„Szomorú az, hogy egy ponton túl nem erőszaknak számít.
És csodálkozom, hogy a barátnőm még mindig ugyanabban a
kapcsolatban van benne. És sorolja, miért:
hitel, gyerek, hova menjen, szakma nincsen.”
(Részlet egy dombóvári női fókuszcsoportos beszélgetésből
a Nőügyek 2018 kutatásban 2017 októberében.)

Közhely, hogy a nők elleni erőszak összetett jelenség. Nem csupán a férfi fizikai és/vagy gazdasági fölényével való visszaélés, és benne nem egyszerűen a férfi és a nő közti egyenlőtlen viszony képeződik le, hanem egy komplett társadalmi rendszer, ami a nők és férfiak csoportja közti viszonyokat különféle szinteken és különböző közvetítő szereplők és intézmények segítségével alakítja.

Éppen ezért, ha az a szándékunk, hogy felszámoljuk a nők elleni erőszak jelenségét, csak félig járjuk be a sikerhez vezető utat akkor, ha azt az egyének érzékenyítésétől, okításától vagy tudatosságuk növelésétől várjuk, legyenek ők akár hétköznapi szemlélők, az elkövetők maguk, vagy éppen az esettel találkozó szakemberek.

Azok az okok, amelyek létrehozzák az erővel és hatalommal való visszaélés lehetőségét, túlmutatnak az egyéneken, a vélekedéseiken vagy a köztük lévő kapcsolatokon, interakciókon.

A választott mottónál nehezebben képzelhetnénk el tömörebb illusztrációt annak megvilágítására, hogy az egyének társadalmi csoporthovatartozásaiból fakadó társadalmi pozíciója, az ezzel összefüggő korlátozott és beszűkülő életesélyek kényszerszerű élethelyzeteket eredményeznek akkor, amikor a külső szemlélő elsősorban azt látja, hogy az áldozatnak lépni kellene.

Egy erőszakos párkapcsolatban élő nő cselekvési lehetőségeit nem csak a bántalmazó által okozott különféle erőszakfajták eleve borzalmas következményei korlátozzák. Nem csak arról van szó, hogy önbecsülését a bántalmazó lenullázza, különféle fizikai sérüléseket okoz a számára, hogy az elszigeteléssel leépíti a külső, erőforrásként is szolgáló rokoni, baráti, ismerősi kapcsolatait, vagy hogy eltiltja a fizetett munka végzésétől és egyszerűen nem ad neki pénzt.

Az idézetben felsorolt okok („hitel, gyerek, hova menjen, szakma nincsen”) egyenként egy jóval tágabb rendszer jelenlétére világítanak rá, amelynek súlyos következményei a nők életében csapódnak le.

Sokan mutattak már arra rá, hogy azok a társadalmi normák és kulturális kódok, amelyek béketűrésre, szófogadásra és engedelmességre, mások kiszolgálására és mások akaratának való alávetésre nevelik kisgyerekkortól kezdve a nőket, megágyaznak annak az élethelyzetnek, hogy a társuk erőszakossága esetén se lépjenek ki a kapcsolatból.

Ugyanezek, az általában hagyományos női szerepeknek nevezett elvárások azok, amelyek elsősorban még mindig a nőkhöz rendelik a gyerekneveléssel, a családtagok gondozásával és a háztartás ellátásával kapcsolatos teendőket. Ezek elvégzése gazdasági érdek is: a munkaerő-újratermelő, ún. reproduktív munkákból valaki mindig profitál: például az, akinek a munkaereje újraépül, de még inkább az, akinek ez az illető profitot termel.

Mindebből következik, hogy a társadalom egyik nagy csoportja, a nők – egyéb, a társadalmi pozíciójukat eltérő mértékben befolyásoló tényezőktől függően ugyan, de – egyedül maradnak azokkal a hátrányokkal, amelyek ennek a társadalmi-gazdasági szerepleosztásnak köszönhetően érik őket.

Mert bár idehaza átlagosan valóban iskolázottabbak a nők a férfiaknál, de a jövedelmi, a munkahelyi viszonyokban ez nem érhető tetten. A gyerekneveléssel és egyéb gondoskodó feladatokkal járó kérdések pedig jóformán csak addig társadalmi közügyek, amíg nem kell társadalmasítani a nőkre visszahulló hátrányaikat is: biztosítani például kistelepüléseken is bölcsődét, jól felszerelt és méltó környezetet nyújtani az ott dolgozóknak is.

