Ha az 1977-es Mozgalmat úgy hívjuk, hogy 1977-es Mozgalom, az azért van, mert a mozgalom így nevezte önmagát. Mások a korszakot máshogy hívják, többnyire „óloméveknek”. A hatvanas-hetvenes évek „újbaloldaláról” szóló hivatalos történetírás egyik legfényesebb ideológiai diadala az olasz Autonomia-mozgalom valóságának, teoretikus jelentőségének igen sikeres elhallgatása. Másrészről ez azért jól mutatja, hogy ezt a mozgalmat (legtöbbször: „Autonomia”, „Autonomia operaia” (Munkás Autonómia) vagy „Movimento 1977”) éppen radikalizmusa révén nem lehetett a nagy progresszista, liberális demokrata 68-elbeszélésbe beilleszteni.

De már a korban is szinte egyedülálló történelmi jelenség volt a Mozgalom: szent hajszára szövetkezett e kísérlet ellen nem csak a pápa, de az államhatalom minden szerve, a titkosszolgálatoktól a rendőrségig és a hadseregig, minden párt, minden politikus, minden újság és minden média.

Mindenki, cazzo, mindenki.

A mao-dadaizmus

Olaszországban, szemben más nyugati országokkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal, az ellenkultúra (sex’n’drugs’n’rock’n’roll) hamar az autonóm mozgalom keretében találta meg önmaga legfontosabb kifejezési terepét. Ebben nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a hatvanas-hetvenes évek kulturális öröksége, ez az igen magas szinten politizált ellenálló ifjúság minden probléma nélkül egyesítette a gyakorlatában a szexuális felszabadulást és a patriarchális társadalom elvetését, a könnyű drogokat és a bérmunka visszautasítását, a koncerteket és az utcai összecsapásokat vagy a vadsztrájkokat.

A Mozgalomban volt valami végtelenül vonzó: kreatív volt, népi, az ünnep, a mulatság, a zene, a drogok, az orgia^[1] éppúgy fontos részét képezték (a jó öreg Bahtyin alighanem elégedett lett volna, hogy létezik még ilyesmi), mint a foglalások, a tüntetések, a demonstrációk.

A mozgalom „kreatív szárnya”, a bolognai A/traverso című lap és mindenekelőtt Franco „Bifo” Berardi a Mozgalom teóriáját a hetvenes évek francia filozófiájában keresték és alighanem találták is meg. A vágygépezetek (machines désirantes), a libidinális ökonómia (économie libidinale), a hatalom mikrofizikája (microphysique du pouvoir), a szimbolikus csere (échange symbolique) ésatöbbi Olaszországban találkozott a valósággal: azaz kisajátításokkal, az autonóm módon élő fiatalok csoportjaival, a lázadó nőkkel, a gyárakat elhagyó munkásokkal, az iskolákat kerülő diákokkal…

Bifo Berardi számára a hetvenes évekkel új korszak kezdődött meg:

a kommunizmus többé nem a szükségletek egy formája, amely válaszra vár, hanem a felszabadulás lehetősége, melyet éppen a tőkés rendszer tendenciái tettek lehetségessé. A technológiai fejlődés, az automatizálás lehetővé tették a munkaidő csökkentését, ezzel a kreativitás felszabadítását, a cél többé nem a „gépek szocialista működtetése”, hanem az elidegenedett munka felszámolása. A felszabadulás többé nem egyszerűen a szükségletek kielégítése, hanem a vágyak felszabadítása, életünk, testünk, időnk visszaszerzése – amely immár „technikailag” lehetséges.

Ennek a lehetségességnek az aktora a „fiatal proletariátus”, amely persze magában hordozza a hatvanas évek harcainak hagyományait, de harcai mára a bérmunka társadalmából kifelé mutatnak. Ez a küzdelem nem lesz békés, hacsak az autonómia erői nem vonulnak vissza valamiféle önigazgató gettókba, de a harc eszköze nem az állam szívére támadó fegyveres erő, hanem az állam represszív megnyilvánulásai elleni állandó küzdelem, „körkörös harc”.

Az értéktermelés rendszere talán sokáig fennmarad még, de ez nem jelenti azt, hogy a kommunizmus csupán csak a jövőre vonatkozó cél: a kommunizmus ott van már a jelenben is, mint a tőkés rendszer belső ellentmondása, mint az autonóm szubjektumok felszabadulási folyamata.

