Marton László holnap új bemutatóval jelentkezik Veszprémben. Furcsa fintora az életnek, hogy a bemutatandó darab a Tartuffe lesz. Vagy talán egy torz tréfa inkább.

Mert képmutatásból a Marton-ügy kapcsán nincs hiány.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit kéne mondani, mit kéne végre tenni, hogy a Marton-ügy valóban ügy legyen. Mert jelenleg már nem az, és – ahogy azt korábban is megírtam már – igazából nem is volt ügy soha.

Ha mérlegre tesszük a botrány kirobbanása óta eltelt időben történteket, nyomasztóan komor konklúzióra juthatunk: Sárosdi Lilla színésznő, aki először nevezte meg szexuális zaklatóként Marton Lászlót, egész családjával elhagyta Magyarországot. Marton László meg némi bünti után azért csak darabot rendez.

Igazság szerint (bár ez az a történet, ahol nincs igazság) pont az a nyomasztó része az esetnek, hogy Martont egy ugyanolyan terepre engedték vissza, mint ahol elkövette bűneit. Ugyanúgy színésznők közelében van, és gondoljunk csak bele, milyen lehet ezeknek a színésznőknek a helyzete, amikor tudva tudják, hogy egy olyan direktorral van dolguk, aki maga is elismerte, hogy zaklató (már ha azt a semmire sem jó, őszintétlen bocsánatkérést beismerésnek tekintjük), aminek Kanadában azért lett következménye is.

Marton László története valóban a képmutatás története: elküldtük kicsit a patinás színházból kényszerpihenőre, majd egy vidéki színházban újra teljes pompájában ragyoghat a nőket zaklató nagy presztízsű férfi, mintha semmi sem történt volna.

Illetve nem. Ennél ugyanis rosszabb a helyzet, hiszen Marton kapcsán elhangzottak a „már megbűnhődött” kitételek is. Ami annyit jelent, hogy ebben a világban az, ha valakit kicsit kényszerpályára raknak, egyenértékű a büntetéssel. És ez nyilvánvalóan nem igaz.

Nem, mert Marton László sosem kért igazán bocsánatot Sárosdi Lillától, de pláne nem azoktól az arcukat vállalni sem merő színésznőktől, akiket zaklatott. A bűnhődést amúgy sem lehet forintosítani, megmérni, kiporciózni – de talán az az elvárható minimum lenne, hogy egy, a helyzetével évtizedekig visszaélő rendező ne térhessen vissza egy ugyanolyan pozícióba, ahonnan azért küldték el, mert elkövette azt, amit.

Gondoljunk bele egy pillanatra: ha ez egy iskolában történik, ahol a tanárbácsi egy tanítványát szólítja fel arra, hogy puszilja meg a farkát – majd ez a tanár kis kihagyás után újra feltűnik egy iskolában, gyerekek közelében: az nem lenne világbotrány?

De, valószínűleg az lenne, emlékezzünk a Sipos-ügyre.

De a lényeg: az, hogy ma (meg tegnap és mondjuk még holnap) szó esik Marton Lászlóról, az is legfeljebb némi képmutatás, hiszen most felháborodni azon, hogy ő visszatért, eső után köpönyeg. Nem tegnap tudtuk meg, hogy a rendező hamvaiból feltámadó főnixet játszik majd, tavaly május óta ismert a tény, hogy rendezni fog.

És nem történt semmi.

Marton megrendezte a darabot, holnap pedig már nézők fogják nézni, ezzel kőbe vésve, hogy ma Magyarországon semmit sem jelent az, ha egy emberről kiderül, hogy élete során nem egyszer, de többször is nőket zaklatott.

Megtisztulási folyamat persze indult, egészen Kerényi Miklós Gáborig csapott a hullám, őt úgy nagyjából el is mosta – de ha már itt tartunk, az nem a képmutatás csúcsa, hogy a nőket zaklató Marton visszatalált a színházi életbe, Kerényi meg, aki férfiak fenekét csapkodta, nem? Mi a különbség a két eset közt? Igen: az, hogy a nők elleni erőszak még mindig nem elég erős „indok”, ha viszont egy férfi egy másik férfira emel kezet, az kiveri a biztosítékot.

De ezen túl, amit ki kell mondanunk: eszköztelenek vagyunk, ha ilyen esettel van dolgunk.

Mert a döntés, hogy Marton újra rendezhessen olyan kezekben volt, ahová nem ér el a társadalmi felháborodás (már amekkora ebben az ügyben volt), mert a szokásjog és az urambátyám rendszer elmossa azt.

