A narratívák harca

Kevés olyan örökzöld slágertémát találunk a hazai közbeszédben, mint Magyarország gazdasági (és olykor politikai) összefonódása a közép-európai fejlődés hajtómotorjával, Németországgal. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Németország már a magyar iparpolitika hajnalán is nagy szerepet játszott a közigazgatási döntésekben, és ez a befolyás történelmi távlatban is növekvő trendet mutat.

Az NDK már az 1950-es évek végén kiemelkedő kereskedelmi partnerünk volt: Kelet-Németország sorrendben a harmadik, az NSZK a negyedik, ketten együttvéve a Szovjetunió után a második helyen álltak, az import-export mintegy 15%-át adták. (Győri-Szabó, 2011) A rendszerváltás után, és különösképpen a 2008-as gazdasági válság, valamint a NER kialakulása alatt már nehéz olyan átfogó országelemzéssel találkozni, amely ne hangsúlyozná ilyen-olyan formában Magyarország és Németország elmélyült közgazdasági viszonyát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a témáról kialakult közbeszéd egybehangzó lenne, sőt. Könnyen szemet szúrhat, hogy mind a sajtóban, mind a szakirodalomban végletesen eltérő megítélése van a Bundesrepublikkal kialakult románcunknak. Legutóbb talán a túlóratörvénnyel kapcsolatban csaptak össze élesen a Németországról kialakult narratívák. Ugyan kormányhoz közeli szereplők is elismerték, hogy volt köze a német ipari lobbinak a törvénymódosításhoz, valamint hogy az alapvetően a munkaerőhiányt hivatott ellensúlyozni, a praxisról kialakult álláspontok már merőben eltérők voltak. Többen felhívták rá a figyelmet, hogy a törvény kiszolgáltatott helyzetbe sodorhatja az alkalmazottakat, tovább növelve a Magyarországon amúgy is erózióban lévő munkavállalói érdekérvényesítési lehetőségeket.

Továbbfűzve a párkapcsolati allegóriát mondhatjuk úgy, hogy ha az egyik félnek túl nagy az anyagi fölénye partnerével szemben, az visszaélésekre adhat lehetőséget; másfelől viszont a magyar fél is profitálhat házastársa anyagi jólétéből.

Ezzel el is jutunk a német gazdasági befolyást célzó bírálatok második nagy csoportjához. A kritika lényege, hogy a magyar gazdaság túlságosan függ a némettől, így egy esetleges németországi válság nemhogy begyűrűzne, de alapjaiban rengetné meg a magyar üzleti életet.

Kis, nyitott gazdaság

Ha meg szeretnénk becsülni, mennyire is vagyunk védtelenek (vagy védettek) egy esetleges negatív német ciklussal szemben, érdemes lehet mindenekelőtt megvizsgálnunk, hogy milyen lenyomata van az összefonódásnak a relevánsabb országstatisztikákban. Ha a magyar közgazdászoknak közös mottót kéne választaniuk, valószínűleg a „Magyarország egy kis és nyitott gazdaság” refrén nyerné a versenyt. Legyen ez bármennyire is elcsépelt mondat, statisztikailag megállja a helyét: míg Németország az Európai Unió legnagyobb gazdasága, Magyarország csak a 21. helyen áll (Eurostat, 2017), illetve az export a magyar GDP 90,9%-át tette ki 2017-ben, amely globális szinten is magas aránynak számít. Sőt, hazánk nyitottsága pozitív trendet is mutat: 2017-ben 7,1%-kal növekedett Magyarország exportvolumene az előző évhez képest, míg az uniós átlag 5,2% volt (KSH, 2018).

Ennek azért van jelentősége, mert egy ilyen struktúrával rendelkező gazdaság különösen érzékeny a külső sokkokra, kiváltképp, ha azok egy kereskedelmi partnerétől származnak. Vegyük például a külkereskedelmi mérleget; a mutató azt hivatott jelezni, hogy mekkora a szuficit (vagy deficit) egy ország importja és exportja közt. Ha tehát egy ország többet ad el külföldre, mint importál, az egyenleg pozitív lesz, és fordítva ugyanígy. A KSH adatai szerint Magyarország mérlege 2017-ben a GDP 7,8%-a volt, ez az Unióban a hatodik legnagyobb értéknek számít.