A hagyományos nemi szerepek rendszerének fenntartása nem egyszerűen egy adott társadalom kultúrájának része, hanem a profitorientált gazdasági rendszer működtetésében is alapvető szerepet játszik.

Ugyanez a rendszer az, amely magát politikai projektté emelve, és az állami apparátus felhasználásával vagy foglyul ejtésével – a minél kisebb állam mítoszának megfelelően –, ha volt is, a hatékonytalanságig leépíti azt az univerzálisan kifeszülő jóléti védőhálót, annak mindenféle intézményrendszerét, amelynek többek között a nők elleni erőszak áldozatainak is érdemi segítséget kellene nyújtania.

Ne felejtsük el, hogy ebben a szektorban is jellemzően nők dolgoznak, méltatlan körülmények között, alulfizetve, túlórázva, megbecsültség nélkül, és teljesen védtelenül azzal szemben, ha az ugyanennek a rendszernek kitett, segítségre váró ügyfél (devizahitellel a nyakában, lakhatási válságtól sújtva, gyerekeinek kiemelésével fenyegetve) fizikai erőszakot követ el velük szemben, ami az életükbe kerül.

Az idei 16 akciónap középpontjában álló intézményi árulás sem egyszerűen arról szól tehát, hogy pont azok a szervezetek, intézmények és az ott dolgozók, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy az áldozatok érdekében és védelmében hatékonyan járjanak el, hagyják cserben a nők elleni erőszak áldozatait, és így erősítik meg a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét.

Az intézményi árulás egyik előszobája, amikor az intézmények és az ott dolgozók munkájának alapvető feltételei sem biztosítottak, amikor nincs idő és energia hatékony továbbképzésre. Amikor olyan működési módra vannak rákényszerítve, erőforrás hiányában az ott dolgozók, amely futószalagszerű, a túlterheltséget teszi normává, és így kódolja az elégtelen fellépést, az áldozat teljes magára hagyatottságát és a totális bizalomvesztést a segítség nyújtására hivatott szervekben.

A nők elleni erőszakos esetekben tehát nem egyszerűen a patriarchális társadalmi berendezkedés képeződik le, hanem azé a gazdasági rendszeré is, amely anyagi értékteremtési funkciójukban árazza be és értékeli a társadalom tagjait; és abban érdekelt, hogy a hagyományos nemi szerepek kulturális kódjaiba csomagolva rendelje a nőkhöz azokat a társadalmi és gazdasági tevékenységeket, amelyek negatív következményeivel egyedül kell szembenézniük. Jól felfogott érdeke, hogy ezen a munkamegosztáson és szerepleosztáson ne engedjen változtatni. Ehhez pedig az egyének viselkedését befolyásoló normarendszert, az azt közvetítő intézményeket is felhasználja, és a saját képére formálja.

A szakirodalom strukturális erőszakként tartja számon mindazt, amit ebben az írásban illusztrálni igyekeztem. Ez az erőszakforma nem azzal kopogtat az erőszak áldozatainak ajtaján, hogy néhány döntési alternatívát azért még biztosít, az áldozat meg válasszon, ahogy tud köztük. Hanem a patriarchátus és a fundamentalista piaci logika szoros koalíciójával rúgja rá az ajtót az érintettekre, gyakran állami segítséggel, miközben észrevétlenül teremti meg a szűkös életesélyek terét a többi nő számára is.

Éppen ezért a nők elleni erőszak felszámolását nem várhatjuk egyedül a patriarchális struktúrák megszüntetésétől, hiszen ezek folyamatosan kéz a kézben járnak a vég nélküli felhalmozás ideológiájával.

Ha ebben a játszmában ráadásul az elbitorlott, ún. parazita állam maga is inkább a gazdasági érdekek kiszolgálására, és ennek részeként a nemek közti egyenlőtlenségek leplezésére, egyúttal fenntartására is szerződik, a nők elleni erőszak áldozatait jobban magára hagyja, mint valaha.