Végzetes lenne visszatérni a a hagyományos parlamenti politizálás keretei közé a decemberi és januári tüntetések után – állítja Tordai Bence, akinek élő Facebook-közvetítését több tízezren követték a december 12-ei, botrányba fulladó parlamenti ülésről, és aki aznap este „sétára” hívta Kossuth téri tüntetőket. A Párbeszéd politikusa nagyinterjúnkban értékeli az elmúlt hónapok ellenzéki megmozdulásait, de ezen kívül beszél a rabszolgatörvény szlogenjéről, egyéni felelősségről, erőszakról, irányvesztésről, szövetségi politikáról, újbaloldalról is.

Mérce: A decemberi tüntetések emblematikus alakjaként hogyan látja az események  folyását és hogyan értékeli utólag a demonstrációkat?

Tordai Bence: Azt gondoltam, hogy ez egy jó kezdet. Most már egy kicsit bizonytalanabb vagyok ebben, illetve az biztos, hogy kezdetnek jó volt, csak  attól tartok, hogy a folytatás nem kellően lendületes. Néha mintha mi, politikai ellenzék irányt, vagy fókuszt tévesztenénk, vesztenénk. Én eddig is viszonylag kevés értelmet tulajdonítottam a formális parlamenti munkának. 2010-ben még komoly illúziókkal vágtunk bele, de hát azért ez nagyon rég elmúlt, és azt láttam decemberben, hogy az, amit egy-ketten csináltunk korábban, végre most kollektív gyakorlattá válik, és ez elég pozitív megerősítés volt abban, hogy ennek van értelme. A visszajelzések is azt mutatták, hogy működött.

Hogyan látja a saját felelősségét és szerepvállalását?

A parlamenti live streamem viszonylag nagyot ment. Ez nyilván rám irányította a figyelmet, de én nem szerettem volna semmilyen kiemelt szerepet vindikálni magamnak. Már csak azért sem, mert nem hiszek abban, hogy ezeknek a politikai ügyeknek egyszemélyes showműsorokká kellene válniuk. Meg általában a messiásvárás egy végtelenül kártékony dinamikája a magyar politikai, főleg ellenzéki közegnek. A túloldalon nem, mert ott megvan a messiás. Úgyhogy én voltam akkor a háromnapos csoda, aztán lett más. Valaki füstbombázott egy erőset, megszületett az új háromnapos csoda, aztán elmúlt, és ment tovább a dolog.

Nyilván amikor odajöttek hozzám, hogy „most ezrek vannak itt a Kossuth téren, most valamit csinálni kéne, rád hallgatnának”, akkor el kellett ismernem, hogy aznap pont rám tudnak hallgatni inkább az emberek, és akkor kicsit körbementünk a városban, majd visszatértünk a térre a vezetésemmel, de ezen túlmenően nem hiszem, hogy egy személyben nagyon az élére kéne állni valaminek. Sokkal inkább azon kéne dolgozni, hogy olyan alternatív intézményeket építsünk, ahol tudunk értelmes tevékenységet folytatni.

Mert tök jó, hogy benn vagyunk a Parlamentben, és használjuk azt konfrontálási célzattal, és ez valamelyest működik is, amikor erre olyan színpadként tekintünk, ahol az üzeneteinket átvisszük, de tényleg megvan az a veszély, hogy belesimulunk, és visszaesünk a régi rutinba.

Az szerintem pusztító, mert azt a reményt gyilkolja le, amit mi, tágan vett ellenzékiek kicsit felpiszkáltunk közösen decemberben-januárban.

Azért tudok lelkesedni így, a nagy képet nézve –  engem nem érdekel, hogy ellenzéki kerekasztalnak hívjuk, vagy árnyékparlamentnek, alkotmányozó nemzetgyűlésnek, kinek-kinek szája íze szerint –, hogy valamilyen típusú értelmes, közös munkába belekezdjünk.

Nem érezte úgy a tüntetések folyamán, hogy az ellenzéki pártok nagyon szeretnék tematizálni, saját narratíváikat ráerőltetni ezekre a tüntetésekre, továbbá, hogy az első demonstrációknál a hangsúlyos kérdések osztálykérdésekként kereteződtek, majd később a fókusz eltolódott és a középosztály problémái kerültek jobban az előtérbe?

