Néhány homályosan célozgató tweettel indult múlt héten, egy „tényfeltáró” Libération-cikkel folytatódott pénteken, majd hétfőre féltucat sajtómunkás felfüggesztéséhez vezetett az, ami a francia média első nagy kiberzaklatási botrányának tűnik, de már „az újságírók #metoo-jának” is nevezik.

A LOL Liga (Ligue du LOL) egy nem nyilvános Facebook-csoport, amelyet a múlt évtized végén alapított a Libération napilap egyik freelance újságírója, Vincent Glad. A csoport – a név a „LOL újságírásra”, egy kétezres években népszerűvé vált műfajra utal, amely szórakoztatni, meglepni kívánt – a Libé február 8-i cikkének írásakor még létezett, bár nem volt aktív, kb. 30 tagja volt, többségükben férfiak, akik a nagy párizsi szerkesztőségekben dolgoztak, illetve a reklám- és kommunikációs szakmákban.

Azzal vádolják őket, hogy a 2009-2012 táján csoportosan zaklattak az interneten több tucat személyt, köztük pályakezdő vagy fiatal újságírónőket és újságírókat: saját vagy álneves profiljukkal elárasztották őket szexista, homofób, rasszista kommentekkel, álhíreket, megalázó fotómontázsokat gyártottak róluk, gúnyt űztek belőlük és munkájukból, olykor fenyegették őket.

A Libé CheckNews szekciója, amely olvasói ötletek alapján írja cikkeit (ezekre amúgy szavazni is lehet, és a legnépszerűbbekre válaszol a csapat) ezúttal „Jean” három nappal korábban feltett kérdését járta körül:

Létezett-e a LOL Liga, és valóban zaklatott-e feministákat a közösségi oldalakon?

A cikk szerzője a Liga kb. tíz egykori áldozatával beszélt, akik mindannyian elismerték, hogy nem nagyon vannak bizonyítékaik a 2009 és 2012 táján történt zaklatásra, az üzeneteket általában törölték azóta.

Közülük a legkonkrétabb vádakat Daria Marx írónő részletezte, aki szerint „ő és feminista barátnői éveken át ezeknek a piti párizsi hapsiknak voltak célpontjai”.

Egy alkalommal Daria a szülinapjára meghirdetett egy gyűjtést, nem nyilvánosan, szeretett volna egy robogót venni, és miután a Liga tudomást szerzett az ügyről azzal poénkodtak, hogy mennyire vicces lesz egy kövér nő a robogón. A következő lépésben egy népszerű hirdetési oldalra került a telefonszáma, Dagadt asszony névvel, és többen hívogatták, hogy mennyiért adja el a robogóját – Daria meg van róla győződve, hogy ezt is a Ligának köszönheti. Majd a Liga egyik tagja egy pornó fotót, amelyen egy rá emlékeztető kövér, szőke nő volt, megfuttatott Twitteren azzal, hogy megtalálta Daria Marx sextape-jét.

A jelenleg a „pornó kultúrára” specializált Tag Parfait oldal főszerkesztője, Stephen Des Aulnois maga is elismeri, hogy Photoshoppal ráillesztette Doria fejét a pornószínésznő képére; szerinte „kicsit ostobább volt, mint ma”, és egyébként „egyetértünk, ez nagy szarság volt.”

A többi nyilatkozó nő is hasonló tapasztalatokról számol be: sértésekről, fotómontázsokról, pornógifekről a saját arcukkal, anonim inzultáló levelekkel. A cikk megjelenése után több áldozat ragadott klaviatúrát, egyikük, ezúttal egy meleg blogger, hosszan mesél az őrült dimenziókat öltő akciókról. Róla, miután hosszú passzivitás után (ne tápláld a trollt!) ellentámadásba lendült a Twitteren, egy felláció fotóját küldték el tömegesen kiskorú fiúknak, a „Szia, @lereilly vagyok, szeretek szopni, érdekel?” szöveggel.

2009-ben a Twitteren még csak egy kis csoport volt aktív Franciaországban, „bloggerek, geekek, fiatal párizsi újságírók, mindenki ismerte egymást” – a zaklatást épp az tette sokak számára mélyebb traumává, hogy ismerték ezeket az embereket, gyakran kollégák voltak, találkoztak különféle rendezvényeken, sőt, esetleg feletteseik, cikkeik elbírálói is.

A CheckNews-nak két olyan újságírónő is nyilatkozott név nélkül, akik úgy gondolják, hogy szakmai teljesítményükre is hatással volt a Liga működése. Egyiküket állítása szerint két éven át zaklatták mélekkel és tweetekkel, miközben megkérdőjelezték szakmai kompetenciáit is: „amint publikáltam egy feminista cikket, megjelentek és velük a több tucat netező (a Liga tagjainak általában már több ezer követője volt Twitteren), akik inzultálni kezdtek, olykor felszólítottak a megerőszakolásomra”.

