetet uraló hazug (szélső)jobboldali mítoszoknak. A jobboldali propagandával szemben mi nem kívánunk tömeggyilkosokból hősöket, vesztesekből bűnbakokat gyártani. Ezért a tanácsköztársaság megalakulásának 100. évfordulóján közölt cikkeink (korábbi írásainkhoz hasonlóan) a valós összefüggések feltárásán túl éppen a szereplők filozófiai, politikai és morális dilemmáival foglalkoznak.

A lakáskérdés már a háború előtt is súlyosan nehezedett Magyarországra. A többi gyorsan városiasodó társadalomhoz hasonlóan, súlyos lakáshiány volt, ami növekvő bérleti díjakat, túlzsúfolt és egészségtelen lakókörnyezetet eredményezett. A háború miatt aztán szinte megszűnt a lakásépítés, az ilyen erőforrásokat a hadseregnek juttatták.  Ugyanakkor erősödött az elvárás, hogy a katonák és családjuk megkülönböztetett elbánásban részesüljenek a lakhatás, kilakoltatás és bérleti díj tekintetében is, és ez a lakbérek és a bérleti jogviszony egyre határozottabb állami szabályozásához vezetett már a forradalom előtt is.

A tanácskormány megpróbálta megoldani a megoldhatatlannak látszó feladatot. Március 26-án jelent meg a lakások államosításáról szóló rendelet. Ezzel az állam lett a főbérlője mindenkinek, a korábbi háziuraknak is.

Felállították egy lakáshivatalt is a vagyon kezelésre, a bérek meghatározására, a lakberendezés és a lakások elosztására. Az állam vállalta a lakások karbantartását, ahogy a bútorokét is, ami hatalmas kiadással járt a forrásokban szűkölködő kormányzat számára.

Kérdések és válaszok 1918–1919-ről; Napvilág Kiadó, 2018

A lakásínség és a rossz körülmények tükrében ennek a lépésnek népszerűnek kellett volna lennie. Néhányan, különösen azok, akik beköltözhettek az újonnan kialakított társbérletekbe, valóban örömmel fogadták. Azok számára azonban, akik elvesztették a tulajdonukat, megaláztatás és düh forrása volt, ami nem csökkent, hanem erősödött az idő előrehaladtával. Emellett némelyek úgy értelmezték a rendeletet, hogy az szabad kezet ad számukra a szomszéd vagy a munkaadó, vagy akár idegenek lakásának rekvirálására, noha ez illegális volt a rendelet alapján is. A kormányzat forradalmi bíróságokkal próbálta elítéltetni őket, de ez a „spontán kisajátítás” csak egy része volt a problémának.

Fontosabb volt a lakáshivatalon belüli korrupció. Könnyű volt megvesztegetéssel vagy manipulációval jobb elhelyezéshez vagy lakáshoz jutni, és aztán azt tisztes haszonért bérbe adni. A dolgok annyira rosszra fordultak, hogy Szamuely Tibort nevezték ki a hivatal vezetőjének. Neki kellett volna rendet tennie a hivatalban, de csak néhány napig maradt meg a posztján, miután sikertelenül próbálta megtisztítani a hivatalt a „férges almáktól” és enyhíteni a lakások iránti keresletet a háború idején Budapestre érkezők deportálásával. A visszaélések némelyikét egyenesen kivégzéssel torolta volna meg, de megbízása és a rendszer rövid időtartama korlátozta ennek az intézkedésnek a hatását.

Mindent összevetve a Tanácsköztársaság lakáspolitikája rendkívül népszerűtlen és nagyon drága volt a gazdasági, katonai és politikai zűrzavar közepette. A rekvirálás Budapesten volt a legelterjedtebb, de a többi nagyvárosban is akadt rá példa. 1919 augusztusa után az érintettek vissza akarták szerezni a tulajdonukat és megbüntetni a beköltözőket, akár önkényesen telepedtek be, akár a lakáshivatal engedélyével.

Ezzel persze a lakhatási válság nem szűnt meg. A következő kormányok is rákényszerültek a lakásínség kezelésére, ami kiterjedt szabályozást jelentett: a katonaviseltek kilakoltatási tilalmát, a lakbérek emelkedésének korlátozását, és annak biztosítását, hogy minden elérhető lakhatási lehetőséget kihasználjanak.

A magántulajdont nem lehetett korlátlanul helyreállítani, mert az ellenforradalmi kormányoknak is kezdeniük kellett valamit a városiasodással, és a háború alatti ígéretekkel és várakozásokkal.

A világháború idején a lakáspiac felett kialakított állami ellenőrzés pedig eszközöket is kínált ehhez. (Gioielli, Emily)

Napvilág Kiadó, Budapest, 2018. A kötet szerzői: Csunderlik Péter – Egry Gábor – Fodor János – Gioielli, Emily – Hajdu Tibor

Címlapkép: Wikiart
Olvass tovább!