Nyilván a pártok nem tudnak annyira együttműködőek lenni, hogy közben ne maradjanak versengőek, és itt folyamatosan van – még a szövetséges ellenzéki pártok között is – egy tematizációs verseny.

Én nagyon örülök, hogy a rabszolgatörvény volt az a szlogen, az a kifejezés, ami köré ez az egész felépült, és amit aztán nem nagyon lehetett felülírni semmi mással.

Kiegészíteni lehetett, igen, láttuk, és érvényesnek érzem a kritikákat arra vonatkozóan, hogy ilyen mellékhadszíntereket nyitottunk.

Hogy az MTVA-ról, a közmédiáról szóló diskurzus, a közigazgatási bíróságokról szóló diskurzus kinyitása hozzátett-e vagy elvett az események lendületéből, ezt nem tudom. De annak nagyon örülök, hogy alapvetően még mindig meg tudunk maradni ennél a baloldali gondolatnál, hogy a dolgozók, munkavállalók és általában az emberek a rendszernek való kiszolgáltatottsága, alávetettsége a fő kérdés.

Érdekes módon ehhez nem várt helyekről kaptunk támogatást, merthogy ilyen témákban, – lehet szeretni vagy nem szeretni őket ezért – de a Jobbik, mint erős ellenzéki párt, nagyon következetesen ezen a pályán maradt. Másrészt meg ez egy olyan ellenzéki konszenzus, amit sem liberális, sem konzervatív oldalról nem tudtak, nem akartak igazából megkérdőjelezni. Ha azt nézzük, hogy az a hosszú távú cél, hogy ezt a rendszert baloldali gondolat, vagy értékvilág talaján állva döntsük majd meg, amint lehet és ahogy lehet, akkor ahhoz szerintem ez egy nagyon fontos elindulás volt.

Az előbb azt említette, hogy a parlamenti politizálásra egyfajta eszközként tekint, színpadként, ahol üzeneteket lehet átvinni. Lenne olyan eset, amikor azt mondaná, hogy ebben a formájában nincs értelme a képviseleti demokráciának? Hol lenne az a pont, hogy azt mondaná, hogy a rendszer ezáltal nem leváltható?

Addig ebben tudok csak hinni, ameddig valaki nem ajánl valami erősebbet. Egyrészt lennie kéne egy alternatívának, ami ezt felváltja, másrészt én azzal az új iránnyal, amit még egyelőre nem látok, akkor tudok azonosulni, hogyha az belefér a személyes értékrendembe. És lehet, hogy én egy ilyen béna pacifista, vagy kispolgár vagyok, vagy lehet, hogy amióta nagycsaládos apuka vagyok, azóta máshogy nézem ezeket a dolgokat, de nekem ez a vérontós vonal nem tetszik.

És nyilván voltak december-januárban ekörül is éles viták, hogy az erőszak meddig elfogadható és honnantól nem, én azt mondom, hogy amíg szimbolikus, és intézmények, tárgyak ellen irányul, addig elfogadható, de nekem az emberek elleni erőszak egyáltalán nem fér bele. Ezt figyelembe véve pedig nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy mik azok a működőképes megoldások, amik ráadásul kizárnák a most kezünkben lévő eszközöknek a használatát. Nyilván a parlament az egy eszköz a sok közül, de látva a média működését, addig ezt, a parlamenti eszköztárat szerintem használni kell.

Milyen ideológiai áldozatokkal jár a Párbeszéd számára a Magyar Szocialista Párttal való együttműködés?

Nekünk ebben gyakorlatunk van, 2013-2014-ben a Bajnai-féle Együttel épített szövetségben sokkal nehezebb dolgunk volt e tekintetben. Akkor keményebben kellett harcolnunk, hogy azt a zöld, baloldali programot, amit is a Párbeszéd már akkor is képviselt, ne húzza annyira középre az Együtt-féle irány, és végül egy egészen vállalható, jövőorientált szocdem program azért kikerekedjen belőle. Ehhez képest azt hiszem most könnyebb dolgunk volt, mert az MSZP saját meghatározása szerint baloldali párt. Annak érzi magát. Nagyon sokan vannak köztük, akik nézik a nemzetközi trendeket, nézik az újbaloldal gondolatait, és a sikerei nyilván inspirálóan hatnak rájuk is.

