Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tette-e a dolgát az állam, amikor az áldozatokon kellett volna segítenie? – 10 éve történt a tatárszentgyörgyi romagyilkosság

A cikk szövege 2010. február 22-én, a tatárszentgyörgyi romagyilkosság első évfordulóján hangzott el az Országgyűlésben, ez volt Gulyás József független (korábban SZDSZ-es) képviselő utolsó parlamenti felszólalása.

Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Közel egy éve a Magyar Narancs újságírója, Varró Szilvia megkérdezte a hatéves Csorba Biankát: Az ott ki, akit rajzolsz? Apuka és Robika – válaszolt. Mit csinálnak? – kérdezte tovább az újságírónő. – Lovacskásat játszunk. Én meg Robika. Ő mindig elesik a lóval. Én nem. – Te már nagyobb vagy és ügyesebb? Bianka válaszol: A picurka feje Robikának szét van lőve. – Szép ház. Most rajzold, ahogy kiég – és a nagymamájához bújik. Nem akarom megmondani a néninek, hogy meghalt Robika – fakadt ki Bianka. – Nem kell megmondanod, rajzoljunk tovább – szólt a gyermekhez az újságírónő.

Tisztelt Országgyűlés! Éppen egy éve, hogy 2009. február 22-ről 23-ára virradó éjszaka különös kegyetlenséggel, nyilvánvalóan rasszista indítékkal kivégezték Tatárszentgyörgyön a 27 éves Csorba Róbertet és négyéves kisfiát, Csorba Robikát. Pusztán a különös szerencsének köszönhető, hogy Csorba Renáta csak megsérült és életben maradt.

Közismert, hogy az elkövetők elfogását nehezítette, hogy a kettős gyilkosságot követő helyszínelés során több hatóság is elégtelenre vizsgázott.

A rendőrség nem vette át a rokonoktól a nyilvánvaló bizonyítékokat, a töltényhüvelyeket és a véres ruhákat, a saját teóriájához ragaszkodott, közben elmaradt a forrónyomos nyomozás.

Miután nyilvánosságot kaptak az elfogadhatatlan és magyarázhatatlan szakmai hibák, több vizsgálatot is elrendeltek a rendőrség, a tűzoltóság és az egészségügy illetékesei, ám nem ismerhettük meg sem a belső vizsgálatok, sem a kormány által indított vizsgálatok dokumentumait.

Így az egyik releváns kérdésre már soha nem kapunk választ:

vajon ugyanígy viselkedtek volna-e a hatóságok abban az esetben is a helyszínen, az azt követő tizenkét órás mellébeszélés, majd ennek kivizsgálása során, ha az áldozatok nem cigányok: puszta szakmai inkompetencia történt Tatárszentgyörgyön, vagy a hatóságokat megtévesztette saját mindennapos előítéletük?

Nyilvános kormányzati jelentés hiányában kénytelen vagyok egy civil jogvédők által tavaly tavasszal készített jelentést idézni. Az Európai Roma Jogok Központja, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda, valamint a Társaság a Szabadságjogokért közös dokumentumából most olyan megállapításokat fogok idézni, amelyek a támadás áldozatainak további sorsához kapcsolódnak, és nem a helyszínen elkövetett durva műhibákkal kapcsolatosak, hiszen azok jobbára ismertek.

Renátát – az áldozat élettársáról van szó – az ismeretlen eredetű robbanás következtében elszenvedett enyhe füstmérgezés diagnózissal a Péterfy Sándor Utcai Kórház sürgősségi osztályára vitték. Három órán át volt ott, gyógyszert nem kapott, állítása szerint nem volt füstmérgezése, mint ahogy a két kisgyermekének sem.

Ezután Máté és Bianka mellett volt a kórházban, ezalatt egy szem Algopyrint kapott az orvostól, mert panaszkodott, hogy a feje fáj. Részére semmilyen nyugtató adása nem merült fel, még akkor sem, amikor a Heim Pál Kórházban már egyértelműen lőtt sebet rögzítettek az orvosi dokumentációban Biankánál, és már világossá vált, hogy az asszony egyik gyermekét és élettársát megölték. Az egészségügyi intézményekben nem merült fel, hogy pszichológusi segítséget kellene felajánlani az anyának, legalábbis az anya erről számol be, és az orvosi dokumentációban sincs ennek nyoma.

A fent idézett részlet sajnos arról tanúskodik, hogy a hozzátartozóikat éppen elvesztő honfitársaink az őket sokkoló bűncselekmény elkövetése utáni órákban az alapvető szakmai-emberi érzékenységet nélkülöző, antihumánus bánásmóddal találkoztak.

Nem térek ki most külön a sorozatgyilkosság során a Nemzetbiztonsági Hivatal által elkövetett súlyos hibákra, az általam vezetett ténymegállapító bizottság sajnos alapvetően következmények nélkül maradó megállapításaira. Arra azonban utalni kívánok, hogy a tatárszentgyörgyi gyilkosság helyszíni kezelése, ugyanúgy, ahogy a Nemzetbiztonsági Hivatal minősíthetetlen hibái 2008 tavasza és 2009 ősze között nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy az elkövetők elfogására csak tavaly augusztusban, a hatodik áldozatot követő gyilkosság után kerülhetett sor.

Az áldozatokat visszahozni már nem lehet. De vajon tanulhatnak-e az érintettek az elkövetett hibákból, ha a politikai vezetők elsunnyogják, leplezik azokat?

Fel kell tennie minden demokratának a kérdést, hogy miként jutottunk el Tatárszentgyörgyig, mit mulasztottunk el előtte, és mit mulasztottunk el azóta. Tette-e a dolgát a magyar állam, amikor az áldozatokon kellett volna segítenie? Jelen voltak-e az illetékes minisztériumok vagy az általuk felkért segítők Tatárszentgyörgyön és a többi helyszínen, hogy a traumát elszenvedett családot, roma közösséget és a falu egészét átsegítsék a krízisen?

Egyáltalán képesek vagyunk-e belátni, hogy ott nincs emberhez méltó élet vagy emberhez méltó közösségi-politikai gyakorlat, ahol nem érvényesülnek a szabadság, a humanitás alapvető értékei, ahol nincs jelen a szolidaritás? Ki kell mondani, hogy nem lehet ott demokrácia, ahol egy négyéves gyermek faji alapon történő kivégzése nem rázza föl a közösséget, és nem vésődik örökre a nemzet tudatába mint annak példája, hogy hová vezet a kirekesztés és a gyűlölet.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

Címlapkép: Csorba Róbert és Robika sírja Tatárszentgyörgyön, a 2019. február 23-ai megemlékezés után; fotó: Gulyás Márton
Olvass tovább!