Az Autonomia feminista mozgalma (a „boszorkák”, ahogy magukat nevezték: „tremate, tremate, le streghe son tornate”...) az egyik legjelentősebb esemény volt a korszakban: a test és a gazdaság, az ingyenesség és a bérmunka, az öntudat és az elidegenedett politika, a mulatság és az aktivista macsóság, a vágy erotizmusa és a repetitív szex, a szabad orgazmus és a fallokrata rabszolgaság, az érzelmi közösség és a család közti szakítás a feminizmust tette az Autonomia mint életforma igazságának legfontosabb hordozójává.

Ahogy írásunk előző részében hosszasan meséltünk róla, Olaszországban az 1975-1976-os években a „szubjektív társadalmon kívüliség” egyre tömegesebb formát öltő, a tőkés társadalom teljességétől való kollektív szeparációvá alakult át.

Ez a kollektív erő folyamatosan kihívta maga ellen a tőkés rendszert, egyszerűen azzal, hogy más temporalitás szerint élt, és a rendszeren kívül álló területeket hozott létre: a kommunizmus megkezdődött a mindennapokban a „viselkedések felkelésével”, az Autonomia polgárháborújának legkeményebb fegyverével, a szükségletek lerombolásával és a vágyak kollektív felszabadításával.

A hetvenes évek közepétől a társadalmi ellenállás terepe áthelyeződött a gyárakból a városokba, a szükségletektől a vágyak irányába, a szocializmustól a kommunizmusba, a megfagyott identitásoktól az élet felé, amelyet nem ismerünk még, hiszen elnyomott és elfojtott…

Az állam destabilizálása, a társadalmi hierarchiák felrúgása elvezetett egy határhoz, ahol a kommunizmus akarása már a nyílt felkelés képét öltötte magára. Ez is a separ/azione: a polgárháború a mindennapokban, a „magánéletben” – azaz pontosabban szólva, leszámolás a baloldal által is probléma nélkül elfogadott szétválasztással a „magán-” és a „közélet” között, ebben a harcban nincs többé helye a politikától elválasztott „civil társadalomnak”, bármit is jelentsen az.

Éppen attól kellett megszabadulni, hogy besorolhatók legyenek valahová: a munkásautonómia nem (csak) azt jelentette, hogy megszabadultak a szakszervezeti vezetők uralmától, hanem azt, hogy megszabadultak a munkás léttől. A feminizmus nem arról szólt, hogy „büszke nőkké” váltak, hanem arról, hogy megszabadultak a tőkés társadalom rájuk kényszerített „nő” fogalmától… és így tovább. A „Mozgalom” (a nagybetűs Movimento) szeparálódásának fontos összetevője volt a „deszubjektivizáció” is: kioltása mindennek, ami a tőkés civilizációhoz köthette az Autonomia híveit, nincs többé munkás, diák, munkanélküli, értelmiségi, de „mozgalmár”, és persze férfi vagy nő sem („se zsidó, se görög” – csak tréfálunk, vagy nem): offenzív visszavonulás ez a tőke által kényszerített szerepektől.

A már említett ifjú proletariátus körök (Circoli del Proletariato Giovenile, ahol a feketemunkából vagy a kisvállalkozások által nyújtott éhbérből élő fiatalok, a diák-munkások és a munkás-diákok, a munkanélküliek, a prekárok és semmire sem jó drogos hippik, a füstös manzárdszobák lakói, a nők, akiknek elegük lett abból, hogy áldozatos munkájukat a kosztpénzzel fizessék meg, összejöttek és szövögették a terveket – mindez félelmetes erővé vált. Az indiánok kitörni készültek a rezervátumukból.

Az 1969-es „Mindent akarni”-ból (Vogliamo tutto) a hetvenes évek második felére Prendiamo tutto lett az indiánok kiásták a csatabárdot: semmi sem követeltek, ellenben hajlamosak voltak mindent azonnal elvenni. A Mozgalom nem más, mint ezeknek az egymással konvergáló frontvonalaknak valamiféle egysége – amely egy pillanatban az intenzitás olyan fokát éri el, hogy a „viselkedések felkeléséből” valódi forradalom válik.

Az 1976-ban újraéledt üzemi munkásharcok lassan nyilvánvalóvá tették, hogy a separ/azione nem csak a tőkés társadalom viszonylatában igaz, hanem a klasszikus munkásosztály egy részével szemben is. A szakadék, amely elválasztotta a klasszikus munkásosztályt a termelésben való részvételt elutasító fiatal proletariátus jó részétől, a gyáron kívüli mozgalmak hatására is, elképesztő tempóban szélesedett. (Utóbbiak számára egyre kevésbé volt összeegyeztethető az életmódjuk és a gyári munka: egyszerűen lassan megszűntek termelőerőnek lenni.)