A külkereskedelmi forgalom (export, import) GDP-hez mért aránya is rendkívül magas, ráadásul növekvő trendet mutat, a 2012. évi 166%-ról 2017-re 172%-ra nőtt. Már a nyers adatokban is előszökik a német autóipar jelentősége: a három általunk legnagyobb értékben exportált termékcsoport sorrendben a személygépkocsik (3 095 milliárd forint), gépjárműalkatrészek és tartozékaik (1 821 milliárd forint), valamint a benzinmotorok (1 031 milliárd forint). Szintén jól mutatja az autóipar jelentőségét, hogy legnagyobb értékben gépjárműalkatrészeket és ezek tartozékait importáljuk. Egyrészt tehát láthatjuk, hogy Magyarország pezsgő külkereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezik, másrészről pedig elmondhatjuk, hogy a magyar gazdaság egyik hajtómotorja az exporttermelés.

Érdemes azonban azt is kiemelni, hogy a magyar export viszonylag magas importtartalommal bír, tehát alacsony az itteni hozzáadott érték. Az adatok jól tükrözik a hazai autóipar üzleti modelljét, azaz hogy a magyar gyárak leginkább összeszerelő üzemként funkcionálnak. Ez azért lehet problémás, mert így a magyar gazdaság nem csak a külhoni kereslet megcsappanását, hanem a beszállító és beruházó vállalatok válságát is erősen megérezné. Nem véletlen tehát, hogy a Magyar Nemzeti Bank a versenyképesség javítására fókuszáló, 180 pontból álló javaslatcsomagja célként fogalmazza meg a hazai termelésbe kerülő importarány 60%-ra való csökkentését. Sőt, a központi bank dokumentuma azt is kiemeli, hogy a hazai vállalatok hozzájárulása alacsony a fő termelő és szolgáltató ágazatok mindegyikében, valamint hogy az elmúlt években a külföldi közvetlen működőtőke-befektetések (FDI – foreign direct investment) elsősorban alacsony értékteremtő képességű ágazatokba áramlottak.

Az viszont önmagában korántsem meglepő, hogy a külkereskedelemnek nagy súlya van a hazai nemzetgazdaságban. 2010 óta ugyanis explicit célja a politikai döntéshozóknak a magyar export bővítése, valamint a pozitív külkereskedelmi mérleg, illetve az alapvetően FDI-alapú növekedési modell csúcsrajáratása. Ennek egyik eszköze például az MNB árfolyampolitikája – a gyenge forint ugyanis az exportáló vállalatoknak kedvez –, vagy a kormány stratégiai megállapodásai külföldi vállalatokkal. Érdemes itt is szemlézni a hivatalos kormánykommunikációt, amely kifejezetten előnyös fényben tünteti fel a gyümölcsöző német-magyar kereskedelmi kapcsolatokat (például itt, vagy itt).

A német románc számokban

Már első ránézésre is szembetűnőek a német gazdasági befolyás adatai. A KSH adatai szerint az export termékforgalom 27,3%-a megy a közép-európai ipari óriás irányába. Összehasonlításképp érdemes megjegyezni, hogy a második helyen szereplő Szlovákia ennek nagyjából az egyötödét, a teljes export 5,2%-át tette ki. Ezzel egyetemben Németország uralta a magyar beviteli forgalom oroszlánrészét is, 26%-os arányban.

Ám Németország nem csak a kereskedelem szempontjából létfontosságú országunk gazdaságának: közép-európai partnerünktől származik a külföldi közvetlen működőtőke-befektetések (FDI) javarésze. Az FDI alatt egy különösen fontos befektetéstípust értünk, amikor is egy külföldi vállalat stratégiai céllal folytat üzleti befektetést hazánkban. A Nemzeti Befektetési Ügynökséggel (HIPA) kapcsolatban lévő német befektetők 2017-ben 29 esetben hoztak pozitív döntést, ami a munkahelyteremtés területén csaknem 40%-os arányt jelent.

Persze Magyarország nincs egyedül Európában a Németországgal való kapcsolatokat tekintve; az Eurostat adatai szerint 2017-ben 19 tagállamnak volt a legszorosabb a németekkel a kereskedelmi kapcsolata, és csak Ausztriának, Csehországnak és Lengyelországnak tett ki nagyobb arányt a Németország irányába bonyolított export, mint hazánknak.

Egy túl szoros kapcsolat veszélyei

Az egyetemi pénzügytan szemináriumok nyitómondata egy angolszász közmondás szokott lenni, miszerint „sose tegyük az összes tojásunkat egy kosárba”. (Ha ugyanis a kosarat leejtjük, oda az összes tojás, így a másnap reggeli rántotta is). A frázis üzleti környezetben a portfólió-diverzifikáció gyakorlatára hívja fel a figyelmet; eszerint úgy tudjuk mérsékelni portfóliónk kockázatát, ha azt olyan befektetésekkel töltjük meg, amelyek hozama egymástól független mintákat követ – így ha az egyik be is dőlne, vagy nem teljesítené a tőle elvárt hozamot, a teljes portfólió értéke még nem veszne el.

