A cikksorozat bevezető cikkében már szó volt az intézményi árulás^[1] fogalmáról, arról a jelenségről, amikor a nők elleni erőszak áldozatai abban a reményben fordulnak a hatóságokhoz, intézményekhez, hogy azok majd elítélik a megtörtént erőszakot, igazságot szolgáltatnak. Azonban ehelyett a túlélőknek az élményeik folyamatos megkérdőjelezésével és azzal kell szembesülniük, hogy az ellenük elkövetett erőszaknak nagyon gyakran nincs következménye.

2018 tavaszán, a Patent Egyesülettel végzett kutatásunkban többek között a hatóságok, állami intézmények attitűdjeit, az információszolgáltatás és támogatás hatékonyságát vizsgáltuk, nők elleni erőszak ügyekben. A nők elleni erőszak és a jogrendszer kapcsolatáról szóló szakirodalom kiemeli, hogy a joggyakorlat nem veszi figyelembe a nők valóságát, a középosztálybeli férfit tekinti alanyának, még ha jogok szintjén a nők és férfiak elviekben egyenlőek is Magyarországon.

Tehát a nők valósága, társadalmi hátrányai, elnyomása, nincsenek tekintetbe véve még a nők elleni erőszak ügyek esetében sem, miközben olyan társadalmi problémáról beszélünk, amelynek léte nyilvánvalóan a nők társadalmi hátrányain, elnyomásán alapszik.

A kutatás a következőkre jutott: az ügyek iszonyatos mértékben elhúzódnak, miközben a túlélők biztonsága egyáltalán nincs garantálva a  folyamat során. Tehát a legtöbb esetben az elkövető semmilyen módon nincs akadályoztatva abban, hogy újabb erőszakot, bűncselekményt kövessen el a sértett ellen.

Még ha el is rendelik a távoltartást az ügyben (tehát a rendőrség, bíróság megtiltja, hogy az elkövető az áldozat közelébe menjen), az nem működik hatékonyan, és rövid időre szól. Miközben pontosan tudható, hogy az elkövetők sokszor akkor válnak a legveszélyesebbé, amikor az áldozatuk ott hagyja őket. Sok olyan üggyel találkoztunk, amely  2015-ben kezdődött, és 2018 tavaszán még mindig folyamatban volt.

A túlélők, amikor feljelentést szeretnének tenni az ellenük elkövetett bűncselekmény miatt, sokszor kénytelenek többször visszamenni a rendőrségre, hogy ezt megtehessék, és az is gyakran előfordul, hogy megpróbálják őket lebeszélni a feljelentésről – sokszor épp annak tudatában, hiszen ezzel a rendőrségen is sokszor tisztában vannak, hogy a bírósági eljárás hosszú, megterhelő és sokszor újratraumatizáló folyamat, ellenben a nők elleni erőszak ügyeknek sokszor nincs következménye. Emellett problémát okozhat az erőszakot igazoló bizonyítékok elfogadása is: hiába nagyon egyértelmű sokszor a bizonyíték az erőszakra, azt gyakran mégsem fogadják el az ügyek során.

Az állam, jogrendszer, de az állami intézmények, hatóságok működésének is elviekben fontos alapja a pártatlanság. A pártatlanság fogalma legitimálja többek között a bürokráciáinkat, a hierarchizált döntéshozatalt, amely elvileg megalapozza, hogy semmiképpen se egyetlen (vagy több) ember szubjektív attitűdjének következményei legyenek a fontos döntések – hanem objektívek, és a „köz” érdekeit szolgálják.

A pártatlanság lényege az lenne, hogy a bíróságok, hatóságok, állami intézmények (egyéni) elfogultság nélkül döntenek adott helyzetekben, például érdekellentétek, konfliktusok és bűncselekmények kapcsán. Mindez szép gondolat, azonban illúzió: hiszen a társadalom, amiben élünk,  egyenlőtlen struktúrák mentén épül fel, és a domináns társadalmi csoportok érdekeit helyezi középpontba.