Ez az ellentmondás leküzdhetetlen és egyre radikálisabb formákban tör felszínre, hiszen az autonómia és a tőke tendenciája az élő munka csökkentésére tulajdonképpen egymás motorjai, azonban az autonómia kommunizmusa a tőke dominanciájának állandó megkérdőjelezését jelenti – a mindennapokban.

Az állammal, a bérmunka társadalmával való összeütközés nem frontális, inkább transzverzális: korunkban nem valódi forradalmiság a csupán politikai aktivizmus, ahogy nem elégedhetünk meg a lázadó szubjektum alakjának istenítésével sem – hiszen ez utóbbi csupán a tőkés rendszer negatív oldala.

Ezt a formát még nagyrészt maga a hatalom szőtte: az antiproduktív viselkedések, a társadalom dezorganizációjára való törekvés gyakran újraszövi a hatalom hálóját, a tőke realitását úgy élvén meg mint fájdalmas, de túlhaladhatatlan világot.

Ezt a valóságot inkább transzverzálisan tudjuk lerombolni, a különböző ellentmondásain keresztül: itt, a gyakorlatban jön létre az új osztályösszetétel, ahol az osztály mint szubjektum önmagát definiálja szükségletei, vágyai, egzisztenciális és kulturális gyakorlatai, materiális feltételei újradefiniálása révén.

A szubjektum mintegy transzverzálisan bejárja „az alap és a felépítmény” minden szintjét az osztály rekompozíciója során, amely csak úgy lehet forradalmi, ha ezeket a szinteket anélkül alakítja át, hogy egymástól szeparálná őket.

Az autonóm mozgalom nagy fóruma az A/traverso volt („giornale dell’autonomia”), az ellenkultúrának a Zut („foglio di agitazione dadista”), és mindkettőnek a legendás bolognai rádióadó, a Radio Alice. A Radio Alice, amelynek sikerült az irónia éles fegyverével sokkolni a vörös bolognai burzsoázia legnagyobb részét: ahol a nyelvhasználat maga is a kollektív mulatság, a rend, az előreláthatóság, az egyértelmű jelentés kihívója lett – többé nem controinformazione-ról volt szó (azaz a burzsoázia, egyébként szép számú, hazugságainak leleplezéséről), hanem egyrészt igazságainak széttöréséről, másrészt az információ áramlásának szabotázsáról, azaz a tőkés rendszer egy neuralgikus pontjának a megtámadásáról.

Leplezni, hogy a hatalom diskurzusában természetesnek tartott dolgok abszurdak és embertelenek: a rend nyelve (és a nyelvi rend) ezt fejezi ki és konszolidálja. Ez ellen a legjobb nyelvi stratégia az irónia, a hiperbolisztikus, szinte kiáltványszerű stílus és így tovább – de nem valamiféle absztrakt nyelvi szabadosságról van szó, hanem arról, hogy a proletariátus megtalálta és kisajátította a saját nyelvét.

A Mozgalom és a nyelve kölcsönösen feltételezi egymást, mint írásunk előző részében szóltunk róla, egyedül Umberto Ecónak tűnt fel, hogy valamiféle új valóság jött létre a nyelvben (az italo-indiano). De Eco számára mindez csupán szemiotikai kérdés volt, alig vette észre mögötte a valóságot^[2]: egy új társadalmi szubjektum megszületését, amely nem csak a nyelvet alakítja át, hanem magát a valóságot. (Egészen elképesztő kulturális robbanás is volt a Mozgalom: 1977-ben 69 „autonóm” lap jelent meg, mintegy 300 000 példányban, olyan helyeken is, mint Catanzaro, Pero, Brugheria… a Mozgalomhoz tartozásukat egyszerűen a stílusukról meg lehetett ismerni).

Ez volt a célja (az alighanem némi öniróniával) mao-dadaizmusnak nevezett jelenségnek a korban: a klasszikus avantgárd legnagyobb hiányossága az volt, hogy elválasztotta egymástól a művészetet és a „valódi életet”, a művészeti alkotást és a forradalmi aktivitást, a művészet lerombolását és a tőkés világ megsemmisítését. Ez az avantgárd nem tudott „eljutni a tömegekhez”, csak a lehető legritkább esetben, vagy gyakran a Párt közvetítése révén (mint a LEF, a Linkskurve, a szürrealizmus…).

