Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A hosszú távon gondolkodó magányossága: TGM 70

Après moi le déluge! ist der Wahlruf jedes Kapitalisten und jeder Kapitalistennation”, írja Marx valahol a Das Kapital első kötetében. Ha van közöttünk még valaki, aki megtestesíti ennek a jövőt felélő/felégető, társadalmilag génkódolt, zsigerileg-strukturálisan önző attitűdnek a szöges ellentétét, akkor az a mai napon a hetvenedik évét betöltő Tamás Gáspár Miklós.

Amennyiben TGM© mára már fogalom is – a szó legszorosabb, hegeli értelmében a kapitalizmus kritikájának a kategoriális szinonimája (és nemcsak itthon) – természetesen kortalan, kvázi halhatatlan (ez az igazi transzcendencia, nem az intra muros státusszal és intézményesített kanonizációval járó akadémikus immortalité). Aki pedig kortalan, az ugyan most él velünk, de beszélni fog hozzánk, élni fog bennünk majd évek múltán is.

A benjamini történelemmetaforával (Angelus Novus) szemben ugyanis Gazsi nem pusztán a „romot romra halmoz[ó]” múlt viharát szemléli tehetetlenül, tágra nyílt tekintettel, hanem szüntelenül óvni próbál mindannyiunkat attól a barbár jövőben felsejlő embertelenségtől is, amelyet mindenkinél élesebben lát. Teszi ezt hetvenévesen is olyan elszántsággal, lelkesítően, derűs empátiával, mint bármikor az utóbbi évtizedekben (és reményeink szerint az elkövetkezőkben is).

Ennyiben ez a 70 csupán egy kerek szám a képzeletbeli naptárban, ami az égvilágon semmit sem változtat. És mégis… ünnepelni kell ma Gazsit! Nem a konvencióknak vagy bármiféle tisztelgési kényszernek való megfelelés miatt, hanem elsősorban azért, mert talán túlságosan ritkán és keveset ünnepeljük azt az embert, aki minden hálátlan támadás ellenére is fáradhatatlan lelkiismerete próbál lenni egy egyre lelketlenebb, öntudatától megfosztott társadalomnak.

Nem véletlenül indítottam az özönvíz metaforájával, hiszen ez a kis születésnapi köszöntőnek szánt szöveg egy nagyon is konkrét, tragikus özönvíz miatt jöhetett tulajdonképpen létre. Ha a dél-indiai Kerala államot nem árasztja el a víz az augusztusi monszun idején, akkor ma, november 28-án, minden bizonnyal az áradások miatt elnapolt International Festival of Thoughts and Ideas meghívottjaiként adnánk elő Gazsival Trivandrumban (ha már Magyarországról lassan úgyis teljesen száműzik a gondolatokat és az eszméket).[1]

Egy részét annak, amit ott talán szóban el tudtam volna mondani neki, ezért kénytelen vagyok itt megírni, majdnem két évtizedes baráti tisztelettel, szeretettel és hálával. Talán nem leszek ünneprontó még azzal sem, ha utólag bevallom: idén júniusban, egy közös barátunk (egykori kedves tanárom) tiszteletére tartott gyászmegemlékezésen tudatosult bennem először, hogy a mellettem megrendülten ülő Gazsi idén tölti be a hetvenet.

Bármennyire is hidegen hagy általában mindenféle ilyen ‘kerek’ évforduló ceremoniális számmisztikája, valami megmagyarázhatatlan, szimbolikus komolysága van mégis ennek az alkalomnak számomra. Talán az sem véletlen, hogy néhány hete egy másik közös ismerősünk aggódva kérdezte tőlem, mi lesz velünk, ha már Gazsi nem lesz. Csak egy hatalmas, fájó űr lesz velünk, válaszolhattam volna, de szerencsére még igencsak korai lenne ezen töprengenünk. Addig is, „Sto lat!”, ahogy lengyel barátaink mondanák.

Jól emlékszem, pontosan tíz éve néhányan bátortalan (és sajnos végül hamvába holt) kollektív kísérletet tettünk volna arra, hogy méltó módon ünnepeljük a hatvanadikat is, részben azt ellensúlyozandó, hogy Gazsit kizárólag egykori ellenzéki bajtársainak egy csoportja, önmagával és vele részben meghasonlott generációja köszöntse, némileg feszengve, amolyan múltba zárt kedves (ám számukra ideológiailag kényelmetlenné vált) emlékként, vagy a legjobb esetben különc zseniként.

