Ebben a cikksorozatban a piacgazdaság melletti és elleni baloldali érvekkel foglalkozunk. Az előző részben meghatároztuk a piacot, mint a javak elosztását szolgáló intézményt. Két fő érvet azonosítottunk a javak piaci elosztása mellett, amelyeket hatékonyságérvnek és szabadságérvnek neveztünk. Ebben a részben a hatékonyságérvvel foglalkozunk.
A hatékonyságérv azt állítja, hogy a piacgazdaság képes a javak hatékony vagy leghatékonyabb elosztására. A hatékonyság itt annyit jelent, hogy a piac a javak Pareto-optimális elosztását valósítja meg, amelyben senki jóléte nem növelhető úgy, hogy mások jóléte közben ne csökkenjen. A különböző javakból mindannyian más és más mennyiségű jólétet, hasznosságot tudunk kisajtolni. Ha te jobban szereted az almát mint a körtét, akkor egy darab körtéből több jólétet, hasznosságot, örömérzetet, elégedettséget, miegymást szerzel, mint ugyanannyi almából.
A hatékonyságérv azt állítja, hogy a piacgazdaság képes a javak hatékony vagy leghatékonyabb elosztására. A hatékonyság itt annyit jelent, hogy a piac a javak Pareto-optimális elosztását valósítja meg, amelynek megvalósulása esetén senki jóléte nem növelhető tovább anélkül, hogy mások jóléte közben ne csökkenjen. A különböző javakból mindannyian más és más mennyiségű jólétet, hasznosságot tudunk kisajtolni. Ha te jobban szereted az almát mint a körtét, akkor egy darab almából több jólétet, hasznosságot, örömérzetet, elégedettséget, miegymást szerzel mint ugyanannyi körtéből.
Ha nem hajlandó a cserére, akkor a körte-alma elosztás már eleve Pareto-hatékony, és a piac megőrzi ezt a hatékony elosztást. Bár te jobban járnál a körtével, a másik rosszabbul jár az almával; a jóléted növelése csak az ő jóléte csökkenése árán valósulhatna meg. De mivel a piac szabad, a másik nem köteles elcserélni a körtéjét. Így a piac mindig a Pareto-javítás irányába hat. Más szavakkal: egy ideális piaci elosztás minden jószágot oda juttat, ahol az a lehető legtöbb jólétet termeli.
A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.
Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.
Mit gondoljunk a hatékonyság érvről? Először is meg kell jegyeznünk két dolgot: egyrészt a piac csak bizonyos előfeltételek mellett garantálja a javak hatékony elosztását – például tökéletes informáltság, a piaci szereplők tökéletes racionalitása –, amelyek a valóságos gazdaságban jellemzően nem állnak fenn. Másodszor abból, hogy a piac képes a javakat hatékonyan elosztani, még nem következik, hogy csak a piac képes hatékony elosztásra. A szabad piac hívei érvelhetnek amellett, hogy az eddigi történelmi tapasztalatok alapján a piacok voltak a leginkább képesek a leghatékonyabb elosztásokat megvalósítani – ám ebből nem következik, hogy más, hasonlóan hatékony elosztási módszerek nem is létezhetnek, és hogy ne lenne érdemes ezekről gondolkodnunk.
De miért kellene egyáltalán törődnünk a hatékonysággal? Miért érv a hatékonyság a piac mellett? A leggyakoribb válasz, hogy egy nem hatékony elosztás pazarló: kevesebb jólétet termel, mint amennyit termelhetne, ez pedig ésszerűtlennek tűnik. De vajon minden körülmények közt a lehető leghatékonyabb elosztási rendszert kell választanunk? Minden körülmények között jobb több jólétet termelni, mint kevesebbet?
Ez ebben a formában nem tűnik igaznak. Nem mindegy ugyanis, hogy kinek a számára termelünk több jólétet. Tegyük fel, hogy egy országban széles tömegek éheznek, míg egy szűk elit elképesztő luxusban él. A javak valamely újraelosztása megvalósíthatna egy Pareto-javítást: a szupergazdagok jólétét még egy kicsivel feljebb nyomhatnánk anélkül, hogy az éhezők helyzetén rontanánk. Volna bármi okunk ezt megtenni? Az így létrejövő elosztás hatékonyabb lenne, de ez teljesen érdektelennek tűnik. A szupergazdagok jólétének növelése az éhezés és nyomor háttere előtt semmiféle értéket nem látszik képviselni; semmivel nem tennénk jobbá a társadalmat, ha a szupergazdagok egyébként is nagyszerű életkörülményein még egy kicsit javítanánk.
A hatékonyság nem az elosztási rendszerek egyetlen, de még csak nem is a legfontosabb mércéje. Ez a cím az igazságosságé. Amint John Rawls – a 20. század legkiemelkedőbb szerzője a társadalmi igazságosság témájában – megjegyzi: „az igazságosság a társadalmi intézmények első erénye, amint a gondolatrendszereké az igazság. Bármilyen kifinomult vagy jól felépített egy elmélet, ha nem igaz, el kell vetnünk vagy meg kell változtatnunk. Hasonlóképpen van ez a törvényekkel és intézményekkel is: nem számít, mennyire hatékonyak vagy mennyire fejlettek, meg kell reformálnunk vagy el kell törölnünk őket, ha igazságtalanok.”