E tekintetben egy komoly áldozat volt. Mi nemcsak, hogy alapjövedelem-pártiak vagyunk, hanem ez elég központi helyen szerepel a saját programunkban, de ezt hosszas viaskodás után el kellett engednünk. Valami olyan fogalmazásra jutottunk végül, hogy hosszútávon a lehetőségét tudatosítanunk kell és készülnünk rá, kísérleteket végeznünk vele. Ami nem rossz. Ha hirtelen kormányra kerültünk volna, és akkor azt mondják, hogy jó, ebben a ciklusban még nem vezetjük be az alapjövedelmet, de egy kiterjedt kísérletet csinálhatunk, tulajdonképpen már azzal is előrébb lettünk volna, mint sok más ország a környéken.

Inkább az volt a jellemző, hogy új dolgokat hoztunk be, amiket el kellett fogadtatni az MSZP-sekkel, de nem volt nagy ellenállás ezzel kapcsolatban, mert meg tudjuk mutatni, hogy olyan programjai vannak most már az EP-ben az S&D-nek, hogy egy tíz-húsz évvel ezelőtti szocdem egészen elcsodálkozna, hogy hova került. Egy a jövőről, fejlődésről szóló program tartalomjegyzékében nem szerepel a növekedés szó, hogy csak egy példát mondjak. Tehát annyira elmennek ők is zöld irányba, egy sokkal inkluzívabb gondolkodás felé, hogy nincs feltétlen nagy baj ezzel, és lehet formálni a közös munka során a gondolkodást.

A 444.hu a napokban jelentetett meg egy dokumentumfilmet a parkolási botrányokról Budapesten. Ebben a videóban van egy rész, ami Zuglóról szól, ahol a képviselők megpróbálják elérni, hogy ne kössenek szerződéseket a korrupt parkolási cégekkel, amelyek Kupper Andráshoz kötődnek, és amely cégek színüktől független kormányokon átívelően loptak el rengeteg pénzt a parkolási maffián keresztül. A fideszesek és a szocialisták ezt elkaszálták, és a felvételen látszik, hogy Karácsony Gergely zuglói polgármester tartózkodik. Ez is a szövetségi politika része, mondhatni járulékos veszteség?

Ez nem a szövetségi politika járulékos vesztesége, hanem az abból fakadó kellemetlenség, hogy nincs Karácsony Gergely mögött egy stabil közgyűlési többség a zuglói testületben. Nem az van, hogy azt mondja a polgármester az őt támogató többségnek, hogy márpedig ezt meg szavazzuk, ezt meg nem, hanem akár az ő ellenében is tudnak ilyen többségek összeállni.

A politika a meglévő adottságokat és kényszereket is figyelembe vevő megvalósítási kísérlete a programunknak és az ideológiánknak. Ha az az adottság, hogy egy adott kerületben a helyi szocialisták nyitottabbak a Fidesz által is támogatott parkolási megoldásokra, akkor sajnos ez egy olyan tényező, amivel nem tud mit kezdeni a még oly jó szándékú politikus sem, nyilván az egy elég erős jelzés, hogy a polgármester nem szavazza meg.

De tartózkodott, nem nemmel szavazott.

Ez az udvarias nemet jelenti a politikában, tehát mondhatjuk azt, hogy Karácsony Gergely egy optimista srác, nem akar prejudikálni.

És ki tudja, működhetett volna-e jól a zuglói parkolás, bár erre túl nagy esély nem volt úgy, hogy kizárták a legjobb ajánlatot felmutató céget a polgármestertől és a közgyűléstől függetlenül működő külön bizottságban. A polgármester nem egy teljhatalmú ura egy kerületnek, és miközben a politikai felelősséget általában ő viseli, és a botrányok rajta csattannak, a közgyűlésnek nagyon sok mindenben döntési lehetősége van, és ezzel éltek is ez esetben.