Korábbi liberális barátai egyszerűen nem vettek tudomást (legfeljebb polémiák szintjén) TGM baloldali fordulatának elméleti következményeiről, bár ez nem csupán politikai vonzások és választások kérdése, hanem még inkább a közös fogalmiság és nyelv hiányáé (nota bene, erről nem igazán Gazsi tehet).

Nem véletlenül írta akkor György Péter és Radnóti Sándor az általuk szerkesztett kötet előszavában: „Tamás Gáspár Miklós gyakran érzi úgy, hogy egyedül van”. Vagy ahogy maga vallott erről egy interjúban, a rendszerváltás körüli néhány évet leszámítva, „én minden rendszer ellenzéke vagyok – un dissident sous tous les régimes.”[2]

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ebben a világnézeti magányosságban bármiféle póz vagy öncélú „másként gondolkodás” lenne; ellenkezőleg, Gazsinál ez leginkább annak az eredménye, hogy bátran szembenézett és leszámolt az egykor idealizált, de már rég letűnt polgári társadalom illuzórikus eszményeivel. Ennek a leszámolásnak szó szerint egyedülálló hozadéka a kései kapitalizmus valódi természetének a megértésére tett évtizedes elméleti erőfeszítés és történeti gondolkodás.

Tamás Gáspár Miklós 2014.08.15-én, Szabadság tér, Eleven Emlékmű; Fotó: B. Molnár Béla

Az sem véletlen, hogy Gazsi igazából még a hazai autentikus baloldali gondolkodók (pár tucat lelkes ember) köreiben is gyakran egyedül érzi magát (tisztelet a kivételnek), miközben Chicagótól Zágrábig, Londontól Bukarestig, Párizstól Prágáig, Bécstől Belgrádig számtalan követője van, akik olvassák, megvitatják, lefordítják elméleti tanulmányait. Míg itthon többnyire csak beszélgetésekkel, interjúkkal és a magam szerény szövegéhez hasonló szösszenetekkel ünnepeljük a hetvenéves TGM-et (noha ez is szükséges, távolról sem elégséges), Kolozsváron például nemsokára nemzetközi szimpóziumot tartanak legfontosabb műveiről (sajnos még mindig nem olvasható mindegyik magyarul is).

Az osztály kétféle szocialista koncepciójáról (ld. itt), a létező szocializmusról és az azt felváltó vegytiszta kapitalizmusról (ld. itt, itt, itt, itt és másik változatban itt, itt, itt, és itt) a posztfasizmusról (ld. itt és másik változatban itt, magyarul itt; itt, és itt) vagy a populizmusként félreismert elitizmusról (ld. itt, itt és itt) és az etnicista-represszív neokonzervativizmusról szóló elmélkedéseit kétségtelenül olvassák páran itthon is, de mostanában túl gyakran elnyomják az ezekről szóló potenciális vitákat az olyan provinciális és megkésett divatok, mint a tiers-mondisme sokadik, vulgarizált újrafelfedezése a világrendszer-elméletek mechanisztikus alkalmazásában, a kelet-európai nacionalista baloldali hagyományok ressentiment-ja, az eleve zsákutcás populizmus-mimikri és a jóléti fordizmus iránti nosztalgia fura elegye.

Gazsi tizenvalahány éve próbálja itthon terjeszteni olyan valóban jelentős és heterodox marxista teoretikusok munkásságát, mint Moishe Postone, Robert Kurz, Michael Heinrich, Norbert Trenkle vagy Frank Engster – nem sok sikerrel. Ugyanakkor senki sem ismeri jobban nála a baloldali elméleti és mozgalmi hagyomány történetét (mind magyar, mind nemzetközi vonatkozásában). És mindennek ellenére semmi sem áll távolabb tőle, mint bármiféle arisztokratikus-intellektuális írástudói gőg.

Nem tehet arról, hogy „a szüntelen politikai locsogás-fecsegés közepette se ismeri senki az alapfogalmakat ebben a búvalbélelt országban” (ld.) Aki egyszerre tud brilliáns értekezést improvizálni Fichtéről vagy Debord-ról, gyújtó hangú beszédet mondani az üldözötteknek meg az elesetteknek, és őszintén azt vallani, hogy számára mindenkinél kedvesebb, ismeretlenül is egy beteg, öreg cigányasszony egy borsodi zsákfalu szegénysorán, az valóban csak magányos lehet ma közöttünk – pont ezért követendő példa mindannyiunk számára.

