A nők alacsonyabb rendűségének ideológiája, azaz a szexizmus tudományosítása gazdag hagyományra tekint vissza. Kiemelkedik ezek közül a „női hisztéria” példája, mert ez a minden alapot nélkülöző elmélet az i.e. 1900-as évektől az i.sz. 1900-as évek közepéig szinte minden más tudományosnak tartott elméletnél hosszabb és látványosabb karriert futott be.

A hippokratészi orvosi művek (hippokratészi gyűjtemény) az i.e. 5. század körül tudományosították biológiai elméletté a „hisztériát” mint a nők „betegségét” – amely valójában a női szexualitás különféle megnyilvánulásait, illetve a nők és lányok által elszenvedett szexuális, fizikai vagy lelki erőszak különböző pszichés és testi következményeit állította be orvosi és fiziológiai rendellenességként.

Eszerint a „hisztéria” oka a nők testében bolyongó méhük.

Az orvostudomány fejlődésével a „bolyongó méh”-elmélet tarthatatlanná vált, ám a tudósok nem adták fel: a 18. század közepétől a biológia területén főként Darwin, majd a pszichológia területén főként Freud kölcsönzött tudományos súlyt a nők alacsonyabb- és a férfiak felsőbbrendűségéről alkotott áltudományos elméleteknek.

Mindeközben persze az egyetemi tanulmányoktól államilag addig mindenhol eltiltott nők nem vehettek részt a tudomány alakításában. Hivatalosan 1952-ben törölték a hisztériát a mentális betegségek és rendellenességek nemzetközi diagnosztikai kézikönyvéből (DSM), ám addigra mindenféle tudományterületbe és a művészetekbe is beágyazódott, s kiváló alapot szolgáltatott a nők alacsonyabb rendűségének „tudományos” igazolására.

A darwini és freudi, biológiai és pszichológiai vonalat egyesítve evolúciós pszichológusok és az evolúcióra hivatkozó pop-pszichológiák napjainkban is menetrendszerűen támasztanak alá evolúciós szükségszerűségként szexista (és egyébként gyakran kapitalista) sztereotípiákat és társadalmi normákat, a férfiak versengő hódítási és kontrollálhatatlan szexuális kényszereitől kezdve a nők alacsonyabb fizetésének természetszerűségén át a nők párkapcsolaton belüli bántalmazásáig.

Ebből a tradícióból szinte automatikusan nőtt ki a „szülői elidegenítés szindróma” („PAS”) elmélete. Ezt egy elődeivel ellentétben korántsem tudós férfiú, bizonyos Richard Gardner alkotta meg, ügyesen felhasználva a korábbi, (legalább más tekintetben) elismerésre méltó tudósok összes fantáziáját a nők alacsonyabb rendűségéről és a férfiak magasabb rendűségéről.

A „PAS” Gardner szerint a gyerekek anyák által kiváltott tünetegyüttese, és a gyerek minden alapot nélkülöző, beteges eltávolítását jelenti az apától. Tekintettel arra, hogy körültekintően nevezte el,

a „PAS”-t időnként próbálják nem-semlegesnek beállítani, de Gardner írásaiból egyértelműen kiderül, hogy nők jellemzésére alkotta meg, és a magyarországi gyakorlatban is elsősorban erre használják.

A „PAS” áldiagnózis és álszindróma. A tudományos elfogadottság minimális kritériuma a források, módszerek, eredmények és következtetések ellenőrizhetősége, ellenőrzöttsége, és megismételhetősége. Ezeknek a „PAS”, akárhogy vizsgálják, nem felel meg. A férfijogi” mozgalmak egyre növekvő nyomásgyakorlása ellenére a mentális betegségek és rendellenességek nemzetközi diagnosztikai kézikönyvének (DSM) szerkesztőbizottsága ezért az elmúlt három évtizedben már több alkalommal is elutasította felvételét a „hivatalosan elismert” betegségek (állapotok) közé.

Az erre a „szindrómára” hivatkozó érveléseket a kapcsolódó jogi eljárások lebonyolításában már gyakorlottabb országokban áltudományossága és az azt valló szakértők ismeretei felületességének következtében jellemzően elutasítják, és magára valamit is adó pszichológus vagy pszichiáter e „szindróma” kivizsgálására nem vállalkozik.