Ha a szövetségi politikában tovább megyünk, jó ideje uralja a médiát az elmúlt időszakban a kérdés, hogy a Jobbikkal köthető-e szövetség. Miért nincs valós, tartalmas, az embereket bevonó párbeszéd arról, hogy ez az esetleges, bármilyen szintű együttműködés értelmezhető-e értékközösségként? Melyek a sarkalatos pontok egyáltalán?

Ez azért egy nagyon nehéz kérdés, mert a Jobbik egy elképesztő mértékű és nagyon gyors átalakuláson ment, megy keresztül. Addig, amíg ők nem tudják pontosan, hogy kicsodák és mit gondolnak a világról, addig nagyon nehéz hova tenni őket. Én egy optimista srác vagyok, meg közelebbről is látom ezeket a kollégákat, bajtársakat, mint az újságolvasók, vagy az újságírók többsége, és azt tapasztalom, hogy sokuknál ezek valódi, személyes értékváltozások.

Ez nem teszi meg nem történtté a múltjukat, de én amúgy sem vagyok nagy híve a múltba tekintésnek, szóval ha azt mondjuk, hogy a jelen vállalható, és egy olyan jövőt tűznek ki maguk és Magyarország elé, ami számunkra elfogadható, nem nagyon tehetünk mást, minthogy elfogadjuk.

Én nem tartanám fenn magamnak a jogot arra, hogy másról megmondjam, hogy ő kicsoda és micsoda, ez olyan mint amikor Orbán Viktor megmondja, hogy ki a magyar. Mi azt mondjuk, hogy mindenki magyar, aki annak vallja magát. Most ugyanez a kérdés: ki az, aki demokrata? Fenntartjuk-e magunknak a jogot, hogy demokráciavizsgákat tartsunk? Én azt mondom, hogy aki demokratának tartja magát, értsd úgy, hogy elfogadja és értékeli a demokrácia keretrendszerét, az a szövetségesünk a demokrácia visszaállításában, a Negyedik Magyar Köztársaság megteremtéséért folytatott harcban.

Egészen elképesztő élményeim vannak, a senki által nem hallgatott parlamenti felszólalások kapcsán a Jobbikkal, amikor első ránézésre szélsőjobboldali vonzalmakkal is vádolható jobbikos képviselők arról beszélnek, hogy mennyire nem értenek egyet a fideszesekkel, illetve, ha azt a jogát bárkinek megkérdőjeleznék, hogy kifejtse az övékkel nem egyező álláspontját, akkor ők hú de kiállnának mellette.

Egyszerűen fullba tolják a libsit. Olyan egyenlőségpárti, balos dumákat küldenek, hogy megkönnyezem. Mostanra már az összes hivatalos dokumentumuk és állásfoglalásuk erről szól, és én ezt értékelem, hogy bevállalják, hogy „régen cikik voltunk”.

Amikor Gyöngyösi Márton azt mondja, hogy rájöttünk, hogy a gyűlöletre nem lehet politikát építeni, és a Fidesztől kellett megtanulnunk, hogy milyen az, amikor valaki nem demokrata, és hogy ez rossz, akkor azt mondom, hogy oké  srácok, ez már valami. És nem kell persze tapsolni, vagy keblünkre ölelni őket, de szerintem azt, hogy ők át akarnak igazolni, és a demokrata ligában játszani tovább, szerintem el kell fogadnunk.

Sőt továbbmegyek. Azoknak is meg kell bocsátani, akik a Fidesz rendszerét építették aktívan, vagy tartották fenn az elmúlt években, és rájöttek, hogy ez nem vállalható. Nem szentté avatni őket, ezt sem értem, amikor átesünk a ló túloldalára, hogy na, itt egy kiábrándult fideszes, akkor ő most mennyire jó gyerek, de meg kell bocsátanunk az eddigi tévelygéseiket.

Nem vagyok egy keresztény csávó, de a megbocsátás gondolata kedves a szívemnek.

Talán Pálinkás József állt fel az utolsók között, aki szolgálta ezt a kormányt aktívan, és ha máskor nem, akkor, mikor a közvetlen környezetét éri támadás, legalább akkor felébred. Azt hiszem, hogy visszamenőlegesen is átértékelik ezek az emberek, hogy hoppá, ugyanezen logika alapján csináltak ki más társadalmi csoportokat. Úgyhogy nagyvonalúnak kell lennünk és erősnek.

