A Nagy Egyesülés (Marea Unire) retorikája ma, a száz éves évforduló beszédmódjaiban is elfedi, hogy az egyesülés egy felülről vezérelt ideologikus és erőszakos folyamat volt, amely a kommunizmussal való riogatás taktikáját alkalmazva elfojtotta és megoldatlanul hagyta a korszak döntő regionális és szociális problémáit.

Manuel Mireanu tanulmánya azt tárja fel, hogy hogyan kapcsolódott össze a kommunizmus (nemzetközi szintű) démonizálása – mely a mai napig alapvető stratégiája a jobboldali politikáknak – és a nacionalizmus megerősödése a Nagy Egyesülés ideológiájának létrejöttében, s hogy mindez hogyan jelent meg a korszak diplomáciai küzdelmeiben. A szöveg eredetileg a CriticAtac portálon jelent meg, magyarul A Szem közölte, fordította András Orsolya.

Bevezető

Ez a szöveg amellett érvel, hogy az egyes területek 1918-19-es Romániához csatolását az antikommunizmussal legitimálták.^[1] A besszarábiai, bukovinai és erdélyi román fegyveres beavatkozásokat ugyanis azzal indokolták, hogy ki kell irtani a bolsevizmust, amit Románia külső és belső biztonságával szembeni fenyegetésként értelmeztek.

Az antikommunista diskurzus kiindulópontja a pánik volt, ami az orosz katonák teremtette „anarchia” miatt tört ki, és később fokozatosan ebből fejlődött ki a rettegés a forradalmi „pszichózissal” való megfertőződéstől. A kommunista fenyegetésre minden esetben erőszakos és katonai választ adtak.

A kommunisták elveire és a felvetett problémákra soha nem úgy tekintettek, mint egy politikai programra, hanem mint egy bűncselekményre, illetve patologikus jelenségre, ami tönkreteheti a társadalmat. Ebben a kontextusban

az, amit ma „Nagy Egyesülésnek” nevezünk, számottevő részében nem volt más, mint a szociális és gazdasági programok helyettesítése a nacionalizmus hegemonikus narratívájával.

Besszarábia: a látszat megőrzése és a nagybirtokosok kiegyezése

Besszarábia (a mai Moldovai Köztársaság – a szerk.) Romániához csatolásának története viszonylag közismert. 1917-18 telén az Ország Tanácsa (Besszarábia ideiglenes kormánya – a szerk.) háromszor is kérte, hogy a román hadsereg lépjen közbe és teremtsen rendet, illetve fékezze meg az „anarchiát”, amit Besszarábia területén a visszavonulóban levő bolsevizált orosz csapatok okoztak.

A bolsevizmust Besszarábiába azonban nemcsak ezek a csapatok hozták be, hanem egy egész sor helyi szervezet is, amelyek közvetlen kapcsolatban álltak Lenin kormányával. Ezek a szervezetek ellenálltak az Ország Tanácsa és Románia közötti közeledésnek, főleg 1917 decembere után, amikor a Socolából kiűzött orosz csapatok elérték Chișinăut / Kisinyovot.^[2]

Január 26-án az osztrák-magyar hadsereg dezertőrjeiből alkotott román osztag Ernest Broșteanu tábornok vezetésével bevonult Chișinăuba.^[3] Emlékirataiban Ion Gheorghe Duca (nemzeti liberális politikus – a szerk.) elismeri, hogy ezt a katonai beavatkozást egy olyan programnyilatkozattal kellett legitimálni, amelynek célja az volt, hogy „óvja a látszatot”, és biztosítsa Besszarábia lakosságát afelől, hogy a román hadsereg nem azért vonul be, hogy annektálja a területeket és „megfossza a helyieket a földjüktől és a forradalom gyümölcseitől”. A román katonai jelenlét a diskurzusban – ha kortárs fogalmakkal élünk – „békefenntartói” küldetésként körvonalazódott, ami kizárólagosan a bolsevikok okozta anarchia visszaszorítását célozta.^[4]

Néhány héttel később, a román és bolsevik erők szüntelen harcát követően, Alexandru Averescu román miniszterelnök megköt egy egyezményt a Cristian Rakovski vezette odesszai RumCserOd^[5] bizottsággal, amelyben kimondják a román csapatok kivonását Besszarábiából és a viszálykodás megszüntetését.^[6]

Eközben azonban átalakult a nemzetközi helyzet, Oroszország és a Központi Hatalmak aláírták a breszt-litovszki békét, míg a román kormány engedélyt kapott a Központi Hatalmaktól Besszarábia annektálására cserébe Dobrudzsa elvesztéséért. Ilyen körülmények között a román csapatok Besszarábiában maradtak, ami 1918 tavaszán román fennhatóság alá került.