Mi tehát a helyzet akkor, ha egy hatékony, ám igazságtalan, és egy igazságos, de nem hatékony elosztás között kell választanunk? Vegyük ismét az éhezők és szupergazdagok társadalmát. Tegyük fel, hogy az éhezők éhezése igazságtalan – nem természeti katasztrófa vagy más hasonló, hanem az intézmények igazságtalan felépítésének eredménye. Mármost mit tegyünk, ha választhatunk aközött, hogy a szupergazdagok jólétét még tovább növeljük, vagy felszámoljuk az éhezést a szupergazdagok megadóztatása révén oly módon, hogy a társadalom összeadott jóléte csökken?
Az első megoldás hatékonyabb mint a második. Ez azonban aligha tűnik elégséges oknak arra, hogy az elsőt válasszuk. A társadalmi igazságtalanság felszámolása előbbre való feladat, mint a hatékonyság növelése.
Önmagában az a tény tehát, hogy a piac hatékonyan osztja el a javakat, nem érv mellette; ez csak akkor releváns, ha a piaci elosztás egyúttal igazságos is.
A piac védelmezője felelheti azonban, hogy szerinte minden piaci elosztás igazságos. Mondhatja ezt például azért, mert – mint a szabad piac sok híve – az igazságosság úgynevezett haszonelvű, vagy utilitárius elméletét vallja, amely szerint igazságosnak lenni egyszerűen annyi, mint a lehető legtöbb összeadott jólétet létrehozni a társadalomban. Eszerint a nézet szerint a szupergazdagok jólététnek további növelése igazságos, mert az összjólét növekedésével jár. A haszonelvűség azonban mint az igazságosság elmélete nehezen védhető.
Amint Rawls megjegyzi: a haszonelvűség érzéketlen az emberek különbözőségére; arra a tényre, hogy az én szenvedésemet, nélkülözésemet, emberhez méltatlan életkörülményeimet nem teszi jobbá, nem igazolja, nem „váltja ki” mások jóléte, gazdagsága és boldogsága. A haszonelvűség – más szavakkal – érzéketlen a jólét elosztására, és csupán összmennyiségére ügyel, ez azonban fenntarthatatlan: ha a társadalom összjólétének további növelése csak valamely kisebbség megkínzása, megnyomorítása, emberi méltóságától való folyamatos megfosztása révén lenne lehetséges, úgy inkább le kellene mondanunk a jólét növeléséről.
Kétségtelen persze, hogy a gazdasági és politikai hatalom birtokosai gyakran fittyet hánynak ezekre az igazságossági megfontolásokra. De az igazságosság elméleteit nem is nekik írják, hanem a megnyomorítottaknak, az igazságtalanság elszenvedőinek és szövetségeseiknek, hogy pontosan értsék helyzetük természetét, követeléseik jogalapját, és törekvéseik irányát.
Az igazságosság elméletei nem arra valók, hogy szép szóval meggyőzzék az igazságtalanság elkövetőit tetteik helytelenségéről, hanem, hogy utat mutassanak azoknak, akik az igazságtalanság helyébe az igazságosságot akarják állítani.
Van-e mármost az igazságosságnak más elmélete, amely szerint a piaci elosztás igazságos? A liberális politikafilozófus Ronald Dworkin amellett érvelt, hogy a piac az egyetlen olyan elosztási intézmény, amely képes az egyéneket egyenlő felekként kezelni, ez pedig az igazságosság alapfeltétele. A piac egyenlőkként kezeli az egyéneket – állítja Dworkin – mert egy valóban szabad piacon az, hogy egy jószághoz hozzájutok-e, kizárólag azon múlik, hogy miként használom fel saját erőforrásaimat, miként döntök.
Az, hogy hozzájutok-e egy jószághoz a piacon, csak azon múlik, úgy döntök-e, hogy lemondok javaim (pénzem) egy részéről a szóban forgó jószágért cserébe, vagy sem. A jószághoz való hozzájutásomat nem befolyásolják született előjogok, társadalmi rang és egyéb meg nem érdemelt kiváltságok. A nők, melegek, cigányok, menekültek pénze a piacon nem ér kevesebbet mások pénzénél, így a piac ítélőszéke előtt mindannyian egyenlőkként állunk. A piac egyenlő felekként kezeli az embereket, és a javak elosztásának igazságos, méltányos rendszerét valósítja meg.
Mint Dworkin megjegyzi azonban, ez csakis akkor igaz, ha a piacon mindenki egyenlő erőforrásokkal indul. Ha valaki lényegesen nagyobb vagyonnal érkezik a piacra, mint mások, akik ugyanarra a piaci jószágra pályáznak, akkor a piac már nem kezel egyenlőkként minket. Tegyük fel, hogy én hajlandó lennék mindenemet odaadni egy jószágért, ám egy gazdag polgártársam, aki nálam százszor nagyobb erőforrásokkal rendelkezik, szintén pályázik rá. Számára nem nagy áldozat erőforrásai 1 vagy akár 2%-át felajánlani a szóban forgó jószágért. Ezzel máris dupla annyit ígért érte, mint amennyit én egyáltalán ígérni tudok. A piac mégis az ő számára fogja kiutalni a jószágot.