Az elmúlt időszakban a Mérce oldalán is többen cikkeztek arról a baloldali közegből, hogy felmerül a kérdés, hogy a formálódó újbaloldalnak szüksége lenne egy új pártra. Hogy látja a Párbeszéd a helyét ebben a kérdésben? Alkalmas arra a párt, hogy betöltse ezt a szerepet?

Nagyon bizsergett az ujjam, hogy írjak egy válaszcikket, ami nagyjából arról szólt volna, hogy heló srácok, itt van egy párt, ami nagyjából teljesíti azokat a kritériumokat, amiket ti szerintem kitűztök magatok elé, és ezt Párbeszédnek hívják. Aztán vagy elsodortak az események, vagy talán egy kicsit cikinek is éreztem ezt a direkt tukmálást, azt hiszem felkészültebb szerzők vannak ezek mögött a cikkek mögött annál, minthogy meggyőzzem őket. De egy személyes beszélgetés az biztos sokat segítene. Én nagyra értékelem az idealizmust, nyilvánvalóan mindannyiunkat az mozgat, mert különben kiégettek és cinikusak leszünk. De ez a meggyőződés néha mintha abból táplálkozna, hogy egy tökéletes világban élünk, ahol teljes mértékben meg lehet valósítani az elméleti meggyőződésünket. Az a rossz hírem, hogy nem.

Szerintem nagyon hasonlóan gondolkodunk azokkal a srácokkal a világról, akik ezeket a cikkeket szerezték, és azt hiszem, hogy ha nekifutnának, akkor valami nagyon hasonló eredményre jutnának a tényleges politikában. Sőt, én óvnék mindenkit attól, hogy egy pici szubkulturális buborékban szerzett élményeit kivetítse az egész társadalomra.

Nagyon jól hangzik a munkás-diák szolidaritás, épp csak azt nem írják, hogy a „munkásosztály organikus értelmisége”, vagy valami ehhez hasonló, és akkor majd mennyire jól megszervezzük és képviseljük az alávetetteket és megszomorítottakat, és így tovább. Ez nem ilyen egyszerű.

Én nagyon drukkolok mindenkinek, és ha valami már elindult, akkor azt mondom, hogy inkább legyen sikeres, és hogyha valami létezik már ellenzéki oldalon, az próbáljon túlélni, hogy hasznosuljon. Másfelől a túlzott fragmentáltság a kerékkötője a hatékony ellenzéki cselekvésnek. Ha valaki használni akar a baloldal ügyének, szerintem ma azon érdemes dolgoznia, hogy létrejöjjön egy erős szellemi hátország, aminek kiépülése megkezdődött, de ez egy soha véget nem érő projekt. Ha meg a politikai színteret nézzük, akkor meg azon kell ügyködni, hogy hogyan lesz ez egy erős, integrált és valóban baloldali tartalmakat hitelesen képviselő alakulat. És ettől végtelenül messze vagyunk ma.

A kormány előállt a hétpontos családvédelmi akciótervvel. A Párbeszédnek van ezzel szemben esetleg alternatív, baloldali megoldási javaslata a demográfiai krízisre?

Aki azt mondja, hogy a demográfiai válságra van egy rövid-középtávon működő, valóban léptékváltást eredményező programja, csomagja, az hazudik. Ezek a folyamatok nem így működnek, ez talán azoknak a terepeknek az egyike, ahol a legnehezebb voluntarista politikával célt elérni. Sokkal szerteágazóbb és puhább eszköztárral születhetnek eredmények. Messzire vezet, hogyha megnézzük, hogy a fejlett társadalmak közül melyek, rendelkeznek viszonylag nagy termékenységi mutatókkal, és mi ezeknek a sajátossága ennél kevésbé szerencsés országokhoz képest.

Természetesen kötelező politikai gyakorlatként elkészítettük az alternatív hét pontunkat, ez sokkal baloldalibb, sokkal jobban működne a kormány által meghirdetettnél, de azt hiszem, hogy hibát követünk el, ha most bemegyünk ebbe az utcába, mert a politika részben egy tematizációs verseny, egy keretezési verseny. Az, hogy most a valóságot annak a szemüvegén át nézzük, hogy „ú, ettől vajon több vagy kevesebb gyerek születik-e”, az sajnos jelen pillanatban Orbán Viktornak, meg a Fidesz rezsimjének jön jól. Ha arról van szó, hogy mik a nyavalyák ebben az országban, mi a gond a rabszolgatörvénnyel, és az azt környező politikákkal, akkor járunk szerintem jó nyomon.