Fontos megjegyezni, hogy Romániának ezt az első területi győzelmét nemcsak Lenin kormánya kifogásolta, hanem magának Besszarábiának a lakossága is.

Az „anarchia”, amit Ion C. Inculeț (a besszarábiai Ország Tanácsának elnöke) és más „élharcosok” is elítéltek, nemcsak a bolsevizált oroszok műve volt. Kétségtelen ugyanis, hogy a besszarábiai parasztok szintén aktív ellenállást tanúsítottak a román hadsereggel és a Romániához csatolással szemben.^[7]

Besszarábia függetlenségét még 1917 decemberében kikiáltották, ami különösen radikális politikai programot hozott magával: eltervezték a nagybirtokosok tulajdonuktól való megfosztását, az átfogó mezőgazdasági reformot, az általános szavazati jogot stb. A Román Királyságban egyetlen ilyen jellegű reformot sem fogadtak még el, vagyis a Iași-ban székelő román kormány fennhatóságának bevezetése egy hatalmas visszaesést jelentett, és csalódottsághoz, politikai kiábránduláshoz vezetett.

„A besszarábiai parasztok tudatában voltak annak, hogy a román katonai beavatkozás a szociális és gazdasági forradalmat román nacionalista forradalommá alakíthatja.”^[8]

Valóban nagy adag nacionalista ideológiára volt szükség ahhoz, hogy ezt a hatalomátvételt legitimálják. Az „egyesülést” egyébként legfőképpen a nagybirtokosok óhajtották, mintegy védekező reakcióként az Ország Tanácsának „bolsevik” intézkedései ellen, hiszen már megkezdték a tulajdonuk lefoglalását.^[9]

Egy „bolsevizmussal átitatott” tartomány

Románia elitje eleinte nem tűnt nagyon lelkesnek Besszarábia annektálásával kapcsolatban.^[10] Románia nagy része a Központi Hatalmak megszállása alatt állt, sőt azok további hadjáratokkal is fenyegettek, amelyek az ország maradékát is elfoglalták volna. Ez a helyzet rákényszeríti a román kormányt, hogy (1918 májusában – a szerk.) aláírja a buftea-bukaresti békét. Ezzel sok szempontból szívességet tettek a kormánynak, mivel szavatolta Havasalföld felszabadítását, valamint Ferdinánd király uralkodását – akinek a helyzete 1916 után jelentősen elbizonytalanodott, hiszen a saját nagybátyjának üzent hadat. Dobrudzsát odaígérték Bulgáriának, kárpótlásként Dél-Dobrudzsa annektálásáért, ami Bukarest egy fölösleges katonai kalandjának eredménye volt még 1913-ban.

Összességében tehát, noha nagyon kemény feltételekkel, a Bukaresti Egyezmény a nagylelkűség bizonyítéka volt a román kormány felé, aki saját magának és szándékosan teremtett ellenségeket. Másként nehezen érthető, miért kérték volna ezt a békét a Központi Hatalmak, és miért tartottak volna ki a feltételeik mellett, mikor a helyzetet egy-másfél hónap alatt megoldhatták volna, elfoglalva egész Romániát. ^[11]

A bőkezűség további kiegészítéseként, és persze világos stratégiai és geopolitikai érdekből, a Központi Hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a megalázott román kormány bónuszként megkapja Besszarábiát is. Így a béke következményeként Románia nagyobb területtel fejezte be a háborút, mint amekkorával a belépésekor rendelkezett.