A másik, aki feketeként, nőként és politikai véleménye miatt is céltáblának érezte magát, „akárhányszor nyíltan kifejeztem a feminista vagy antirasszista állásfoglalásomat, ezek az emberek megjelentek, és hozták magukkal a tömeget”, 2013-ban elhagyta a Twittert. „Úgy éreztem, megaláznak a szakmám beliek. Hogy a saját kollégáim kizárnak az újságírói szférából. Akik ma mindannyian vezető pozíciókban vannak, és közülük egyesek a a feminizmusról írnak cikkeket.”

Egy harmadik, szintén szabadúszó újságíró is megerősíti, mennyire szürreális azóta cikktémákat ajánlani az Inrocks, a Slate vagy a Libération szerkesztőségének, ahol ezek az emberek a vezetők.

A Libé cikkében megszólalnak a Liga újságnál dolgozó munkatársai is, akik, akárcsak már idézett társuk, úgy gondolták, hogy mindez inkább egy ártatlan, banális dolog volt, bár utólag kétségtelenül nem büszkék rá. „Nem céloztuk direkt a feministákat, akkortájt még azt sem tudtam, mi fán terem ez. De ma, távolabbról szemlélve, valóban ez lehet a benyomásunk.”

„Befolyásosak voltunk, és igaz, hogy ha valakit kritizáltunk, az elég nagy jelentőséget kaphatott. … Mi voltunk a Twitter rosszfiúi. Egy része igaz mindennek, az emberek egy része valóban zaklatva érezhette magát. De van egy nagy adag fantazmagória is mindebben…. Akkortájt mi is kaptunk eleget. Azt gondoltuk, hogy ez egy nagy játék, egy nagy homokozó. Trollkodtunk, mindez coolnak tűnt. Ma már azt mondanánk, hogy zaklatás jellegű.”

Megmérgezték az életünket

A Libération pénteki cikke csak újabb lökést adott a ma már több millió francia felhasználó által pörgetett Twitteren a #LigueduLOL hashtagnek. A Liga egykori áldozatai közül többen is jelezték, hogy számukra mindez nem múlt el nyomtalanul, nagyon is emlékeznek arra, mit éltek át a kétezres évek végén, és hogy talán az önmosdatáson túl nem ártana egy bocsánatkérés is.

A főbb érintettek ezt meg is tették a hétvégén, tehát a cikk megjelenése után, a közösségi oldalakon, mindenki a saját stílusában, majd hétfőn lett nyilvános, hogy a Libération belső vizsgálatot indít, és erre az időre felfüggeszti webes kiadásának egyik felső vezetőjét, Alexandre Hervaud-t, és a már említett Vincent Gladot (akinek egy másik weboldal is felmondott).

A lapigazgató-főszerkesztő Laurent Joffrin szerint ebből nem következik, hogy bűnösek lennének, és a szerkesztőség általában is vitát nyit arról, hogyan használják a közösségi oldalakon profiljaikat.

Egy másik „progresszívnak” mondható média, a Les Inrockuptibles kulturális hetilap szintén felfüggesztette webes főszerkesztőjét, és elbocsátását is kezdeményezték, tudta meg hétfő délután a Le Monde. Stephen des Aulnois Twitteren jelentette be, hogy elhagyja a Tag parfait főszerkesztői székét, illetve azt, hogy a portál, akárcsak egy másik, pornóvideókat szemléző szájt, a Le Bon Fap bizonytalan időre felhagy a működéssel.

A Le Monde hétfő este további négy személyről tudott, három újságíróról és egy reklámstratégia szakértőről, akivel cégük (egy podcast-oldal, egy reklámcég és az Usbek & Rica magazin) felmondta a szerződést.

E reakciók gyorsasága és szigora összefügghet azzal, hogy a Twitter, pláne a szóban forgó területeken nagyon fontos fórum Franciaországban – de talán azzal is, hogy a kiberzaklatás, és különösen annak szexista, nőgyűlölő tendenciái nem először kerülnek a figyelem középpontjába.

A jelenség tudatosításában nagy szerepe lehetett egy 2017 végén zajló botránynak, amelyet egy videójáték fórum, a Jeuxvidéos.com 18-25 csoportja által, elsősorban feministák ellen űzött háborúja váltott ki: az áldozatokkal szolidáris újságírókat is elérte a 18-25 „dühe”.

Ekkor indult szélesebb vita arról, hogy milyen eszközök vethetők be a nőgyűlölő, de homofób, rasszista, és más kisebbségek ellen is uszító csoportos akciók ellen: mi lehet a szerepe az államnak, a tartalomnak helyet adó platformokat üzemeltető magáncégeknek, maguknak az internetezőknek, az érintettek közösségeinek, a médiának, a megelőzésnek stb.

A Ligue du LOL esetében több évvel ezelőtti dolgokról van szó, de vannak olyan aktuális történések is, amelyek arról tanúskodnak, hogy a szexizmus ma is meghatározó a munkahelyi viszonyokban a médiacégek, sőt, a progresszívnek tartott médiumok esetében is.