Ez a fajta magányosság szerencsére nem vezetett sem sértettséghez, sem rezignáltsághoz. Gazsi alkatilag képtelen a sztoikus lemondásra és a status quoval való kiegyezésre (vö. a neosztoicizmus politikai tudattalanjáról írt elemzésével itt). Az általános igazságtalanság és elnyomás elleni állandó lázadás a lételeme, még akkor is, ha az igazságtalanság és a szabadság absztrakt liberális problematikáján messze túlmutat a marxi historista gondolkodás (ld. itt, itt és itt).

Éppen ezért szüntelenül pöröl, emlékeztet, provokál; reményt ad a reménytelenségben a legzordabb, mindig tűéles kordiagnózis (egyben: kórdiagnózis) felállítása mellett is. Csüggedni nem enged, mert nem engedhet, bármennyire is kedvez a kor a represszív konformizmusba való belesimulásnak.

Csak úgy ontja magából a remek cikkeket, fittyet hányva a lájkokra és trendelésekre, egyszersmind a professzionális-akadémikus konvenciókra és elvárásokra is. Ha jól emlékszem, valaki valahol egyszer azt találta a szemére vetni, hogy az életművét újságcikkekben szórja szét, mintha olyan korban élnénk, ahol a szigorúan szakmai alapon, tehát eleve restriktív keretek közé szorított, politikai tartalomtól mentes teória valamiféle primátust élvezne a publicisztikával szemben.

Mintha a hosszú távon döntően igencsak kérészéletű, ún. tudományos életműveinkkel való skolasztikus piszmogás (guilty as charged, tehetném hozzá halkan jómagam is) felmentene a köz ügyeire való szüntelen kritikus reflektálás súlya alól. Ki merészelné Siegfried Kracaueren vagy Karl Krauson számon kérni azt, hogy nem száraz filozófiai traktátusokat írtak cikkek helyett? Arról nem is beszélve, hogy Gazsi egy-egy véleménycikkéből gyakran többet tanulhatunk, mint számos nagy presztízsű folyóirat peer reviewed tanulmánynak álcázott üres közhelygyűjteményéből.

Szinte hihetetlen, milyen könnyedén, milyen gazdag stiláris és nyelvi eleganciával, fogalmi-elméleti precizitással, szarkasztikus virtuozitással írja hétről-hétre a cikkeit. Zavarba ejt, mert nem híveknek hízeleg szirénénekkel, hanem az egydimenziós hazai kommentariátus sekély köreit megzavarva és közkeletű politikai babonáinkat megcáfolva próbál mindenekelőtt gondolkodásra tanítani. Ebben kétségtelenül korszerűtlen, de mindez csak a skizoid korszellem önmagával szembeni tragikus anakronizmusát minősíti.

A 200 éves Marxról írott sorait egyfajta önjellemzésként is fel lehet fogni: TGM ugyanúgy „osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói” (ld.) Mi, a hívei, sokat tehetünk még azért, hogy ez ne maradjon így. Írom ezt annak ellenére, hogy teljesen esélytelen bármiféle összefoglalót nyújtanom itt TGM munkásságáról, vagy akár nem kevésbé fordulatos életéről.[3]

Ráadásul korántsem beszélhetünk egy lezárt életműről vagy teleologikus fejlődéstörténetről. Legfeljebb arra kérhetek mindenkit, hogy amennyire ideje engedi, olvassa újra (és újra) legalább itt a Mércén összegyűjtött esszéit (ez mindannyiunk számára ajándék!). A fiatalabb olvasók figyelmébe pedig hadd ajánljam az 1994-es Másvilág c. kötetében található dialógusokat is, illetve a New Left Review-ben, a Mediationsben, vagy a Beszélőben publikált nagyinterjúkat, bár mindezek csak az „életrajz illúziójának” (Bourdieu) a töredékei. Igazából órákig, napokig, hetekig kell mindenkinek élőben hallgatni Gazsit, és itt nem a percemberekre szabott audiovizuális médiatérben vagy a tüntetéseken való megnyilvánulásaira gondolok, hanem elsősorban a lenyűgöző előadásaira, amelyekből majdnem húsz év után is úgy érzem, mindig tanulok még.