A román kormány mindazonáltal mélységesen elégedetlen volt, és szégyennek tekintette a Bukaresti Egyezményt, Alexandru Marghilomant pedig, aki számtalan engedményt kiharcolt, „nemzetárulónak” (az ő politikai karrierje egyébként is el volt ásva 1918 után). Ebben a kontextusban történik a következő: amikor I. Ferdinánd Răcăciuni-ban találkozik Czernin osztrák-magyar külügyminiszterrel, az Egyesítő király a nehéz békefeltételekre panaszkodik, és kijelenti, hogy Dobrudzsa nélkül az ország nem lélegezhet, illetve azt mondja, őt nem vigasztalja Besszarábia elnyerése:

„A király kimondta, hogy számára Besszarábia nem jelent semmit, mert túlságosan is át van itatva bolsevizmussal.”^[12]

Duca is jelezte, hogy nagyon sok besszarábiai „csaknem szocialista”, és megijedtek a román kormány konzervativizmusától.^[13]

Bukovina: a román békefenntartó erők ismételt bevetése

Bukovinában az események szinte ugyanígy zajlottak le. 1918 novemberében Marghiloman miniszterelnök parancsot adott Iacob Zadik tábornoknak, hogy lépje át a Besszarábia északi részén húzódó semlegességi vonalat, mivel az egyik lipcani-i ezred fellázadt, és a katonák „elkergették a saját tisztjeiket, akik majdnem mind románok voltak.”^[14] Suceava, Gura Humorului és Ițcani városok csendőrsége „könyörög” a román hadsereg védelméért „a bolsevikok ellen, akik fosztogatnak.”^[15]

Ahogyan Besszarábiában, Románia fegyveres beavatkozásának itt is az volt az ürügye, hogy megőrizzék a békét, amit állítólagosan a bolsevikok fenyegettek.

Zadik is összeállított egy „kiáltványt”, amellyel legitimálta a román hadsereg bevonulását Bukovinába.^[16] A katonai elfoglalás után következett az egyesülés kimondása, amivel biztos alapra helyezték a román fennhatóságot a régióban.^[17] Innentől kezdve bármilyen forradalmi programot, akár szociális, akár gazdasági természetű reformtörekvés lett volna az, elfojtott a nacionalista ideológia.

Az 1918-as román kommunistaellenes megnyilvánulásoknak ebben az első két epizódjában a kormány alapállása főleg a haderők mozgósítását és a hatalom megszilárdítását célozta. A kommunizmust kívülről érkező fenyegetésnek tekintették, ami főleg a kiváltságos rétegeket sodorta veszélybe. A bolsevikok elsősorban republikánusok voltak, és ez közvetlen fenyegetést jelentett Románia trónjára nézve, ami egyébként is ingatag volt a Központi Hatalmak vádjai miatt, miszerint a király áruló.^[18]

Másodsorban a bolsevizmus az orosz hadseregben a hierarchia megbomlásához vezetett, ami miatt a katonák kiszámíthatatlanul, erőszakosan kezdtek viselkedni. Ez a probléma eleinte csak a közrend fenntartását érintette. Az úgynevezett bolsevik „anarchiához” nem ideológiai kérdésként viszonyultak, hanem pusztán állandósult konfliktusfelületként, ami a megszállt Románia helyzetén is bonyolíthatott volna.^[19]

Marghiloman kormányzása idején, 1918 tavaszán enyhült a feszültség a Központi Hatalmakkal fennálló viszonyban, így a kommunistaellenesség harmadsorban az egykori ellenségekkel való összetartást szavatolta.

A Központi Hatalmak célja ugyanis az lett volna, hogy szövetségesükké tegyék Romániát a bolsevik Oroszország ellen, ugyanakkor azt is próbálták elérni, hogy engedélyt szerezzenek a román kormánytól, hogy a csapataik áthaladjanak Besszarábián, és megtámadhassák Oroszországot. Ahogyan Marghiloman is megjegyzi, „érdekeink most megegyeznek.”^[20]

Nem utolsó sorban pedig az antikommunizmusban olyan lehetőséget láttak, ami visszaállíthatja az uralkodó osztályok hatalmát a többé-kevésbé forradalmi politikai erőkkel szemben, amelyek megkísérelték lefoglalni a tulajdonukat.

1918. december: „a bolsevizmus szele” megfertőzi az országot

Az 1918-as év folyamán elhúzódott a háborús helyzet, és ebben a kontextusban a kommunistaellenesség olyan belső stratégiává alakult, amelynek a segítségével elfojthatták az elégedetlenkedők hangját, illetve azoknak a véleményét, akiknek a háború nem hozott mást, mint a szűkölködés, az éhség, a betegségek és a mindennapos erőszak elterjedését.