A magyarországi gazdaságpolitika alakítóinak azt a döntését, miszerint a magyar növekedés és beruházás javarészét a Németországgal folytatott kereskedelemből, ezen belül pedig az autóipari vállalatok teljesítményéből szeretnék megteremteni, felfoghatjuk úgy is, mint egy befektetési döntést. Ez esetben felmerülhet bennünk a kétség azzal kapcsolatban, hogy elég diverz-e kereskedelmi partnereink összetétele, azaz elég kosárba pakoltuk-e a tojásokat, hogy ne legyen oda a másnapi rántotta. Ominózus esetnek számít, mikor 2016 nyarán üzemi okokból hosszabb leállások voltak az Audi győri és az Opel szentgotthárdi gyárában is, és ez erősen meglátszódott a negyedéves magyarországi adatokon. Júliusban az ipari termelés volumene 4,7 százalékkal elmaradt az egy évvel korábbitól.

Érdemes azonban kiemelni, hogy a magyar szakpolitikusok Németországgal viszonylag biztos lóra tettek; Németország az Unió egyik legegészségesebb, így legalacsonyabb országkockázattal rendelkező országa – ezt jól mutatja például a német állampapírok nullához közeli hozama. Persze semmilyen gazdaság nem lehet teljesen mentes a kockázattól; a negatív gazdasági ciklusok és dekonjunktúra-időszakok egyfajta törvényszerűségnek számítanak a kései kapitalizmus történetében, így joggal feltételezhetjük, hogy valamilyen formában előbb vagy utóbb a német gazdaság is le fog lassulni. Németország a tavalyi utolsó negyedévében csak kis híján kerülte el a recessziót, és Angela Merkel gazdaságpolitikai hagyománya sem mentes a kritikáktól.

Legvégül a szakirodalomból érdemes Rechnitzer, Hausmann és Tóth elemzését idéznünk az autógyártó-ipar hozzáadott értékéről és az ehhez kapcsolódó kkv hálózatról:

„Az autóipar jövője a V4-térségben elágazási ponthoz érkezett, és alapvetően két irányba mutat. Első lehetőségként az ágazat extenzív fejlesztésével az eddig betelepített összeszerelő üzemek száma és termelési volumene bővíthető, ezek azonban továbbra is alacsony hozzáadott értékű funkciók ellátásával és a fejlesztési tevékenységek hiányával járnak együtt, amelyhez a jövőben az alacsony bérszínvonalú munkaerő biztosítása egyre nagyobb kihívások elé állítja a fogadó régiókat. Másik irányként az iparág intenzív fejlesztése kerülhet előtérbe, amely az összeszerelő tevékenységek helyett a hazai beszállítói bázis megerősítésével, illetve a fejlesztési funkciók integrálásával járna együtt. Az intenzív irány a kvalifikált munkaerő alkalmazása irányába tereli a vállalatokat, illetve fejlesztési tevékenységek ellátására serkenti az ágazati szereplőket. Mindehhez nélkülözhetetlen a K+F-infrastruktúra fejlesztése és a fejlesztésekben résztvevő humán erőforrás képzése, amely a jövő kihívásaként jelenik meg a V4-országok kormányzatai és vállalatai előtt.”

Szeret, nem szeret

Összegzésként elmondhatjuk, hogy míg a német-magyar kereskedelmi kapcsolatok sok szempontból tényleg jól szolgálják a hazai nemzetgazdasági érdekeket, a túl szoros és monokultúrás exportszerkezetnek megvannak a sajátos kockázatai. Egyrészről nem elhanyagolható szempont, hogy az autóipari vállalatok eddig viszonylag alacsony munkaerőt alkalmaztak magyarországi üzemeikben. A túlóratörvénnyel kapcsolatban is felmerülhetnek aggályok – elképzelhető, hogy a nem elég diverz exportszerkezet egyfajta politikai kitettséghez is vezet. Végül pedig a legfontosabb tényező, miszerint egy esetleges német válság nagy hatással lehet a magyar gazdaságra is, tekintve az export nagy importtartalmát, a kevés magyarországi beszállítót, illetve az export jelentőségét hazánk gazdasági struktúrájában.