A Magyar Helsinki Bizottság hétfői közlése szerint tavaly augusztus óta nyolcadszor fordul elő, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) be kell avatkoznia annak érdekében, hogy a magyar hatóságok adjanak enni a tranzitzónában menedékkérelmi eljárásuk elbírálására váró embereknek.
Jól dokumentálhatóan tehát kevesebb mint egy év alatt legalább 14 embert éheztetett napokig a magyar állam.
Múlt héten egy anyától és nagykorú fiától tagadták meg két és fél napra az ételt, így csak azt ehették, amit a család három fiatalabb gyereke meghagyott. Vagyis nem sokat. Végül az EJEB felszólítására március 15-én a két érintett is táplálékhoz jutott.
Szóval ez történik 2019 Magyarországán. Nem valami sztálinista diktatúrában, hanem egy olyan országban, amely elvileg ad valamicskét a legalapvetőbb emberi jogokra.
És ami igazán aggasztó, hogy egy civil szervezet erőn felüli jogi küzdelmét (és néhány teljesen értelmetlen – mint ez is itt – véleménycikket) leszámítva, senki nem mozdítja még a kisujját sem, hogy ez a legundorítóbb embertelenség ne történhessen meg. Nincs egy nyamvadt tüntetés, nincs egy felháborodott pártközlemény vagy sajtótájékoztató. Nincs egy magyar bíróság, amely megálljt parancsolna ennek a gyakorlatnak. Nincs egy Alkotmánybíróság, amely legalább a maga teszetosza módján levegőbe tartaná a mutatóujját.
Nincs semmi. Bemegyünk a boltba, a hivatalba, ebédet főzünk, gondozzunk kertjeinket, miközben nem is olyan messze, az ország másik végén tudatosan és szánt szándékkal embereket éheztetnek.
Persze a legnagyobb felelősség a magyar államot és annak képviseleti intézményeit terhelik. Mert értjük mi, hogy Orbán Viktor leszarja, mit gondol az ország nem rá szavazó fele, ez egy pártpolitikusnak akár még bele is férne, de egy miniszterelnöknek nem. Függetlenül attól, hogy hány szavazattal került hatalomba, amint ott van, a teljes magyar nép képviselője.
Úgyhogy amikor például embereket éheztetnek az általa és pártja által kitalált rendszerben, akkor végülis a mi nevünkben is éheztetnek.
És itt jutunk el ahhoz, hogy legalább kimondhatnánk: ez nem a mi nevünkben történik. Ezért lenne fontos kiállni, tüntetni, sajtótájékoztatót tartani, vagy közlemény kiadni. Nem azért, mert az hinnénk, ettől bármi is megváltozik – tudjuk, hogy nem –, de azt azért mégis érdemes lenne tisztázni, hogy a könnyen emberiesség elleni bűncselekmények kategóriájába sorolható tettek elkövetésében mennyire is vagyunk részesek.
Azt is értem, hogy a nagy ellenzéki összeborulás mára lehetetlenné tette, hogy bárki is bármilyen témában karakteres állításokat fogalmazzon meg, hiszen akkor kijönnének az ellenzéken belül húzódó elvi és másfajta ellentétek.
De akkor is, ne hülyéskedjünk már egymással! Ez itt már nem a gyávaság vagy az elvtelenség szintje. Ez bűnrészesség.
És bűnrészesség akkor is, ha a legelvakultabb fideszes kisebbséghez tartozunk, akinek politikai nézetrendszere egyenlő egy Vadhajtásokba oltott Bayer-publicisztikával. Mert még ha egy pillanatra elfogadjuk is azt a rengeteg orbitális rasszista hazugságot, amit a Fidesz-propaganda a menekültek fejéhez vág – és ne fogadjuk el, orbitális rasszista hazugságokat soha ne fogadjunk el! – még akkor sem indokolható mindez.
Jobban mondva, nincs soha, semmilyen körülmények között olyan megfontolás, amely igazolná emberek éheztetését. Nem éheztünk bebörtönzött bankárokat, akik emberek százezreinek megélhetését tették tönkre (– nem mintha sok lenne ezekből, mármint emberek százezreinek megélhetését tönkretevő bankárból van elég, csak bebörtönzöttből nincs –), nem éheztetünk életfogytiglanra ítélt sorozatgyilkosokat sem.
Mert mi magunk nem vagyunk bűnözők, és nem is szeretnénk azok lenni.
Nem, nem és nem!
És itt ezen a ponton szeretném azzal folytatni, hogy egyszer majd felelniük kell azoknak, akik miatt előállhatott ez a helyzet. De sajnos már ennyire sem vagyok optimista. Majd odatoszunk a Szabadság térre egy emlékművet, amelyik kimondja, mi is áldozatok voltunk csupán, és Soros György majd keselyű formájában alászáll az angyali magyar népre, és minden meg lesz oldva. Majd egy történész bemondja, hogy „idegenrendészeti eljárás” és kész, kezitcsókolom, szia uram.
Ennél többet igazából nincs is mit szaporítani a szót. Ez van. Azzal nem takarózhatunk, hogy nem tudtunk róla, hogy nem szóltak. Azzal sem, hogy politikai közösségként, nemzetként legalább tettünk ellene.
Mert szóltak. És nem tettünk.