Az antikommunizmus ideológiai előjelet kapott, és egyre gyakrabban került szóba, hogy a lakosságot „megfertőzi” az Oroszországból, Németországból vagy Bulgáriából érkező bolsevizmus.^[21]

A román kormány már októberben attól tartott, hogy ha megtámadja Németországot, a németek „kirobbantják a forradalmat, hogy megakadályozzák a mozgósítást.”^[22] Miközben a nyomor és a rossz életminőség miatti általános elégedetlenség egyre csak nő, Ferdinánd király, az egyesítő, kijelenti, hogy retteg a bolsevizmustól, és elrendeli, hogy a hazatérő katonákat vezényeljék az eredeti kaszárnyájukhoz, hogy visszaépüljenek a hierarchiába, és nehogy fellázadjanak.^[23]

Decemberben számos tüntetésre kerül sor Bukarestben. Noha a hatóságok kezdetben nem avatkoztak közbe, december 13-án már lőttek a sztrájkoló nyomdai munkásokra a Színház téren, a királyi palota előtti tüntetők közül pedig egyeseket megvertek.^[24]

Ennek az időszaknak a társadalmi konfliktusait utólag olyan csapásként, patologikus elemként állították be, ami meggátolta az országot a Nagy Egyesüléshez vezető szerves folyamat kibontakozásában.

Azt a tényt, hogy az emberek elégedetlenek voltak a mindennapi siralmas állapotok miatt, az idegen befolyás számlájára írták, és ellene erőszakkal, valamint kíméletlen nacionalizmussal küzdöttek.

Duca „a bolsevizmus szeléről” számol be, ami elárasztotta az országot. Erre a bolsevizmusra nem a kiváltságosak és elnyomottak közötti legitim szociális, politikai konfliktusok perspektívájából tekintettek, hanem a diskurzusban mint „pszichózist” körvonalazták.^[25]

A paranoiás földesúr jellemző farkasvakságába esve Duca ebben a „pszichózisban” Oroszország befolyását véli felfedezni, főképpen pedig Cristian Rakovski hatását.^[26] Ez utóbbi román állampolgár volt, és a század első évtizedében a román szocialista mozgalmat vezette. Miután kitoloncolták az országból, először az odesszai, majd a kijevi kommunisták élére állt, szüntelenül hangoztatva a román nép iránti rokonszenvét, ami persze nem terjedt ki annak reakciós vezetőire.^[27]

Erdély: nemzetközi keresztes hadjárat a kommunizmus ellen

A jelenlegi nacionalista mitológia elbeszélése szerint a három független állam „Nagy Egyesülése” a „nemzetgyűlések” sorozatának eredménye volt, amelyek egyfajta közvetlen demokráciát gyakorolva „egyhangúlag” döntötték el, hogy csatlakoznak az anyaországhoz.

Amellett, hogy ez a felfogás meglehetősen naivnak nevezhető, ez a diskurzus megdöbbentő ellentmondásban áll azzal, ahogyan a kapitalizmusban a politika működött és mai napig is működik.

Bárki, aki azt képzeli, hogy a tömegeknek vagy a „népnek” lett volna hangja Ion I. C. Brătianu (a 20. század első felének legmeghatározóbb román politikusa, többszörös miniszterelnök – a szerk.) idejében, amikor 1907-ben és 1918-ban a tüntetőkre lőttek, annak nincs történelmi érzéke.

Ennek a mitológiának a legelevenebb ellenpéldája éppen Erdély Romániához csatolása, amelyet minden évben a „Nagy Egyesülés” kiteljesedéseként ünnepelnek meg.

Nemcsak arról van szó, hogy az 1918. december 1-i események nem sokat jelentettek politikai és diplomáciai tekintetben – hacsak nem puszta szimbolikus gesztusra gondolunk –, de Románia területi gyarapodásának „kiteljesedése” még legalább egy évet vett igénybe ettől kezdve. Hosszadalmas alkudozások, zsarolások, katonai és diplomáciai beavatkozások, botrányok és lemondások árán érték el, hogy Bukarest legyen Erdély fővárosa, és a nyugati határ is így kapta mostani formáját.^[28]

Ebben a kommunistaellenesség lényegi szerepet játszott.

Köztudomású, noha keveset emlegetett tény, hogy a román hadsereg 1919-ben azzal a kettős céllal vonult be Budapestre, hogy megerősítse a nyugati határ biztonságát, illetve hogy Kun Béla kommunista rezsimje ellen harcoljon. Az antikommunista diskurzus szem előtt tartása nélkül nehéz elképzelni, hogyan állíthatták volna be Budapest megszállását szükséges és legitim katonai-politikai cselekménynek.