Az EP-választásokhoz közeledve a Párbeszéd milyen kérdéseket lát jelenleg fontosnak az európai politikában, miket jelölnek ki fő kérdéseknek az ezzel foglalkozó szakmai testületek a pártban?

Az utolsó simításokat végezzük az erre vonatkozó stratégián, úgyhogy a személyes véleményemet tudom mondani. Egyrészt nyilván van az általános, Európa jövőjéről, és benne Magyarország helyéről szóló diskurzus, amelyben körülbelül minden ellenzéki párt egyetért. Ami egy szűkebb baloldali történet, az a szociális Európa, a fenntartható társadalom és gazdaság kialakításának programja, amelyben szerintem Jávor Benedek révén egy elég jó kreditünk is van, ebbe a körbe sorolom az erősebb integráció törekvését is számos területen.

De ami kampányüzenetként működik, az valószínűleg ennél specifikusabb és egyedibb. Azt hiszem, amivel az embereket az eddig elmondott szép eszmék mellett meg lehet szólítani, az az, hogy mi az a konkrét, kézzelfogható területe az Unió által támogatott fejlődésnek, fejlesztéseknek, ami az ő életüket érinti. És végigmenni azon, hogy mi az, ami ebből megvalósult és mi az, ami nem.

Miért nem a humántőkébe invesztáltuk a nagy részét az uniós pénzeknek, miért olyan helyekre, amiből könnyebb kilopni? Nagyobb egységekben, nagyobb volumenekben dolgoznak autópályaépítésnél, vagy egy metróépítésnél, mint amikor sok kicsi, helyi civil szervezeti vagy akár állami szervezet által indított projektet kell elbírálni, támogatni, monitorozni a megvalósulást, bár tegyük hozzá, hogy pompás csalási hálózatok alakultak ki az utóbbiakra is, de ezek inkább kishalak, és a kormánytól, a Fidesztől többé vagy kevésbé független bűnszervezetek. Alapvetően az egész szerintem állampolgári szemszögből arról szól, hogy rossz dolgokra költötték az uniós támogatásokat, és amire költötték, annak is egy javát ellopták.

Olyan új fejlesztéspolitikát kéne az Unión keresztül Magyarországon megvalósítani, ami közvetlenül csatornázza be a forrásokat, nem a korrupt Fidesz-ügynökségeken keresztül, nem tagállami hatáskörben hagyja, hanem közvetlen brüsszeli pályázatok által juttatja el a helyi közösségeknek, akár a gazdasági társaságoknak, akár egyéb kedvezményezetteknek ezeket a pénzeket, és egyértelműen az emberbe való befektetés megtestesülését jelentik.

Legyen ez oktatás, egészségügy, szociális ellátórendszer, bármi. Nagyjából az, amiben tavaly az országgyűlési programunkban is beszéltünk már, ez tulajdonképpen nem nagyon más, mint a hazai közpolitikáknak a közösségi szintre emelése, az eggyel magasabb integrációs szinten lévő megvalósítása. Ilyen tekintetben mi következetesek vagyunk a Mindenki számít programunkkal. A jövőben is az emberbe való befektetésnek az Unió általi támogatását és a fideszes korrupciós gépezet elkerülését próbáljuk megzenésíteni a kampány következő heteiben.

Zöldpárti politikusként nem érzi felelősségének a klímaváltozás tematizálását Magyarországon?

Pont ma beszélgettem két kiváló, elismert zöldmozgalmárral arról, hogy melyik most a legfontosabb téma a fenntarthatóság ügyén belül, jó-e az, ha kizárólag a klímaváltozásra koncentrálunk, vagy ezt kiterjesztőbben kell kezelni, átfogóbban kell-e kezelni. Igazából ellenzékben kevés hatásunk van a tényleges közpolitikai folyamatokra, miközben ezeknek a témáknak a társadalmi támogatottsága, a szubjektív problématérképeken elért helyezése nem annyira előkelő.