2018 decemberében három férfit bocsátottak el a Huffington Post francia kiadásától, amely a Le Monde-csoport tagja. Néhány hónappal korábban fedezték fel véletlenül a szerkesztőség nő tagjai, hogy a férfiak „Sör Foci Rádió” (BRF) nevű csetjében folyamatosan durván inzultálják őket. A BRF tartalma valóságos sokkot okozott a szerkesztőségben, az egyik újságírónő öngyilkosságot is megkísérelt, többen ma is betegállományban vannak.

A munkában használatos csetprogram csoportban kb. 20 férfi vett részt, köztük középvezetők és szakszervezeti delegáltak is, a szerkesztőség meleg tagjait nem hívták meg. A cset létezéséről először egy távozó kollegina riasztotta a vezetést, miután megtudta, hogy intim információt osztottak meg róla, majd nyár végén a többiek véletlenül, egy rendszeresen rosszul kijelentkező kolléga révén döbbentek rá, mi folyik a BRF-ben. Félve attól, hogy állásukat kockáztatják, vagy nem veszik őket komolyan, összefogtak, és már egy 12 fős kollektíva tett bejelentést a főnökségnek egy hónappal később.

Bár a szerkesztőség egyes tagjai amúgy is érzékelték a szexista légkört, mások számára épp ellenkezőleg, egyfajta safe space-nek, biztonságos közegnek tűnt a 2012-ben alapított, trendi médiavállalkozás. Ezúttal is az váltotta ki a legnagyobb megdöbbenést, hogy a rasszista, homofób és főleg nőket alázó kommentek a kollégáktól érkeztek, olykor pont azoktól, akikkel jó viszonyban voltak az érintettek, és olykor épp a magukat feministának mondó férfiaktól.

És a HuffPost sem mondható kivételnek, hasonló csoport üzemelt a szintén trendi, progresszív imázzsal rendelkező Vice magazin francia kiadásánál, ahogy más szektorokban is jellemző, hogy úgynevezett fiúklubok („Boys’ club”) léteznek a cégeknél. Ezek általában heteró férfiak magánjellegű csoportjai, ahol – akárcsak a Ligue du LOL esetében a csoport tagjai idővel mintha nem érzékelnék, hogyan tárgyiasítják kipécézett áldozataikat, elsősorban a nőket.

És persze nem csupán „férfias ökörködésről” van szó, ezek a fórumok a hálózatépítés eszközei is, ahol a döntéshozatal egyes elemei történnek, és ahol hierarchikus viszonyokat épít – a férfiak között is – a klubélet, húzza alá a Libération által megszólaltatott szakértő. A nők háttérbe szorítása az újságírók beszámolóiban is visszaköszön: többen pontosan érzékelték, hogy a jobb, értékesebb témák inkább a férfiaknál landolnak.

A HuffPostnál a vizsgálaton és az elbocsátásokon kívül egy prevencióra specializálódott külsős céggel dolgoznak egy programon a szerkesztőséggel. Bár a vezetőség kétségtelenül azonnal reagált, felmerülhet a kérdés, miért nem léptek megelőző jelleggel korábban.

A szexuális és munkahelyi zaklatás, egyenjogúság témáiról amúgy sokszor értékes módon beszámoló, progresszívnak mondható médiumoknál vajon miért nem merült fel eddig, hogy a szerkesztőségeken belül is feltegyék ezeket a kérdéseket?

Hogyan lehetséges, hogy a Ligue du LOL, egy szemlátomást sokak által ismert nyílt titokként következmények nélkül maradhatott, nem is csak az egyének tekintetében, hanem a munkahelyi kollektívák vonatkozásában is.

Az áldozatok egyébként már 2010 nyarán összefogtak, és írtak egy levelet, amelyet a Slate, a Libération és két kommunikációs ügynökség vezetőinek szántak, hogy figyelmeztessék őket „egyes munkatársaik komoly túlkapásaira”. A levelet végül nem küldték el, viszont a Liga egyes tagjai maguk adták azt közre, elég nagy mulatságot keltve az internetezők körében, még egy viccesnek szánt hashtag is lett A Levélből. Ahogy az elmúlt napok reakciói is jelzik, a közeg nagyon sokat változott, majd egy évtizede még szinte senki nem állt ki a zaklatottak oldalán – ahogy egyikük fogalmaz: a hallgatás azt sugallta, hogy a többség azt akarta, tűnjenek el a hálóról.

Végül a legfontosabb kérdés persze az, vajon a mostani nagyon erős reakciók a médiumok vezetése részéről arra utalnak, hogy valami mélyebb önreflexió mehet végbe a szakmában vagy egyes műhelyekben? Vagy épp ellenkezőleg: az elbocsátások csak a progresszió imázsát őrzik, a valójában lassan, nagyon lassan, viszont biztosan módosuló erőviszonyokat elfedve.