És éppen ez a szakadék volt az, ahol a PCI és a CGIL, a kommunista párt és szakszervezete meg tudta vetni a lábát, felsorakoztatva csapatait immár teljesen nyíltan az Autonomia ellenében. Írásunk megelőző részében szóltunk a PCI álláspontját meghatározó teóriáról, a kettős társadalomról szóló elméletről, amely szembeállította egymással a termelőket és a marginálisokat.

Ma már látszik, hogy ez nem is azért volt tévedés, mert ez a szembenállás nem létezett (persze hogy létezett, bizonyos szempontból, ahogy persze megszelídülve, de létezik ma is: a munkásosztály nagyobbik része a jobboldalra szavaz, a „második társadalom”, a diákok, az értelmiségiek, a nagyvárosi „marginálisok”, pedig a „szélső” baloldalra). Hanem egyrészt azért, mert lassan a második társadalom lett a többség, másrészt a „garantáltaknak” egy idő után maga a PCI sem tudott garantálni az égvilágon semmit, még tisztes vereséget sem…

Lassan nyilvánvalóvá vált az is, hogy a tőkés rekonstrukcióval, a technológiai fejlődéssel (az élőmunka szerepének lassú, de máig megállíthatatlan visszaszorításával) az üzemeken belüli erőviszonyok véglegesen megváltoztak. Egy 1977-es sztrájk összehasonlíthatatlan volt mondjuk egy 1972-essel – a tőkés rekonstrukció elleni felkelés utolsó töltényeit a gyárakban a Vörös Brigádok eresztik a kisfőnökök, az áruló szakszervezeti vezetők lábába…

De ez már inkább a reménytelenség utolsó, dühödt kitörése. Az üzemeken kívül azonban minden másképp volt (megváltozott a harc központja is: a nagy homogén munkásnépességgel rendelkező Torino, vagy bizonyos fokig Milánó helyett, a szolgáltató szektor, a kisvállalkozások, az egyetemi ifjúság bázisának számító Róma, Bologna, Padova stb. lesznek a felkelés centrumai): a „barbár hordák” lassan magukat a városközpontokat fenyegették, a robbanás elkerülhetetlennek látszott.

Köpünk Hegelre

De előbb még szólnunk szükséges valamiről, hiszen az Autonomia feminista mozgalma (a „boszorkák”, ahogy magukat nevezték: „tremate, tremate, le streghe son tornate”...) az egyik legjelentősebb esemény volt a korban: a test és a gazdaság, az ingyenesség és a bérmunka, az öntudat és az elidegenedett politika, a mulatság és az aktivista macsóság, a vágy erotizmusa és a repetitív szex, a szabad orgazmus és a fallokrata rabszolgaság, az érzelmi közösség és a család közti szakítás a feminizmust tette az Autonomia mint életforma igazságának legfontosabb hordozójává.

Az Autonomia feminista mozgalma, mely gyökeresen különbözött a demokratikus feminizmustól, valódi forradalom volt a forradalomban. A hetvenes évek közepére létrejött feminizmus nem valamiféle következménye volt a nőket érintő emberi jogi harcok sikereinek (válás, abortusz, a házasságon belüli erőszak büntethetősége), sőt maga is hangsúlyosan „jog-ellenes” karakterű volt.

„A ’ne hidd, hogy jogaid vannak’, azt akarja mondani, hogy ne hidd, hogy védelmet kaphatsz az engedelmességedért cserébe, mert évezredek óta így is, úgy is engedelmeskedsz anélkül, hogy bármit is kapnál érte; ne hidd azt, hogy ki tudsz bontakozni egy olyan társadalomban, amely a kizárásodra épül: ha jogokat adnak neked, azt azért teszik, hogy hagyd magad normalizálni, hogy immár az ellenség integrálni tudjon téged a maga szája íze szerint” (Libreria delle donne: Non credere di avere dei diritti, 1987).

De ez a feminizmus nem is a hatvanas-hetvenes évek diák-, munkás- társadalmi mozgalmaiból érkezett. Autonóm volt, ami itt azt is jelenti, hogy autonóm volt ezektől a mozgalmaktól is: egy új történetet, egy új szubjektumot, új, egészen kivételesen radikális, harci formát és tartalmat jelentett – maga a Mozgalom, az Autonomia csak valamiféle kedvező környezetet jelentett számára, ahol a feminizmus végre új formát ölthetett, átalakítva természetesen magát a környezetet is, amelyben létrejött.

Már a hatvanas évektől egyértelművé vált (az autonóm feminizmus születése talán 1966 és a Demau, „Demistificazione dell’autoritarismo patriarcale”, alapító kiáltványa), hogy ez a feminizmus nem egyszerűen a férfiuralom mint a társadalom egy specifikus jelensége ellen harcol, hanem azon társadalom ellen, amely ezt lehetővé teszi. Nem a „női kérdés” megoldásáról volt szó, hanem a társadalmi rend megkérdőjelezéséről (vagy másképpen: nem a „női kérdés” az, amely problémát okoz a társadalom számára, hanem a társadalom az, amely problémát jelent a nőknek).