Vegyük észre, hogy ez a jószág olyan fontos volt nekem, hogy hajlandó lettem volna mindenemet odaadni érte. A gazdag ember ezzel szemben csak annyira értékelte, hogy erőforrásai 2%-át ráfordítsa – nem volt számára különösebben értékes, annyira semmiképp sem, mint az én számomra. Mármost vajon egyenlőkként kezelt-e minket itt a piac? Olyan módon rendezte-e be a piac a javak elosztásának rendszerét, hogy azon minden ember egyenlő esélyekkel indulhat neki céljai megvalósításának, érdekei előmozdításának? Ugyanolyan súllyal esnek-e latba céljaink, törekvéseink és érdekeink a piac ítélőszéke előtt? Aligha.
Még ha igaz is tehát, hogy egy olyan piac, amelynek minden résztvevője egyenlő erőforrásokkal indul neki a piaci cserének, bizonyos értelemben igazságos lenne, világos az is, hogy egyetlen valóságosan létező piac sem ilyen. Az emberi történelem során létrejött minden piacgazdaság mélységes egyenlőtlenségek által terhelt társadalmakban jött létre. Ilyen társadalmakban a piac önmagában nem képes arra, hogy egyenlőkként kezelje az embereket. Ilyenkor más társadalmi intézmények beavatkozására van szükség, amelyek garantálják, hogy az emberek egyenlő felekként vehetnek részt a piaci cserében. Ezt a célt szolgálják például a szociáldemokrácia és a baloldali liberalizmus jóléti újraelosztó intézkedései.
Szintén fontos észben tartanunk, hogy még ha igaz is, hogy egy ideális piac – vagy egy jóléti intézményekkel kiegészített piac – egyenlőkként kezeli az embereket és ennyiben igazságos – vagy legalább: kielégíti az igazságosság egyik feltételét – ebből még nem következik, hogy csakis a piac képes erre. Más gazdasági berendezkedések alkalmasint ugyancsak képesek lennének egyenlőkként kezelni az embereket. Egy radikálisan demokratizált, de nem piaci gazdaság például, amelyben mindenki egyenlőként vehetne részt a gazdaságot illető kollektív döntésekben, alighanem szintén egyenlőkként kezelné az embereket. Meglehet, egy ilyen gazdaság kevésbé lenne hatékony mint egy piacgazdaság, de emlékezzünk: a társadalmi intézmények első erénye az igazságosság, nem a hatékonyság.
A szabad piac hívének nem csak azt kell bebizonyítania, hogy a piacgazdaság hatékonyabb mint bármely alternatíva, hanem azt is, hogy emellett egyúttal igazságos is.
Általánosságban a piac azok felé osztja el a javakat, akik nagyobb erőforrásokat képesek mozgósítani a javak megszerzése érdekében. Nem azok felé, akik leginkább szükséget szenvednek – mint az például Rawls igazságosságelmélete diktálná –, vagy azok felé, akik rajtuk kívül álló okokból szenvednek hátrányokat – ahogy az igazságosság Dworkin és mások neve által fémjelzett szerencse egalitarizmus nevű elmélete megkövetelné. Természetesen előfordulhat, hogy bizonyos specifikus körülmények között a piac kedvezményezettjei és az igazságosság kedvezményezettjei egybeesnek. Nem kell szükségképpen azt állítanunk, hogy lehetetlen a piacot olyan módon szabályozni, hogy az a javakat igazságos módon ossza el. De meglehetősen kétséges, hogy a piac önmagában, mindenféle külső beavatkozás nélkül a javak igazságos elosztását valósítaná meg.
Az persze, hogy ez a beavatkozás milyen mértékű kell, hogy legyen, attól függ, hogy az ember az igazságosságnak pontosan melyik elméletét fogadja el. Ezek egy részét áttekintettem egy korábbi írásomban itt. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a baloldali liberalizmus és a szociáldemokrácia hívei jellemzően az igazságosság méltányosság- és esélyegyenlőség-központú felfogását vallják. Szerintük az igazságosság mértéke az, hogy az egyének méltányos feltételekkel, egyenlő esélyekkel vesznek-e részt a társadalmi kooperációban. A piac szabályozását oly módon kell megvalósítani szerintük, amely ezzel az esélyegyenlőséggel összhangban van.
Radikálisabb baloldali elképzelések szerint azonban az igazságosság mértéke az, hogy a társadalomban mindenki megkapja-e azt, amire szüksége van a teljesértékű emberi élethez, emberi méltósága fenntartásához és képességei mindenoldalú kibontakoztatásához. „Mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint” – ez a radikális baloldal alapvető igazságossági elve. E radikális baloldaliak tehát – amennyiben a piacot egyáltalán céljaik megfelelő eszközének tartják – a piac olyan szabályozását támogatják, amely a piaci elosztást minél érzékenyebbé teszi az emberek szükségleteire.
