1987-ben Samuel P. Huntington az Amerikai Politikatudományi Egyesület elnöki székében ült (1986-1987), amikor One Soul at a Time: Political Science and Political Reform című művében amellett érvelt, hogy a politikatudomány nem pusztán egy intellektuális tudományterület, de egyben morális alapokon is kell, hogy nyugodjon.
Magyarán a „modern” politikatudomány művelőinek kötelessége nem csak elemezni a különböző politikai folyamatokat, de egyúttal őrködniük is kell a „modern demokrácia” alappillérein és a politikai reformokat is elő kell mozdítaniuk. A kontextualizálás kedvéért azért azt fontos megjegyezni, hogy Huntington ezt a cikket a kelet-európai rendszerváltások környékén és piaci liberalizálások idején írta, egyfajta „nyugatvezérelt optimizmussal” és liberális szemüvegen keresztül, nem sokkal a szovjet blokk szétesését megelőzően.
Részbeni kritikám ennnek a geopolitikai-ideológiai vezéreltségnek a felismerésén alapul. Ettől függetlenül vagy éppen ennek ellenére, bár más ideológiai alapon, alapvetésem az, hogy
a politikatudomány valóban többről szól, mint az események állítólagosan, de valójában korántsem objektív megfigyeléséről.
Továbbá valóban van egy aktivista, praxis alapja a politikatudománynak, de szerintem ez jóval mélyebbre kell nyúljon a fennálló status quohoz való viszonyában, mint azt a mainstream politikatudomány sokszor megengedhetőnek tartja. Ezeknek az érveléseknek egy része elutasítja a normatív élt a politikatudomány szempontjából, nem tartja a politológusi szakma részének a demokratikus értékek promotálását például pedagógiai módszerek révén.
Huntington érvelésében a politikai reform a „jó tevésében” gyökerezik, ami a szabadság, igazságosság, egyenlőség, demokrácia és felelősségvállalás politikai értékeinek— „békés”, tehát fokozatos és éppen ezért tárgyaláson nyugvó elősegítésén alapszik. Huntington tehát a „polgári” vonulatát hangsúlyozza ezeknek az értékeknek egy alapvetően „polgári” államban, „polgári” ideológia mentén.
Huntington szerint a politikatudomány művelőinek elengedhetetlen feladata és felelőssége, hogy számonkérjék ezeknek a politikai értékeknek a politikai reformokban való visszatükrözödését.
Éppen ezért akármennyire is szeretnék kormányzati „illiberális politológusok”, elemzők „hazaárulásnak” és „nemzetbiztonsági kockázatnak” beállítani azt, hogy politikatudósok számon kérik a magyar demokrácia és demokratikus nyilvánosság alappilléreinek, feltételeinek szétverését, ők éppen ezzel a frontvonalakon létrejövő megalkuvásmentes kritikával tesznek eleget a szakmai kötelezettségüknek.
Huntington szerint politikatudományt művelni csak demokratikus keretek között lehet, a „modern” politikatudomány ugyanis azzal párhuzamosan jött létre, hogy a nép egyre nagyobb mértékben kiharcolta a politikai részvétel jogát. Kritikám Huntingtonhoz és a domináns intézményközpontú érvelések képviselőihez is szól, ugyanis a kortárs „nyugati” demokráciák válsága és az egyre inkább elszaladó jövedelmi különbségek, mind az „elképzelt nemzeti”, mind globális keretek között jól mutatják, hogy az úgynevezett liberális demokratikus intézmények és „polgári” értékek önmagukért való fetisizálása sem elegendő ahhoz, hogy valóban inkluzív, méltányos és igazságos alapokon nyugvó politikai közösségeket, állampolgárságot és ezek elősegítését támogató és hosszú távon fenntartó demokratikus intézményeket hozzunk létre.
Egy olyan társadalomban —mondja Huntington—, ahol nincs fair, átlátható és érdemleges verseny a politikai pozíciókért, ahol az intézmények kiüresedtek, ott a politikatudósóknak sincs mit tenniük. Véleményem szerint ezért a politikatudomány ott kezdődik, ahol az ínak és izmok a csontokhoz tapadnak, ahol dinamikus kapcsolat van az intézmények és a társadalom között. Éppen ezért ezek a viszonyok megváltoztathatók és alapjaiban is újracsavarozhatók, vagy éppen újracsavarozás helyett lebonthatók és újraépíthetők, új alkatrészekből.
Egy olyan politikai rendszerben, ahol az inkluzivitás és sokféleség szitokszó, ahol az állam mindenhatónak van felfestve, ahol revansista, csak mert megtehetjük alapon, erőből redukálják a konkuráló ideológiák közötti választási lehetőségeket, továbbá gyűlölet és félelemalapú közpolitikák sora bástyázza körbe az „egyetlen jó” választást, ott a kormányzati/kormányközeli politológus egy nem létező kategória, oximoron, akárcsak az „illiberális demokrácia” mítosza.