Amiért mégis érdemes róla beszélni 2018-ban Magyarországon, az az, hogy itthon éppen mostanság kezd el szélesebb körben terjedni a „PAS”-ra való hivatkozás.

Azokban a szülői felügyeleti jog- és kapcsolattartás-perekben, ahol korábban vagy az ügy folyamán felmerült az apa gyerek elleni szexuális visszaélésének vagy fizikai bántalmazásának, vagy az anya elleni bántalmazásának a gyanúja vagy vádja, egyre gyakrabban hivatkoznak rá az apák és ügyvédjeik.

„Apajogi” szervezetek konferenciát szerveznek róla, amit az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogat, a Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara érvényes elméletként tálalja.

Utóbbi talán nem is annyira meglepő, hiszen e Kamara elnöke, Agárdi Tamás igazságügyi pszichológus szakértő szerint „a gyermekek egy része nem is mindig éli meg traumának” a szexuális abúzust. Valamint szerinte romáknál „eltérő kultúrákkal kell számolni”, amelyben el kell ismerni, hogy a 12 évesen a 42 éves nagybátyja által teherbe ejtett „cigánylányt […] úgy még az élete során nem szerették, úgy még nem fogadták el és nem figyeltek annyira”, mint ahogy az őt teherbe ejtő nagybátyja. ^[1]

Mindennek megfelelően egyre több pszichológus véli felismerni a „PAS” jelenlétét az általuk vizsgált személyekben. Érdemes tehát áttekinteni, hogy mi a „PAS” lényege.

Az 1980-as években általa elnevezett „PAS”-t Gardner eredetileg a szexuális visszaéléssel megvádolt férfiak védelmére építette fel, mégpedig úgy, hogy a vád semmiképpen se tudjon megállni. Röviden összefoglalva így épül fel az érvelés:

• a) alapfeltételezése, hogy a vád hamis és az anyától fakad, így nyilvánvalóan „PAS” helyzet állapítható meg, ezért azzal kell foglalkozni;
• b) ha véletlenül bebizonyosodik a gyermek-abúzus, ott sem maga az abúzus tekintendő a gyerek apjával szembeni jogos ellenérzése okának: hanem ennek oka az abúzus miatti eljárás megindítása az anya részéről – nyilvánvalóan az apától való elidegenítési céllal. Az eljárás puszta ténye így egyben bizonyítja is a „PAS” fennállását, és ezért azzal kell foglalkozni;
• c) végképp a „PAS” esete forog fenn akkor, ha az abúzus nem került bizonyításra, vagy meg sem indítják az eljárást (aminek az alapfeltételezést és a szakemberek nem megfelelő képzettségét figyelmbe véve igen nagy az esélye), fennforgását „bizonyítja” a puszta tény, hogy az anya azt állítja, hogy van miért védenie a gyereket az apától, a sikertelen nyomozásnak és elmarasztaló ítéletnek pedig semmi más oka nem lehet, mint a hamis vád és a „PAS” (nem létezik például hiányos bizonyítékgyűjtés a hatóság részéről).

Akár megáll a vád, akár nem, elég tehát az anyára és a – szexuális vagy az apa által elkövetett egyéb abúzust eleve megkérdőjelező – „PAS”-ra koncentrálni a jelzett bűncselekmény helyett. Ennél silányabb már nem is lehetne az érvelés, de Gardner biztosra megy, és azt is megállapítja, hogy még a valóban elszenvedett szexuális visszaélés káros hatása is elhanyagolható (ebbéli véleményében ugyebár a jelek szerint osztozik vele a Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara jelenlegi elnöke is), míg a PAS-ról (azaz a szexuális visszaéléssel vádolt szülőtől való „eltávolításról”) úgy tartja, hogy a szexuális abúzusnál sokkal károsabb a gyerekre.