És ha már itt tartunk: a magyar kormány semmit nem tett azóta sem, hogy a nők elleni erőszak ellen hatékonyabban lehessen fellépni, sőt, a színházi zaklatások kapcsán is hallgattak, mint hal a szatyorban, ezzel sem cáfolva rá arra a tudásunkra, hogy a nőkkel szembeni bármilyen erőszak, diszkrimináció nem ér el a kétharmados kormánytöbbségig.

Ilyenkor pedig óhatatlanul felmerül a kérdés: tehettünk volna mást, többet? Ezen a ponton őszintén szólva nem tudok erre válaszolni. Mert tényleg nehéz ebben a helyzetben, ahol a színházak az államtól függenek, ahol a törvények meghozása csak akkor sürgős, ha az a kormánypártok érdekét szolgálja, meglátni azt a pontot, ahol hatékonyan lehetett volna fellépni Marton László visszatérése ellen, vagy akár ezen ügy kapcsán kikényszeríteni legalább az államból, hogy érdemben foglalkozzon a nők elleni erőszakkal.

Lehetett volna persze bojkottot hirdetni a konkrét darab, netán a Martont befogadó színház ellen, lehetne azt mondani, hogy aki beül megnézni ezt a darabot, az a nőzaklató rendező közéleti jelenlétét legitimálja. De ugyan mit érnénk el ezzel? Veszprémben színházi dolgozók munkáját tennénk csak tönkre, az ő egzisztenciájukat fenyegetnénk egy ilyen lépéssel, hiszen Marton itt már elvégezte a dolgát, innentől a produktuma önálló életet él, amiért persze fizetni fognak a nézők.

És ezzel egyébként valóban legitimálják Martont – vagy azért, mert nem érdekli őket a nevéhez kapcsolódó ügy, vagy azért, mert el se éri az ingerküszöbüket, vagy (és ez sem mellékes szempont, elnézve a magyar közgondolkodás jelenlegi állapotát) egyszerűen Marton mellett foglalnak állást, és így akarnak ők is demonstrálni, mellette.

Semmivel sem vagyunk ma előrébb, mint azon a napon, amikor Sárosdi Lilla megnevezte zaklatóját. És ez egyébként talán nem is rajtunk múlt: egy tavaly októberi felmérés szerint a kirobbant ügyek hatására és az ezekről szóló cikkek számának növekedésével kifejezetten nőtt azok száma, akik súlyos problémának tartják a szexuális zaklatást.

Vagyis a társadalom részéről létrejött egyfajta igény arra, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba. Csakhogy a tisztulási folyamat valójában nem ért messzire, nem nőtt túl az egyes ügyek keretein sem. Sőt, holnaptól kézzel foghatóan kimondhatjuk, hogy visszatértünk a kiindulási pontra.

A színházi szakmában indult ugyan kezdeményezés a helyzet javítására, de a Marton-példa mutatja meg a legjobban, hogy ennek mekkora hatása van. Semekkora, legalábbis rövid távon. Más területekre pedig át sem ért ez a kezdeményezés.

Marton László pedig, mondjon bárki bármit, nem bűnhődött meg – amennyiben a nevéhez fűződő botrányok ellenére is folytathatja pályafutását. Ami pedig ennél is nagyobb baj: azzal, hogy Marton újra rendez, talán még egy fokkal hátrább is veti mindazt, amit például Sárosdi Lilla saját egzisztenciáját kockára téve elért.

A Tartuffe holnapi bemutatója valóban a képmutatásnak állít emléket: első látásra „csak” annak, hogy a színházi világban fontosabb a nagy múltú rendező visszafogadása, mint az, amit elkövetett. De ennél is fontosabb, hogy ez az eset túlmutat önmagán: rámutat, hogy ma mifelénk nincs következménye a nők elleni erőszaknak, zaklatásnak. Ez pedig elsősorban azok számára a lehető legrosszabb üzenet, akik nem mernek lépni, nem mernek a saját zaklatójuk, az őket bántalmazó ellen fellépni. Miért is mernének, ha egy országos botránynak sincs hatása? Marton László immár nem egy, de sokszáz, sokezer nőn tesz egyfajta erőszakot: elveszi tőlük a cselekvés szabadságát, a hitet és a reményt, hogy lehet segítséget kérni.

Marton László bűnei eddig is megbocsájthatatlanok voltak. Holnaptól még inkább azzá válnak.