Mindennek a hetvenes évektől a ”háztartási munkáért fizetett bér” követelése adott új lendületet – de ez a követelés csak kiindulópont volt, ahonnan fel lehetett robbantani a női alávetettség rendszerét, a férfi uralmát, elsősorban a családban.

Ez volt az alapja egy jóval szélesebb követelésnek: „mi nők, azzal, hogy megfizettetjük a háztartási munka árát, képesek vagyunk arra, hogy új frontot nyissunk az állam elleni harcban, amely már minden egyes háztartás érint.” (Donne all’attacco, Trieszt, 1975).

Mint láthatjuk, ez a megközelítés erősen operaista volt (egy speciális kérdésre fókuszálva: a háztartás munkásnőire (le operaie della casa), azaz egyenesen vezetett a „politikai bértől” a munka elutasítása (rifiuto del lavoro), azaz a bérmunka társadalmának megkérdőjelezése felé. Nem csak a feminizmus „megújításáról” volt szó, hanem egészen példátlan radikalitásról, valódi kulturális forradalomról (annak igazi, azaz „az egész civilizációt érintő” értelmében):

„Köpünk Hegelre. Az osztályharc mint forradalmi teória az úr és a szolga dialektikájára épült, amely kizárta a nőket. Megkérdőjelezzük a proletárdiktatúra és a szocializmus koncepcióját (…). A férfi ereje abban áll, hogy azonosítja magát a kultúrával, a miénk abban, hogy megkérdőjelezzük azt. (…) Ez a világ nem fog összeomlani csak akkor, ha a férfi megszabadul attól a pszichikai egyensúlytól, amelyet a mi alárendeltségünk garantál számára” (Carla Lonzi: Sputiamo su Hegel, Rivolta femminile, 1970).

A hetvenes évek elején jöttek létre az első autonóm feminista csoportok, lapok (a Sottosoprat mindenképpen érdemes ismerni a korból), melyeknek az alapvető aktivitásuk ún. önismereti csoportok létrehozása volt.

Szemben azonban az amerikai vagy francia hasonló tapasztalatokkal, ezeknek a csoportoknak igen kevés köze volt a pszichoanalízishez, és annál több egy közös, kollektív életmódkísérletnek megalapozásához. Kezdetben ez a férfiaktól való szeparációt is jelentette, melynek meg volt az az előnye, hogy a férfiakat el kezdte érdekelni miről beszélnek a nők „egymás között”.

Később ezek a kísérletek, a lázadók nők mozgalmai, találkozván a fiatal proletariátus más dolgaival, a foglalásokkal, a kisajátításokkal, az ellenkultúra világával, a bérmunka előli fejvesztett meneküléssel példátlanul robbanékony elegyet alkottak.

A feminizmus azzal, hogy aláásta a férfi-nő hierarchia rendszerét, mintegy megfertőzte a Mozgalom más területeit is, és megmutatta, hogy lehet más módokon is együtt élni, mint ahogy a patriarchális társadalom előírja nekünk – megmutatta legalábbis azoknak a nőknek és férfiaknak, akik saját szubverzív tapasztalataikra támaszkodván kívánták átalakítani az életüket.

A hetvenes évek közepétől a feminizmus robbanása (kiadók, rádiók, könyvesboltok, közösségi helyek….) gyökeresen átalakította magát az Autonomia mozgalmát is: nem csak a gyakorlatát (egyszer és mindenkorra véget ért a még a korabeli szélsőbaloldalra is jellemző macsóság^[1]), hanem elveit is: „a test, a szexualitás, a pszichoanalízis tematikája elborította az üzemi közösségeket, a foglalt házakat, az ellenkultúra tereit és csoportjait, a Mozgalom minden szegmensét.”

Ahogy a nagy Lea Melandri írta: 1975 volt a „női 68”.

A robbanásközeli állapot egyik gyújtóeleme tehát mindenképpen az autonóm feminizmus volt, amely révén az is egyértelművé vált, hogy az állam főhadiszállása immár nem az üzemekben van, de nem is a kormánypalotákban, hanem mindenhol.

„Tüzet nyitni a főhadiszállásra” pedig azt jelenti, hogy kormányozhatatlanná, irányíthatatlanná válni a termelő munka és a szexuális normák társadalma számára, megtörni a hierarchiák uralmát a termelésben éppúgy, mint a reprodukcióban, a gyárakban és a városokban nem kevésbé, mint a háztartásokban és a családokban – az elnyomás láncai szétszakíthatóak, de nem egy (még ha az a leggyöngébb is) láncszem megtámadásával, hanem mintegy körkörösen, szimultán rohammal az életünket gyarmatosító uralom minden formája ellenében.

Ez a roham „1977” története.