1919 tavaszán, a Párizsban zajló béketárgyalások idején a kommunizmus megszüntetésének óhaja már sokkal több volt, mint egyszerű stratégiai kérdés. Az antikommunizmus ekkorra egy ideológiailag jól artikulált diskurzussá nőtte ki magát. A háború utáni éhínség és a számos sztrájk kontextusában, miközben a francia katonák Odesszában fellázadtak, Magyarországon és Bajorországban pedig kommunista köztársaságot kiáltottak ki, az Antant vezetői a kommunizmust legfőbb ellenségükké kiáltották ki.^[29]

Sőt, a béketárgyalások idején már orosz katonák ezrei tartózkodtak Franciaországban, akik még nem voltak feltétlenül bolsevizáltak, de a nyugtalanság és az erőszak jeleit adták.^[30]

Így, mialatt Párizsban a békéről alkudoztak, az Antant vezetői támadási terveket szőttek Magyarország és Oroszország ellen. A legkonkrétabb ilyen terv Foch marsallé volt, aki 1919-ben egész nemzetközi „keresztes hadjáratot” szervezett a kommunizmus ellen^[31]:

„Azt javasolta, hogy vessék be a lengyel, cseh, finn, görög, fehérorosz, szerb és román csapatokat, hogy Közép- és Kelet-Európából kiirtsák a bolsevikok támogatásának még a nyomát is, és aztán behatoljanak Oroszországba.”^[32]

Egyszóval Románia magyarországi fegyveres beavatkozásának nem csupán az volt a tétje, hogy szavatolja a határ biztonságát, és ez nem is nacionalista okokból történt. Annak ellenére, hogy a béketárgyalások alatt Brătianu és Clemenceau között nem egy nézeteltérés adódott ebben a témában, az világos, hogy a nagyhatalmak azért egyeztek bele ebbe a hadműveletbe, hogy megszüntessék Kun Béla kommunista rezsimjét.

Brătianu a párizsi béketárgyalásokon

Párizsban Brătianu gyakran nyúlt a kommunistaellenes érvek eszköztárához. Az akkori Románia legtöbb hatalommal és tekintéllyel rendelkező embere arrogáns és ravasz politikus volt, aki szinte megmagyarázhatatlan tehetséggel volt képes a legnagyobb hasznot húzni mindenből, illetve minden helyzetből győztesként és biztos lábakon kikerülni.

Ideológiai szempontból Brătianu annak a híve volt, amit akkor „neoliberalizmusnak” neveztek: az 1848-as nemzedék régi liberalizmusának megreformálására tett kísérlet volt ez, megfűszerezve egy sor intézkedéssel a „nemzeti szolidaritás” jegyében.^[33] Ez a reform a kíméletlen nacionalizmust és a gazdasági antiszemitizmust ötvözte.^[34]

Ez utóbbi, a korban nagyon divatos elv fokozatosan odáig jutott, hogy végül meghatározta a román „neoliberálisok” kommunistaellenes törekvéseit. Az volt az elterjedt vélekedés, ahogyan ma is az^[35], hogy Romániába a zsidók hozták be a kommunizmust.^[36]

Párizsban Brătianu a kommunistaellenes diskurzust fegyverként és fenyegetésként használta, hogy elérje céljait. Különben nem ő volt az egyetlen a kisebb államok küldöttei közül, aki visszaélt ezzel az eszközzel a béketárgyalások során. Az antikommunizmus a küldöttek kedvenc zsarolási formájának mutatkozott: valahányszor úgy érezték, hogy az követeléseiket semmibe veszik, megemlítették, hogy az országukban fennáll egy bolsevik forradalom veszélye.^[37]

Brătianu már 1919 februárjában felhívta a figyelmet a tárgyaláson

„annak szükségességére, hogy a román hadsereg szállja meg azokat a területeket, amelyek Romániának járnak [Bánát, Erdély és Dobrudzsa]; ezeken a román területeken rendháborítások folynak, és szervezkednek a bolsevikok.”^[38]

Szembesülve azzal, hogy az Antant elutasítja területi követeléseit, Brătianu nem habozott a saját lemondásával fenyegetőzni, ami szerinte az országot kitette volna az anarchiának és a bolsevizmusnak, hiszen senki más nem lett volna képes azokban az időkben Romániát vezetni.^[39]