Young (1990)^[2] a pártatlanság illúziójának nevezi a jelenséget. A pártatlanság illúziója legitimálja a „köz-” és „magánszféra” szétválasztását, a felső/középosztálybeli lét univerzalitását, és nem utolsósorban a férfiak, szocializációjuk során megtanult (maszkulin) tulajdonságait helyezi a középpontba.

A pártatlanság a felső/közepéosztálybeli férfi ideáját teszi univerzálissá, és eltünteti a nők, az alsóosztálybeli emberek strukturális elnyomásán alapuló tapasztalatait – tehát nem veszi figyelembe a társadalom egyéb tagjait: úgy tesz, mintha mindenki középosztálybeli férfi lenne, az ő szükségleteikre, igényeikre válaszol.

Adottnak és természetesnek veszi azt a világot, amiben élünk, és eltünteti az egyenlőtlen társadalmi struktúrákat, amik kitermelik például a nők elleni erőszakot is. A pártatlanság valójában egy elfogult álláspont, ami arra a társadalmi rendre alapoz, és azt a társadalmi rendet legitimálja, amiben élünk: a felső/középosztálybeli férfiaknak előjogokat biztosít, a nők és alsóosztálybeli emberek kárára.

A feministák okfejtéseit is sokszor azért könnyű azzal érvényteleníteni, hogy elfogultak, mert elemzéseiknél figyelembe veszik a nők strukturális elnyomását, és nem a természetesnek vett társadalmi rendből indulnak ki. Egy másik példával élve, a szociálpolitikák sokszor azt a célt szolgálják, és azt a szerepet osztják a szociális munkásokra (ebben a kontextusban a bürokrácia végrehajtóira), hogy a szegény embereket „középosztálybelivé” neveljék.

Említhetnénk még azokat a magyarországi neoliberális törekvéseket is, amelyek a középosztálybeliség univerzalitásából kiindulva, a szociális ellátások célzásakor egyre inkább lemondanak a szegény emberekről és családokról. Az ellátások jelentős része – CSOK, családi adókedvezmény stb. – csak a felső/középosztály számára jelent pénzbeli támogatást, kedvezményt. Tehát az állam már nem is nagyon akarja leplezni, hogy csak a felső/középosztály igényei, jóléte számít számára.

A hatóságok, állami intézmények részéről általános, hogy lekicsinylik a nők ellen elkövetett erőszakot – a nők elleni erőszak túlélőivel foglalkozó segítők között, és persze maguk az érintettek között is, szinte közhely a rendőrök azon frázisa, „hogy majd jöjjön vissza akkor, amikor vér folyik”.

Miközben lehet tudni, hogy a bántalmazó párkapcsolatok egyik tipikus jellemzője az erőszak eszkalálódása. Azaz a bántalmazó által elkövetett erőszak egyre súlyosbodik a kapcsolat előrehaladtával, amit könnyen meg lehetne előzni, ha a hatóságok az első alkalommal, amikor hozzájuk fordulnak érintettek, intézkednének.

Az egyik interjúalanyunk így nyilatkozott erről: „Legalább ne beszéljék le az áldozatokat a rendőrök a feljelentésről, vagy ne mondják azt, hogy várják meg, amíg súlyosabban megverik őket. Többször is megtörtént velem mindkettő.” Emellett a felszólítás arra, hogy az ügyet magánúton kéne megoldani – mert az államnak semmi köze a megtörtént bűncselekményhez -, szintén nagyon gyakori a hatóságok részéről.

„Volt olyan bíró, aki azzal kezdte, hogy adnak nekünk tíz percet, menjünk ki a folyosóra, és beszéljük meg egymással. Ott álltam, hogy mi ez, ez most valami kandi kamera? És akkor beszüntették azt a [könnyű testi sértés] eljárást, merthogy nem békültem ki vele.”

