Ellenállhatatlan volt a kísértés meg a közvélemény nyomása: az ellenzéki pártok végre-valahára összefogtak. Együtt tüntetnek március 15-én balliberálisok, mérsékelt szociáldemokraták, zöldek, konzervatívok, radikális jobboldaliak és egyszerű, őszinte magyar karrieristák.
Őszre közösen jelölnek polgármestereket és talán helyhatósági képviselőket is. Az európai választásokra ugyan szemlátomást nem sikeredett az összefogás, de a közeledés és az együttműködés: tény, annak ellenére, hogy az állami és kormánymédiák naponta több tucatszor rámutatnak a Jobbik neonáci/neonyilas közelmúltjára, másrészt meg (a Jobbik-szavazók épülése végett) a „szemkilövetők” változatlanul hazafiatlan jellemére.
Látjuk a formálódó akcióegységet, miközben tapasztaljuk a teljes szolidaritáshiányt a magyar kultúra és a magyar értelmiség tönkretétele közben és okán
(legutóbbi példák: a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának, a közgazdasági egyetemnek [„Corvinus”], az Országos Széchenyi Könyvtárnak a tönkretétele, visszhangtalanul maradt elbocsátások az ELTÉ-n, a főváros történeti magvának építészeti és antiesztétikai szétbarmolása), s megfontolhatjuk a szolidáris-politikai jelleg elillanását az egyébként terjedő sztrájkhullámból.
A nemzetközileg elszigetelődő Orbán-rezsim negatív (MTA stb.) és pozitív („családpolitika”) offenzíváival szemben csak a mérsékelten népszerű ellenzéki pártok defenzív összefogása áll, amelyben a heves és többirányú kormánykritika vegyül valamiféle homályos-általános demokratizmussal és európaisággal.
A konvencionális újságírás – a nem zsurnaliszta írástudók által művelt publicisztika nagyjából kihalt Magyarországon (külföldön nem) – 24/7 sulykolja, hogy a jobb- és baloldal különbsége elavult: a „kormányoldalon” azt mondják, a fő választóvonal a migráció-iszlamizáció és „Brüsszel” kérdése, „az ellenzéki oldalon” pedig azt, hogy ez a választóvonal a demokrácia, a jogállamiság és „Európa”.
(Dőlt betűkkel és idézőjelekkel figyelmeztetem az olvasót, ha a szókincsemtől, irályomtól vagy gondolkodásmódomtól idegen, általam üresnek, félrevezetőnek vagy képmutatónak vélt kifejezéseket használok, ironikus vagy kritikai célzattal.)
Akárhogy is van, ha terminológiailag nem is egészen, de tartalmilag mindenképpen az Orbán-team határozza meg a hivatalos választási politika témáit és taktikáját; tekintve, hogy a liberális-alkotmányos jogállam kérdését mindkét fél összekapcsolja „Európával”, amennyiben az Orbán-csoport a joguralom stb. kérdéskörét „nyugati mételynek”, nemzetidegennek tünteti föl, miközben a liberális diskurzus „félázsiainak”, „keletiesnek”, „putyinistának” állítja be – szimmetrikus ellentétben/párhuzamban az állami és mélyállami propagandával – erős vetélytársának a szövegelését és gyakorlatát.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
A korrupció kérdésköre az egyetlen, ami az egyesült ellenzék sajátja, habár – helytelenül – korrupciónak nevezik az állami vagyon POLITIKAI CÉLÚ kisajátítását (vö. „alapítványok”-ba, azaz a mély államba való kiszervezéssel/átmentéssel) is (ezt olykor – ugyancsak helytelenül – államosításnak hívják, miközben az Orbán-csapat éppen szétrobbantja a hagyományos államot és közigazgatást, de erre a szóra szükség van az Orbán-államot illető, teljesen hamis „kommunista” vádhoz).
Az „agendát” (!) és a „tematizációt” (???!!!) az Orbán-team dönti el, mert az ellenzéki pártok hivatalos politikájának egyetlen valóban fontos közös eleme az elvont Orbán-ellenesség a maga ködös általánosságában és a maga indulati egyértelműségével.
„A pártok” (így!) Orbán-kritikája persze jogos, amennyiben valahogyan szembefordul az elnyomással és a rombolással, de sajátos politikai minősége – többek között éppen az egység-összefogás technikai szüksége miatt – hiányzik.
Így hát a kormányzó, vagy inkább: uralkodó jobboldallal szemben csakugyan nincs (nem is lehet) baloldal – amit megszokásból annak neveznek, nem az – , következésképpen a baloldalt létre kellene hozni. De az általános mérgezettség kifejeződik azokban a tárgy nélküli szemantikai újdonságokban („neomarxizmus”, „posztmarxizmus”, „baloldali populizmus”), amelyeket még a voltaképpeni balos körökben is (öntudatlanul) átvesznek az alt-righttól meg a 888.hu, a Pesti Srácok és a Mandiner szószólóitól, no meg néha a legtájékozatlanabb nyugati cikkecskékből. Ezek a pusztán szemantikai újítások nem létező politikai-világszemléleti tárgyakat jelölnek, de ennél többet nem érdemes beszélni róluk, mert különben a magyar „politológia” iszapos-moszatos-hínáros mélységeibe merülnénk.
Mindezekkel kapcsolatban kedves olvasóinkat Kapelner Zsolt Kritikai alapozó c. KIVÁLÓ sorozatához irányítjuk itt a Mércén. Eligazítást onnan kaphat. (Másunnan nem nagyon.)
Az félreérthetetetlen, hogy a még ebben a viszonylag apró szubkultúrában is sokrétű, vitatkozó, megosztott – zömmel fiatal – valódi baloldal a maga teljes egészében a hivatalos politika terrénumán kívül terül el: parlamenten kívüli oppozíció (PKO). Azaz VMB = PKO.
De nem – a szó megszokott, műveletlen magyarországi értelmében – „civil”, hanem politikai oppozíció, még az a része is, amely a szó klasszikus értelmében nem forradalmi. Ám a valódi baloldal egyelőre föladat, nem realitás.
Ez a mostani ellenzéki március 15-e nem a miénk. Részben azért nem, mert a Jobbikkal közösen nem tüntetünk (és a többiekkel szemben is több a kifogásunk, mint amennyi a tartalmas politikai együttműködést lehetővé tenné), de nemcsak ilyesmikért. Ellenzékiek vagyunk, de nem úgy. Nem úgy, mint ezek.
Természetesen semmi kifogásom sincs ellene (sőt), ha a polgári ellenzéki pártok elkergetik a kormányzásból a tévesen „Fidesz”-nek titulált, párt jellegűnek sehogy se gondolható mélyállami apparátust, de sajnálatos módon a közkívánatra összehozott, voltaképpen apolitikus ellenzéki összefogás erkölcsileg kifogásolható – ahogyan erre a szélsőjobboldali-pártállami médiagépezet formailag hibátlanul rámutat. De én a kételyeimet nem az ORIGO.hu robotjaitól kölcsönzöm.
Március 15-ét városon kívül, a szabad levegőn, s ha rossz az idő, Petőfi olvasásával töltsük. Ezúttal nem a Kossuthéval, aki március 15-ét KIS PESTI LÁRMÁnak nevezte és világéletében megvetette; az ő nagyszerű írásaira és beszédeire majd áprilisban kerítünk sort.
Bár ez nem könnyű, mert a jelenlegi nemzeti rendszerben művei persze nem kaphatók.