Mindeközben a Gardner szakértői javaslatára kapcsolattartásra ítélt gyerekek között volt, aki öngyilkos lett, hogy felhívja a figyelmet az apjuknak kiszolgáltatott testvérei helyzetére; és ismeretes olyan eset is, amikor a Gardner javaslatára „PAS” miatt alkalmatlannak nyilvánított anyát a bántalmazással „elidegenítően” vádolt volt férj még az eljárás alatt lelőtte.

Gardner az „elméletét” a pedofília (a gyerekeknek a bizalmi felnőttek általi szexuális használatát és hatalomgyakorlását nevezte így) elfogadtatására alakította ki.

Véleménye szerint a gyerekek felnőttek általi szexuális használatát hasznosnak is tekinthetjük az emberi faj fennmaradása szempontjából, mert a gyerekben „felfűtött szexualitást” alakít ki, ami az ilyen gyereket felnőttként a „magja sűrű szórásához” és aktív szexuális élethez vezeti, ami evolúciós szempontból hasznos – e ponthoz Darwin eleve férfiközpontú elméleteit is használta.

Álláspontja szerint továbbá a gyerekek gyakran maguk „csábítják el” a felnőttet – ebben Freud elméleteire támaszkodva építkezhetett tovább. Ami pedig a nőket illeti, bizton alapozhatott a sokak által tartott és terjesztett korábbi elméletekre a nők manipulatív, bosszúálló és hisztérikus természetéről.

Gardner eredeti célját kibővítve manapság már nem csak olyan esetekben merül fel a PAS-érv, amelyekben gyerek elleni szexuális visszaélés gyanúja vagy vádja merül fel, hanem a gyereküket és/vagy az anyát bántalmazó apák esetében is. Ezeket a helyzeteket a szakembereknek legfeljebb „problémás válásokként” sikerül beazonosítaniuk, kölcsönös csetepatévá üresítve a bántalmazási helyzetet a családon belüli erőszak elbagatellizálásához hasonló nyelvezettel és hatósági hozzáállással, a gyerekek és anyák kárára.

A feltételezés továbbra is az, hogy ezekben a „problémás válásokban” az anyák hazudnak, a gyerekek pedig vagy fantáziákat adnak elő valóságként (konfabulálnak) vagy az anyjuk igényeinek igyekeznek csak megfelelni.

A következtetés pedig az, hogy mindez az anyák stratégiájának „eszköze”, hogy elidegenítsék a gyereket – akit a valóságban védeni próbálnak.

Gardner terápiás megoldásai között szerepel a „megijesztés-terápia” („threat-therapy”), melyben a gyereknek azt mondják, hogy ha nem hajlandó találkozni az apjával, és ott nem viselkedik úgy, ahogy az apja akarja, akkor az anyját börtönbe zárják. ^[2]

További „terápiás” javaslatai közé tartozik, hogy a „PAS” „különösen súlyos eseteiben” (azaz súlyos szexuális erőszak vádja esetén) „újraprogramozás céljából” a gyereket azonnal át kell helyezni a megvádolt szülőhöz attól, akihez ragaszkodik, és utóbbitól eltiltani.^[3]

A „PAS”-nak sem elméleteiben, sem „klinikai” gyakorlatában nem merülnek fel olyan fogalmak, mint a gyerek testhatárainak tiszteletben tartása, a gyerek saját szexualitásának önálló (bármely felnőtt igényeitől és hatalmától független) kialakításának joga, vagy a gyerek, mint önálló vélemény- és akaratnyilvánításra képes személy. Végérvényesen nem merül fel a gyerek konkrét fizikai biztonságának vizsgálata.

Gardner írásai az elfogadott kritériumok értelmében nem voltak tudományosak: a cikkeit saját maga idézte körbe-körbe főként saját publikációiban, ritkábban szakmai, ám más szakemberek által nem lektorált – tehát nem úgynevezett peer-reviewed – folyóiratokban. Ezzel nagyjából 20 év alatt elérte, hogy a felületes vagy a „PAS”-ra hivatkozásban érdekelt olvasó számára úgy tűnjön, mintha nézetei széles körben elfogadottak lennének.