Katy J. Harriger úgy érvel, hogy bár különböző megközelítések vannak a politikatudományban azzal kapcsolatban, hogy milyen mértékben kell(ene) a politikatudósnak aktív szereplőként részt vennie az aktív állampolgárság elősegítésében, de a normatív elvárás elengedhetetlenül a szakma része. Harriger szerint az utóbbi időszakban ismételten megerősödtek azok az érvelések, amelyek a deliberatív, diskurzuson alapuló demokrácia pedagógiai oldalának hangsúlyozását sürgetik az absztrakt modellezés és empirikus elemzés dominanciája mellett, továbbá teoretikusan is kihívják az „értékmentes tudomány” ideológiáját.
A pedagógiai oldalon túl feminista gondolkodók, péládul Nancy Fraser magát a deliberáció habermasi demokráciaelfogását is kritika alá vette, többek között azt, hogy a „konszenzus” egyenlő, racionális „társak” egyenrangú érvelése által valóban meg tudna valósulni. Tudjuk, hogy ez egyáltalán nincs így, még olyan demokráciákban sem, ahol például rendszeres médiaszereplési lehetősége van az ellenzéknek is. Tehát az intézményi háttér jelenlegi lebontását önmagában nem elegendő a politikatudománynak kritizálnia, a strukturális és nyelvi egyenlőtlenségekkel is kezdeni kell valamit, amiket a rendszerváltást követő demokratikus intézmények szintén elvétettek hangsúlyozni.
A radikális inkluzív demokráciát hirdető politikai gondolkodók egyúttal a liberális demokráciák polgári-elitista vonulatát is számon kérik, ennek pedig részét képezik a professzionalizált külföldi donorokon függő NGO-sított civil társadalmak Kelet-Európában, és egyúttal a professzionális és fenntartható politikai munkavégzés magas belépési köszöbe is. Hazánkra ráadásul ez a külföldi donorfüggés nagyon is jellemző, ami igancsak megnehezíti a lokális viszonyokra reflektáló állampolgári nevelést zászlajára tűző radikális pedagógia megvalósítását.
Ezek a periodikus radikális demokratikus „felkelések” a tudományterületen belül egyúttal válaszolni próbálnak a globális politikai folyamatokra, „illiberális” fordulatokra, kirekesztő rezsimek megerősődésére, demokrácia deficitre és például a feminista politikatudományi ismeretelméleti megközelítésekben a módszertani nacionalizmus, vagyis az állam, nemzet, mint intézmény és elemzési kategória természetessé maszkírozásának fenntarthatatlanságára és az állampolgárság gender, szexualitás és etnicizált alapú komplexitására.
Kathy E. Ferguson szerint fontos hangsúlyozni, hogy a feminista politikatudomány nem csak a „nők” politikai részvételéről és preferenciáiról szól, hanem ennél sokkal összetettebb intellektuális és politikai vizsgálódás ismeretelméleti alapjait teszi lehetővé a kritikai és interszekcionális lencsén keresztül. Ferguson Mohanty-t idézi, aki szerint a politikaelmélet egy „mélyen kollektív„ gyakorlat, ami a „közös elkötelezettség politikáján„ alapul. Éppen ezért a politikatudománynak ez az ága nem tud mit kezdeni érdemben a polgári-elitista demokráciafelfogásokkal sem, mert azok az állampolgár és az állam sokszor természetesnek vett és egy-két dimenziósnak felfogott kapcsolatán túl képtelenek kollektív és alternatív lehetőségeken alapuló állam- és közösségszervezési együttműködéseket elképzelni az igazságosság, valódi egyenlőség és szabadság elérését célozva.
Ahhoz, hogy a politológus valóban inkluzív demokratikus viszonyokra tudjon reflektálni, ki kell lépnie a megkövesedett elemzési kategóriákból is.
Az államok, intézmények, állampolgári viselkedések, preferenciák vizsgálata nem elválasztható a társadalmi nem, osztály és etnicizált alapú viszonyoktól, az antropocén, vagyis az emberiség ökoszisztémára gyakorolt jelentős és negatív hatásának földtörténeti korszakában az ipari tevékenység és környezet kizsákmányoló összekapcsolódásától vagy éppen a maszkulin viszonyokkal leírható államközi konfliktusoktól.
Az „illiberális politológusok” országában, azokkal szemben ugyanis csak így, ilyen elemzések felé fordulva lehet alternatív állam- és demokráciaszervezési jelenségekre rámutatni, a jelenleg elérhetők helyett.