Ez tipikusan olyan dolog, amit csinálni kell, amihez hatalomra kell jutni, amihez edukálni kell, amihez szintén hatalomra kell jutni, vagy civil szervezetnek lenni, vagy az oktatásban kell dolgozni. Ami pedig ezek után marad, az az hogy az egyéni felelősséget hangsúlyozzuk és ilyen életmód-kommunikációt folytassunk, ez pedig azért nem annyira szimpatikus, mert eltereli a figyelmet arról, hogy a klímaváltozásért, meg a bolygó szétkúrásáért néhány gazdasági és politikai döntéshozó a felelős, és rájuk kell nyomást gyakorolni.

Ezek nem olyan jól kampányosítható témák, olyan ügyeken keresztül kell ezt behozni, ami tényleges kihatással van, fenn van a politikai napirenden. Lehet, hogy ez egy kicsit reaktív politika, de kispártként nem tudunk sajnos semmiből felrakni témákat. Ezért van az, hogy nem annyira a klímaváltozással foglalkozunk, mint Paks 2. ügyével. Mert ez legalább annyira, környezeti szempontból a jövőnket befolyásoló beruházás. És ezen keresztül el tudjuk mondani, hogy oké, nem ilyen energiapolitika kell, hanem energiahatékonyság kell és megújuló használat kell, és már ott vagyunk a klímaváltozásnál.

Azt hiszem, ez talán abban is megfogató például, hogy a főpolgármesteri kampányban elég hangsúlyossá vált a városi környezetszennyezés. Nem a klímaváltozás legfontosabb faktora, de ez is hozzájárul, mint minden más, és inkább a hétköznapi életminőség szempontjából fontos. Ilyen értelemben ellenzékben könnyebben kezelhető ügy.

Ebből a szempontból már most sikereket értünk el, a regnáló főpolgármester kénytelen volt az ellenzéki kihívók nyomására reagálni és előrelépni ezekben az ügyekben. És nemcsak Karácsony Gergelyt kell méltatnom, hanem Puzsér Róbertet is.

Ha már Puzsér Róbert: ő is zöld vízióval állt elő a fővárost illetően, az LMP be is állt mögé, a Párbeszédnek viszont saját jelöltje van.

Az ötletet abszolút támogatjuk, ahhoz viszont nem kell Puzsér Róbert, hogy egy zöldebb, élhetőbb város legyen Budapestből. Ha megnézzük Jávor Benedek 2010-es programját – akkor  ő volt a főpolgármester-jelöltünk -, már akkor is egy zöld Budapest-programmal kampányolt, szóval ez nem egy puzséri innováció, de nem is a mi akkori innovációnk. Egyébként nagyon hasznosnak látom, hogy valaki ennyire fókuszált, ennyire kihegyezett kampánykommunikációt folytat, mert ha másnak nem, az ügynek annyiban biztos használ vele, hogy segít fenntartani a kérdést a politikai napirenden. Ha ebben az ügyben ennek is köszönhetően több előrelépés történik a következő hónapokban, vagy években, akkor már megérte ezt a kampányt megcsinálni, minden egyebet most félretéve.

Ha az ÁSZ visszatartja a támogatást, akkor miből fognak kampányolni, jelentheti ez a Párbeszéd megszűnését?

Ez egy elég komoly probléma. Nyilván eddig is egy kisvállalkozás büdzséjéből működtünk, tehát kétszámjegyű millióból gazdálkodunk, már ha ehhez éppen hozzájutunk. Ehhez képest a nulla eléggé más tészta, sok választásunk nincsen, ez megint egy olyan helyzet, hogy a Fidesz rendszerében ennek nincsen orvoslási lehetősége. Majd meg fogjuk nyerni valami nemzetközi fórumon évek múlva a pert, de valószínűleg előbb lesz az, hogy megunják és nagy kegyesen az egyébként teljesen jogosan járó támogatást elkezdik mégiscsak folyósítani, addig meg ez abból szempontból mégiscsak hasznos, hogy megóv az elkényelmesedéstől, és ráébreszt minket is annak a fontosságára, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a rendszernek és támaszkodjunk azokra, akik számára fontos a mi munkánk.