Nem sikerült nyelv és forradalom, élet és művészet szeparációjának meghaladása, mert röviden szólva „a dada nem volt proletár, a proletárok pedig nem voltak dadaisták”, az osztályviszonyok és a kulturális, antropológia feltételek megváltoztatása nem járt párban. Ekkor hiányoztak a tömegessé váló avantgárdnak a materiális alapjai, ma, a szellemi munka tömeges proletarizációjával ez alapvetően változott meg: létrejött a legszolidabb szervezeti bázis, a bérmunka és a teljesítményelv visszautasítását magával hozó, szinte antropológiai átalakulás, amely érintette a nyelvet, a kódokat, a cselekvési módokat, a gesztusokat.…

Ez persze hadüzenet volt a kommunista párt (PCI) történelmi kompromisszuma másik oldalának, a „kulturális konszenzusnak” is, ahogy A/traverso fogalmazott a konszenzus, azaz a demokratikus konformizmus és az autonóm kulturális robbanás kapcsolatáról: a kulturális konszenzus „fehér propaganda a fekete gettókban”.

Ahogy lenni szokott, a minden szempontból a csúcson levő Párt ekkor vesztette el a kulturális hegemóniát Olaszországban – egyszer és mindenkorra.

És miért maoizmus? Mao gondolta minden „avantgárd” alapvető funkciójának, hogy a tömegekben megtalálható elveket, gyakorlatokat, tapasztalatokat mintegy összegyűjtse, szintetizálja, teoretizálja, majd átnyújtsa őket ismét a tömegeknek, akik a harcaikban használják ezeket az absztrakciókat, amivel persze ismét megújítják őket és így tovább.

Itt a maoizmus nem más, mint a tömegekben meglevő vágyak, szükségletek, tendenciák megértése és szintetizálása. A mao-dadaizmus maga a gyakorlat, amely informál. Nem az életről való beszéd, hanem maga az élet.

De egy idő után a tőkés rendszerrel szembe állított tapasztalatok aggregációja már nem elégséges. És most Majakovszkij nem lesz egyedül, ez alkalommal „Majakovszkij nem öli meg magát: kis browningjának jobb dolga akad” (Bifo: Chi ha ucciso Majakovskij?, 1977).

Végezetül a földbe csapódott az égbolt

Végül is a nagy év valamikor 1976 vége felé indul el – Palermóból, azaz jellemzően a „no future” Délről, míg 1968-69 inkább északi volt. A szikra a hírhedtté vált ún. Malfatti-rendelet volt, amely lényegben vissza kívánta venni az egyetemistáktól az 1968-as harcok eredményeit, és hosszú távon meg akarta szabadítani az egyetemeket a „plebstől”, azaz az engedetlen diák-munkásoktól, munkás-diákoktól.

Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki végeredményében majdhogynem a véletlen műve (annyiban nem, hogy „sok fiatal volt ott egy helyen”) – a dolognak semmi köze sincsen már az „1968-os diáklázadásokhoz”. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit (még a kritikai egyetem sem jöhetett szóba: a Mozgalomtól a „radikális reformizmus” a lehető legtávolabb állt) – hacsak nem lerombolni azokat.

Olaszországban nincs „Vincennes”, menedék a balos professzorok és diákok számára, Toni Negri vagy Paolo Virno börtönbe kerültek, nem katedrára, mint Deleuze vagy Foucault: „1977” jobban hasonlít már egy gettólázadásra mint „1968-ra”.

Másrészről a Mozgalom alapvető jellemzője volt, hogy sikerült „deszubjektivizálni” önmagát, elkerülni azt, hogy a politikai gazdaságtan kategóriájával le lehessen írni magát a mozgalmat vagy a tagjait: a Movimento nem volt sem diákok műve, sem munkásoké – a bárkik („qualunque” – Agamben)^[3] lettek itt valakik.

A képlet viszonylag egyszerű volt: a bérmunka visszautasítása = az iskola visszautasítása. Mindezt kiegészítette a gimnazisták egyre terjedő mozgalma, azokon a helyeken, ahol a Mozgalom erős volt, az igazgatók 1976 környékén már nem nagyon igazgattak semmit.

Az egyetemi mozgalom hamar országossá terebélyesedett, egyetemfoglalásokkal, tüntetésekkel, egyre erőszakosabb összecsapásokkal – ez arra vezette a kormányt, hogy februárban minden tüntetést betiltson, majd rendőrökkel vegye körbe a római La Sapienza egyetemet.

Ezzel megkezdődött „1977”

Rómában és más egyetemeken egy eddig teljesen ismeretlen konstelláció jött létre: az elfoglalt épületekben megjelentek az egyetemmel semmilyen kapcsolatban nem álló „marginális” fiatalok, munkások, a „nagyvárosi indiánok” – maga az egyetem csupán apropó volt, vagy éppen a főhadiszállás, ahol létrejöttek a tőkés rendszernek és az államnak való ellenállás „vörös bázisai”.