A liberális kormányt tekintették az egyedüli erőnek, ami elég autoritással rendelkezett volna ahhoz, hogy megteremtse „a legszilárdabb alapot az orosz és magyar bolsevizmus ellen”.^[40]

Brătianu Lloyd-George-nak elmagyarázta, hogyan előzheti meg a bolsevizmus „közös veszélyét” a román király és kormány megerősítése, mégpedig a területi kibővítések elismerése által.^[41] A Kun Béla rendszere ellen irányuló bukaresti propaganda kapcsán Spector megjegyzi, hogy

„a bolsevik terror kiváltotta pánikot táplálva Brătianu […] Romániához csatolhatta a kívánt területeket.”^[42]

Világos, hogy Brătianunak és a liberálisoknak szükségük volt a kommunistaellenes diskurzusra, hogy legitimálják a nacionalizmusukat. Ez utóbbi pedig azért volt nélkülözhetetlen, hogy megindokolják a katonai műveleteket a lakosság tömeges prekarizációjának kontextusában. Budapest elfoglalására úgy tekintettek, mint

„Románia nemzeti érdekű háborújának befejezésére, amit a kommunista magyar kormány ellen vívtak, mert ez el akarta fojtani az erdélyi románok szabadon kifejezett akaratát.”^[43]

Csak ez a nacionalista színezetű ideológia magyarázhatja a román fennhatóság bevezetését Erdélyben, illetve ennek legitimálását, hiszen az már a század első éveiben köztudott volt, hogy itt a román parasztoknak sokkal jobb sora van, mint a régi Regátban.^[44] Sőt, a zavaros belpolitikai helyzetet is egyetlen mozdulattal oldották meg a „nemzeti érzelem kielégítésével”, aminek így „sikerült felülkerekednie más szándékokon, és védetté tennie az országot a bolsevizmussal szemben.”^[45]

Mint ismeretes, a párizsi béketárgyalásokon Brătianu kormánya meglehetősen kínos helyzetbe került. Miután különbékét írt alá a Központi Hatalmakkal, és ennek következtében még területi előnyökre is szert tett, Románia nehezen mondhatta volna magát a háborút megnyerő országok szövetségesének.

Mi több, Brătianu követelései jóformán merényletet jelentettek Szerbia területi épsége és biztonsága ellen, pedig ez az ország az Antanthoz tartozott, és nyert; a szerbekkel a román miniszterelnök mégis Bánátról és Torontálról tárgyalt. Arra célozva, hogy a Duna legyen a határ a két ország között, Brătianu megengedhetetlen hibát követett el a szerbekkel szemben, akiknek a fővárosa a folyó partján található.

Általában elmondható, hogy Brătianu karakán hozzáállása ellentmondott bármilyen diplomáciai érzéknek. Azt követelve, hogy a határokat a Duna és a Tisza mentén állapítsák meg, Brătianu geopolitikai megfontolásoknak rendelte alá a nemzetek önrendelkezésének wilsoni elvét, és így összetűzésbe került a tárgyalások többi küldöttével.^[46]

Brătianu rövid időn belül a legellenszenvesebb politikus lett Párizsban^[47], és a csorbán még Mária királyné látogatása sem köszörülhetett (ezt a lépést egyébként még az egzaltált Duca is tévesnek minősítette).^[48]

Ezzel világossá válik, hogy miért kellett Brătianunak antikommunista keresztes hadjáratot indítania Magyarország ellen, ha vissza akarta állítani eredeti pozícióját, és meg akarta szerezni a kívánt területeket.

Románia katonai beavatkozása Kun Béla ellen az országot a nyugati civilizáció délkelet-európai védőbástyájává tette. Ez összhangban állt Románia klasszikus nacionalista diskurzusával, miszerint ők a kereszténység oltalmazói, a latin kultúra szigete egy barbár tengerben stb., vagyis a kommunistaellenes küldetéstudatnak az volt a szerepe, hogy kompenzálja a közönyt, amivel Brătianu szerint az Antant viszonyult az ország által hozott áldozatokhoz.