Az eljárások során az áldozathibáztatás is nagyon gyakori, például: „Azt mondták, az nem kérdés, hogy a volt férjem fojtogatott-e, de azt állították, hogy nagymértékben hozzájárultam a konfliktusos helyzet kialakulásához, amelyben az erőszak történt. A volt férjem elhitette a bíróval, hogy egy vita volt köztünk, amikor ő csak egy kicsit erősebben támadott vissza.”

Tehát a nők ellen elkövetett bűncselekményt  – erőszakot – úgy értelmezik, mintha két egyenlő fél állna a bíróság előtt, és az elkövetett erőszak az adott két ember közötti interakció függvénye lenne, azaz, ha a bántalmazó egy másik emberrel lenne interakcióban, másként történne. Ezzel azt mondják, hogy ahhoz, hogy az erőszak megtörténik, az áldozat hozzájárul az erőszakra adott „nem megfelelő” reakciójával, esetleg „konfliktusos személyiségével”.

Miközben egyrészt a bántalmazás természetrajzáról tudható, hogy a bántalmazók mindig találnak kifogást arra, hogy miért van joguk megverni a partnerüket, áldozatukat, és alapvetően azért veszik természetesnek, hogy megüthetik a másikat, mert az nő – hiszen nemi alapú erőszakról beszélünk. Másrészt, ha az utcán kezdene el fojtogatni valaki egy másik embert, valószínűleg nem keresnék arra az okokat, hogy az áldozat hogyan provokálta ki az erőszakot – pláne akkor nem, ha férfi lenne az áldozat.

Bűncselekmények esetén, ha a „közszférában” vernek meg minket, annak várhatóan lesz következménye, ha mindez a „magánszférában” történik meg, még akkor is, ha a jog szerint lenne is következménye, a joggyakorlatban sajnos nagyon ritkán számít valódi súlyosságának megfeleltethető bűncselekménynek az elkövetőre nézve.

A „magánszféra” és a „közszféra” szétválasztása a különböző, nők elleni erőszak ügyek kezelésének kettős mércéjében is megfigyelhető, például, ha egy idegen férfi erőszakol meg egy idegen nőt, nagyobb eséllyel van a férfi számára következménye a szexuális erőszaknak, mintha ugyanez a „magánszférában” történik.

Ha a barátja vagy a férje erőszakol meg egy nőt, rögtön bonyolultabbá válik a helyzet. A nő rögtön hazudósabbá válik, a férfi szerelmessé, érzelmektől fűtötté, hiába beszélünk ugyanarról a súlyú (és nagyon súlyos) erőszakról, sokkal nagyobb eséllyel keretezi magánügyként a társadalom, és az erőszak lekicsinylése természetessé válik.

A nők mindennapi élményeit általában szereti eltüntetni a társadalom, „magánügyként” keretezni őket, a nemi szocializáció és a szexizmust természetesnek tekintő intézményei által.

Azok a dolgok, amiket „magánügyként” címkézünk, főként a társadalom által a nőkhöz társított tevékenységek: ilyen a háztartási munka, a gondoskodás és ilyen a nők elleni erőszak is. Tehát azokról a láthatatlan munkákról van szó, amiket főként a nők végeznek el a társadalomban, vagy a nők ellen elkövetett erőszakról, ami azon az egyszerű oknál fogva történik meg ellenük, mert vaginával születtek.

Így láthatatlanná és természetessé lehet tenni a plusz munkákat, amiket a nőknek ingyen kell végezniük, és a férfiak által elkövetett bűncselekményeket is a nők csoportja ellen. A kettő természetesen összefügg: hiszen ha a nők és férfiak szocializációjával és a társadalmi intézményeinkkel nem alapoznánk meg a nők elnyomását, a nők „magánszférába” tolását és a gazdasági kiszolgáltatottságukat, mindjárt nem lenne olyan egyszerű sem az államnak, sem a hatóságoknak, ilyen mértékben figyelmen kívül hagyni a nők ellen elkövetett bűncselekményeket sem.