Az „indiánok” leginkább az Autonomia „kreatív szárnyából” érkező fiatalok voltak, akiknek pont annyi közük volt a szélsőbaloldali csoportokhoz, vagy a diákmozgalmak aktivistáihoz, mint a kereszténydemokráciához: a nagyon komoly tömeggyűléseket, bizottságokat a mozgalmi élet tradicionális formáit Geronimo népe („Apaches, Cheyennes, Sioux, Mohicani, siamo tutti Indiani Metropolitani”) egyszerűen kiröhögte, és a gyilkos irónia fegyverével győzte le. Az autonómok első nagyon komoly „kongresszusát” február végén Rómában az indiani és a feministák lényegében szétverték, hasonló sorsra jutott Milánóban az Avanguardia Operaia kongresszusa is: a hivatásos aktivisták kora véget ért.

Az auditóriumokban táncoltak, az utcákon énekeltek, a tereken drámajátékok folytak, a Mozgalom szinte a delírium állapotába került: diákok iskola, nők család, munkások gyár, fiatalok munka, homoszexuálisok szégyen nélkül. A forradalom leginkább antropológiai változás volt a használt nyelvben, a gesztusokban, a mindennapi élet millió interakciójában.

Február közepén aztán az égbolt sötétedésnek indult. Az immár többé-kevésbé hatalmon levő PCI (tartózkodó szavazataival támogatta a kisebbségi kereszténydemokrata kormány megszorítási politikáját és a repressziót: a rendkívüli törvényeket stb.) egyre aggodalmasabban figyelte a Mozgalom megállíthatatlannak tűnő terjedését – elhatározta, hogy rendet csinál, elsőként a kommunista polgármester irányította Rómában.

A rendcsinálás első lépése a szakszervezeti (CGIL) vezető, Luciano Lama látogatása volt szakszervezeti munkások és PCI aktivisták élén az egyetemre, hogy „dialógust kezdeményezzen” a diákokkal. A dolog egyértelmű provokáció volt (főleg botokkal, vascsövekkel felfegyverzett „aktivisták” élén) – az egyetemet elfoglalva tartók próbálták humorral kezelni a helyzetet („Az irónia fegyverével fogadjuk a Tibetből érkező Lamát”, „Lama, nessuno l’ama”, „Túl sok ütést kaptunk gyermekkorunkban, ezért van, hogy mindannyian gyilkosokká váltunk”, „Provokátorok vagyunk, szélhámosok: csak Lama és Cossiga [a korabeli kereszténydemokrata belügyminiszter] az igazi kommunisták”), de egyértelművé tették, hogy nem fogják tűrni, hogy a PCI/CGIL rendőrt játsszon az egyetemen.

Nem megyünk bele a részletekbe, a dologból meglehetős verekedés lett, harcok a campuson belül, végül az „indiánok” kiverték az egyetemről a párt és a szakszervezet aktivistáit, Lamának is menekülnie kellett: „ma az indiánok kiásták a csatabárdot, válaszul a sápadt arcú Lama támadására, és kikiáltották az állandó boldogság állapotát”.

A kommunista válasz sem késett: a parlament már másnap elfogadta a rendkívüli törvények egy újabb csomagját, amely előirányozta az autonómok közösségi tereinek azonnal bezárását. A „kettős társadalom” két oldala, a megszorítások szocializmusa és a vágyak kommunizmusa, és (mint hányszor már a világtörténelemben!) a proletárok és a munkásmozgalmi szervezetek között a szakadék áthidalhatatlanná vált.

A Mozgalom számára a PCI egy szintre került az állammal és a fasisztákkal, míg a kommunista párt értelmiségijei neosquadrismóval diciannoveismóval („19-esek”, lényegében kispolgári fasiszták), vádolták az autonómokat, Berlinguer pedig híres beszédében egyszerűen untorellinek (pestisesnek) nevezte a Mozgalom tagjait.

La guerra fu dichiarata

Nincs módunk itt részletekbe menően leírni az eseményeket, de olvasóink nagyjából el is tudják képzelni: szerte Itáliában folytatódtak az egyetemfoglalások, az összecsapások, az autonómok a rendőrség, a fasiszták és a PCI között (a Párt elkezdett adatokat is gyűjteni a Mozgalom tagjairól, amelyeket majd a rendőrség fog felhasználni a bukás utáni letartóztatásokkor; a L’Unità-ban névvel és címmel vádoltak autonóm újságírókat a lázadás szításával, a PCI munkásai megtapsolták a La Sapienzát erőszakkal kiürítő rendőröket…) – bizony előkerültek fegyverek immár az autonómok oldalán is.