Valójában a magyarországi hadjárat nem volt más, mint egy újabb kemény megpróbáltatás a rosszul felszerelt hadseregnek, mert a lakosság még nem tapasztalta meg a világháború előtt beígért mezőgazdasági reform hatását (hiszen ezeket a reformokat nem is vezették be), és a katonákat csak nacionalista és kommunistaellenes propagandával lehetett rávenni arra, hogy még egy harcban részt vegyenek.^[49]

Sőt, az akkori és mostani románok minden heroikus pózának ellenére a történések puszta kronológiája megmutatja, hogy Kun kormányának nem kellett Budapest ostromára várnia ahhoz, hogy elbukjon, mert már hetekkel azelőtt rosszul állt a szénája.^[50]

Amit a román kormánynak igenis sikerült elérnie a haderők kivezénylésével, az elsősorban az volt, hogy biztosítsa barbár hírnevét Budapest kifosztása miatt,^[51] másrészt kikövezte az utat a fehérterror előtt Magyarországon.^[52]

Az antikommunizmus szerepe és a „Nagy Egyesülés”

Az antikommunizmus elsősorban ürügyként szolgált a kívánt területeken történő fegyveres beavatkozásokhoz. Másodsorban eszköz volt arra, hogy ezeken a területeken szavatolják a rendszer biztonságát és fenntartsák a rendet.

Külpolitikai szempontból az antikommunizmus három funkciót töltött be:

• a Bukaresti Egyezmény után közös nevezőt jelentett Románia és a Központi Hatalmak tárgyalásaiban;
• a versailles-i békerendszer után stratégiai tényező volt a területi és politikai hatalom kivívásában, illetve legitimálásában;
• valamint meghatározta azt a diskurzust, amivel Románia ismét elhelyezkedhetett a civilizált országok galaxisában, hiszen egy keresztes hadjárat előőrsét mozgósította.

Belpolitikai szempontból:

• az antikommunizmus arra szolgált, hogy kriminalizálja a rezsimmel szembeni ellenállás minden formáját, és bármilyen tiltakozást a szociális és gazdasági körülmények miatt.
• emellett az elégedetlen lakosság kibékítését célozta, hiszen ezzel kiküszöbölték a „vörösök” és „fehérek” polgári összetűzéseit, amelyek egész Európában általánosan jelen voltak ebben az időszakban.
• a kommunizmus elleni harc szavatolta a politikai status quót, és újra megszilárdította a monarchia tekintélyét és hatalmát (ezt 1918-ban az a botrány is megrendítette, ami Károly trónörökös és Zizi Lambrino viszonya miatt robbant ki)^[53], emellett Brătianu autokrata hatalmát is megerősítette, mert ő vált „az egyesülés ezermesterévé”.
• a kommunistaellenesség az országon belül legitimálta a nacionalista diskurzust, amelynek értelmében a forradalmi jellegű követeléseket az „idegenek” terjesztették el, hogy ezzel is megbontsák az ország stabilitását; egyébként ez a diskurzus ma is a „külső” befolyással azonosítja a baloldali projekteket.
• mivel a kommunistaellenesség legitimálta a nacionalizmust, egyben az egyenértékűség politikájaként is szolgált (Laclau és Moffe fogalmait használva), így megalapozva „minden román egyesülését”. Ez az egyesülés soha nem következett volna be a kommunistaellenes diskurzus nélkül.

Következtetések: régi és új antikommunizmus

Ebben a szövegben amellett érveltem, hogy az úgynevezett 1918-as „Nagy Egyesülés” diskurzusának számottevő része antikommunista ideológia volt, ami a nacionalizmus legitimizálását szolgálta.

A nemzeti lelkesedéstől fűtött tömegekkel és az egyhangúlag kimondott egyesülés történelmi pillanatával szemben az antikommunizmus útján megvalósuló egyesülés kevésbé romantikus képet fest elénk. Ez a politikai realizmus képe, amelyben az államok hatalmi érdekeit mindig idealista retorikával támasztják alá.^[54] Az uralkodó osztályok halálfélelmének a képe, akik rettegnek, hogy elveszítik kiváltságaikat, ha nem terelik el gyorsan a lakosság figyelmét a háború utáni szegénységről, amit szintén ők maguk idéztek elő.

Végső soron az erőszakos politikai leszámolások képe ez, amelyben az embereket megölhették a nézeteik miatt. A „Nagy Egyesülés” nacionalista diskurzusa eltüntette az előző évek minden szociális konfliktusának még a nyomait is. Ennek a diskurzusnak a hegemóniáját annyira szilárdan felépítették, hogy az a mai napig sem dőlt meg.