Sikerét főként a párkapcsolati erőszak bántalmazói oldalán fellelhető fogadókészségnek és a jogászok (bármely oldali ügyvédek, bírók, büntető ügyekben ügyészek) tájékozatlanságának, a szakértői minőség körül kialakított mítosznak, és az ezzel visszaélő, magyarázatot nem igénylő szakértői bizonyítás jogi körülményeinek köszönheti. Hatására Magyarországon is számos esetben kerültek (és kerülnek a mai napig) gyerekek a velük szemben valóban szexuális visszaélést és egyéb bántalmazást elkövetett szülőhöz.

Gardner nem volt tudós – amivel nem is lenne baj, ha nem állítaná róla tévesen például a Magyar Igazságügyi Kamara honlapja is, hogy az volt, és nem kölcsönöznének ezzel legitimitást a megalapozatlan, nő- és gyerekellenes elméleteinek és kamu-szindrómájának.

Ezzel szemben viszont meggyőződéses pedofiltámogató volt – bár 2002-ben az ezzel kapcsolatos korábbi nézeteiről azt állította, hogy félreértették.

Általános mítosz, hogy úgy a gyerekek elleni szexuális visszaélés, mint a gyakran ennek kontextusát adó párkapcsolati erőszak (párkapcsolati kényszerítő kontroll) esetén „általában” hamis vádról van szó. A gyerekek elleni szexuális visszaélésre vonatkozó hamis vádak arányát  megbízható felmérések általában 2-12% közé teszik (melyből a legtöbb nem az anyától származik).

A párkapcsolati erőszakra (és a fizikai erőszakot nem, vagy csak csekély mértékben tartalmazó párkapcsolati kényszerítő kontrollra) a hamis vádak gyakorlatilag nem mérhetőek, mivel akkora a látencia, hogy az eseteknek eleve csak kb. öt ezreléke (0,5%)  kerül a hatóságok látókörébe.

Gardner mégis úgy vélte, hogy ha választani kell a gyerekek apjuktól való védelme vagy a nekik való kiszolgáltatása között, akkor helyesebb az utóbbi javára tévedni. Véleménye szerint fontosabb az apák érdekében alábecsülni a veszélyt, és potenciálisan veszélybe sodorni a gyereket, mint felderíteni az állítólagos elkövető cselekményeit.

Ezzel világossá tette, hogy a férfiak hatalomgyakorlásának biztosítását, (szexuális és erőszakhoz való elő) jogaikat kétséget kizáróan előbbre helyezi a gyerekek biztonsághoz és testi önrendelkezéshez való jogainál. Ezt támogatják azok, akik a „PAS”-t szorgalmazzák. Gardner 2003-ban halt meg, de öröksége él és virul, különösen Magyarországon, ahol (a már említett állami szponzorálással) már beszivárgott a jogalkalmazásba és kellemes táptalajt biztosít a bántalmazók követeléseinek.

Az „elidegenítés”, vagy ellennevelés feltárása persze jogos igény. Jelen írás kereteit meghaladja annak részletes kifejtése, hogy a szakembereknek miért lenne feladata különbséget tenni aközött, hogy valaki hazudik a gyerekének a másik szülőről annak aláásása, pocskondiázása és ellehetetlenítése céljából, illetve aközött, ha valaki hisz a gyerekének és képviseli az érdekeit, vagy igazat mond a másik szülőről és ez az igazság nem szép. És hogy e feladatuknak a szakemberek hogyan tudnának eleget tenni.

De tény, hogy enélkül a különbségtétel nélkül a „PAS”-t üdvözítő bántalmazók szabad kezet kapnak ahhoz, hogy egy áltudományos elmélet segítségével elérjék, hogy az intézmények kiszolgáltassák nekik a gyerekeket.

Üdvös lenne, ha legalábbis a „PAS”-hoz hasonló gyorsasággal terjednének a magyar jogi, szakértői és pszichológusi gyakorlatban, valamint a kapcsolódó felsőoktatási intézmények képzéseiben a traumáról és poszt-traumás stresszről szóló – PAS-sal ellentétben alátámasztott, komoly kutatási területet felölelő – ismeretek. Ez azonban súlyos kockázattal járna: akár még az is előfordulhatna, hogy gyerekek és anyák biztonsága a bántalmazó apák érdekei elé kerülne.