A legforróbb helyzet március elejére Bolognában alakult ki – amely város amúgy is az összecsapások szimbolikus helyévé vált. A „vörös” Bologna egyszerre volt az eurokommunizmus és a compromesso storico kirakatvárosa, ahol remekül megfértek egymással a PCI-munkások és a belváros progresszív burzsoái és butiktulajdonosai. De volt egy „második város is”, mintegy 70 000 diákkal és a külvárosi marginálisokkal, akik nagy része fuori sede volt, akik nehezen fizették ki a gazdag és őket többé-kevésbé meg is vető város nyomasztó lakbéreit, a még nyomasztóbb egyetemi menzákon étkeztek, végletekig kizsákmányolt és alulfizetett munkákat végeztek a burzsoázia kisvállalkozásaiban – és akik egy valódi ellentársadalmat hoztak létre a Mozgalom keretében.

Csak egy szikra kellett egy ilyen környezetben, ilyen légkörben. A következő tüntetésen, március 11-én, egy csendőr lelőtte Franceso Lorussót, a Lotta közismert aktivistáját. A helyi Radio Alice bejelenti a hírt: a város utcáit több tízezernyi autonóm foglalja el, több napos utcai harcok kezdődnek. Végül a kommunista polgármester a hadsereg segítségét kéri: Bolognát ellepik a tankok, mint Budapestet vagy Prágát.

„Bologna vörös, de a szégyentől” – hirdették a város falai. Bologna sok tekintetben szimbólum volt: tankok a disszidencia ellen, a proletariátust legyőzik, miközben a munkásosztály nem mozdul.

Itt lett a legegyértelműbb, hogy mire képes a ”demokratikus konszenzus”, ha komoly kihívás éri, itt hullott le a lepel, hogy nem demokrácia és a represszió állnak egymással szemben, hanem a tőkések demokráciája represszív.

Március közepén a lassan valóságos felkelés képét öltő események ellepik az egész országot – az epicentrum immár Róma, ahová (a betiltás ellenére megtartott) tüntetésre az egész országból érkeznek a Mozgalom tagjai. Újabb összecsapások törnek ki – ismét lövések is dördülnek, mindkét oldalról. A következő hónapokban az utcai harcok szinte állandóvá váltak (főleg Rómában és Milánóban), de szerte az országban blokád alatt voltak az egyetemek és számos gimnázium is.

Nehéz tisztességes választ adni arra a kérdésre, hogy vajon a Mozgalom tagjai igazán akarták-e ezt a felkelést (felkelésen nem egy nagy eseményt értettek, inkább az összecsapások fokozódó terjedését és eszkalációját). Kétségtelen tény, hogy 1977 tavaszára a Mozgalom nem egy szárnyában eluralkodott a „most vagy soha”^[4] hangulat, az is kétségbevonhatatlan, hogy az a tény, hogy nem sikerült a Mozgalom mellé állítani a klasszikus munkásosztályt (leszámítva néhány gyárat, ahol az Autonomia Operaia különösen erős volt) fokozta a kételyeket az idősebb generáció körében, és ahogy már lenni szokott, a fiatalok között éppen ellenkezőleg: az államhatalommal való mielőbbi közvetlen összecsapás felé irányította őket.

Mindenesetre a dologból semmiképpen sem lehetett jól kijönni: május elején elindultak az első „terrorellenes” hadjáratok, azaz a Mozgalom tagjainak letartóztatása, kommunikációs csatornáik betiltása, ellehetetlenítése, közösségi tereik bezárása, házkutatások a kiadóikban, könyvesboltjaikban és így tovább (egy időre még azokat az ügyvédeket is lecsukták, akik az Autonomia tagjait védték…). Ezután már inkább az lett a kérdés, hogy hogyan lehet lényegében az illegalitásban fenntartani a Mozgalom aktivitásának egy minimumát, miközben az állami represszió egyre aggasztóbb méreteket öltött.

Az olasz „hosszú 68”, az a történelemben is szinte példátlan, másfél évtizedig tartó „rendkívüli állapot”, lassan a végéhez közeledett. És nem mi győztünk.

---

Kiemelt kép: Az 1977. március 11-én meggyilkolt Francesco Lo Russo, társai körében; fotó forrása: Comune Info.