Legutóbb, az elmúlt hónapban kétszer is, arról hallottam előadni, ami már évek óta szinte a legfontosabb szerepet játssza politikai gondolkodásában: „A kapitalizmus túlélte a burzsoáziát és a proletariátust (mint szociokulturális-politikai kollektív cselekvőket), s ebben kulcsszerepe volt a huszadik századi etatizmusoknak a nácizmustól a szociáldemokrata jóléti államig; bármennyire is különböztek ezek egymástól, egyaránt elnyomták vagy kooptálták az osztályharc politikai formáit, s evvel véget vetettek a klasszikus kapitalizmusnak” (ld.).

Hogyan lehetséges egyáltalán meghaladni a posztfasiszta tőke hegemóniáját ebben a megváltozott helyzetben, különösen a „legreakciósabb [európai] országban,” az „utolsó tengelyhatalomban”?[4] Az erre adható lehetséges rövidtávú pragmatikus válaszok (pl. itt) aktualitását nem célom itt megvitatni (különben sem erőssége Gazsinak az efféle preskriptív-aktivista programalkotás – ez így is van rendjén!).

Amikor „a rendszernek már nincs világnézeti ereje hozzá, hogy eltakarja a brutális elnyomás kínos tényeit”, a „rezsimnek még annyi esze sincs, hogy titkolózzék”, ehelyett viszont „[n]yíltan beszéli az erő, a hatalom, az egység, a siker, a győzelem nyelvét – a reakció és az elnyomás nyelvét”, nem marad más számunkra, írja Gazsi, csak az „ellenállás, a szubverzió, a negativitás, az elutasítás, a leleplezés, a humor és az engedetlenség” kritikai funkciója (ld.).

Mindaddig, amíg sikeresen el tudják hitetni a néppel azt, hogy minden eszme csak ideológia, a gondolat csupán a valóság mesterkélt torzítása, a filozófia életidegen és a rendszerkritikus értelmiségi örök elégedetlenkedő, vagy jobb esetben balfácán, a „negatív dialektika” (Adorno) praxisa és a fennállóval szembeni radikális disszenzus talán a legtöbb, amit tehetünk – és ez nem kevés, bár annak látszik.

Az „itt és most”, Gazsi néhai kolozsvári barátját, Bretter Györgyöt parafrazálva, ezért szükségszerűen az „itt és mást” imperatívuszának a horizontján nyer értelmet és igazolást.

A plebiszcitárius posztfasiszta rendszer „doxademokratizmusával” (ld. még itt) szemben ez a más nem más, mint a kritikai filozófia meghatározott tagadásának (bestimmte Negation)[5] az általános és egyetemes kiterjesztése, a marxi „rücksichtslose Kritik alles Bestehenden”.

A dolgok jelen állása szerint az „itt és mást” magyar fordításban ezért azt jelenti: „itt és Tamást”. Lehetőleg minél többet, még nagyon sokáig! Isten éltessen, Gazsi!

[1] – „A tipikus magyar értelmiségiből bármilyen eszme, bármilyen gondolat csak egyfajta reakciót vált ki (magán a reakción túl): azt, hogy höhöhö. Szabadság? Höhöhö. Egyenlőség? Höhöhö. Emancipáció? Höhöhö. Töredelem, önmegtartóztatás, ima? Höhöhö. Szerelem? Höhöhö. A tipikus magyar értelmiséginek mindez ressentiment, frusztráció, életidegenség – vagy utópia. Gondolkozni szégyen. Vagy ami még rosszabb: kommunizmus. Gyökértelen, idegenszívű, távoli. A gondolat másokra tartozik.” (ld.)

[2] – „..emlékszem arra az egyetlen pillanatra is, mikor politikai értelemben nem voltam magányos: 1989 volt ez, thermidor sötét oldala, amelynek konkrét hagyatéka, tehát önmagam és a kollektív boldogság általam megtapasztalt egyetlen pillanata ellen ma dolgozni vagyok kénytelen…” (ld.)

[3] – Jónéhányan írtak már a baloldali fordulatát megelőző filozófiai munkáiról, noha Gazsi maga nem foglalkozik sokat ezekkel a többnyire konzervatív (vagy anarchista) korszakába tartozó esszékkel, tanulmányokkal, kivéve a nacionalizmus és etnicizmus fogalmi distinkcióját (ld.), amely mai napig fontos szerepet tölt be gondolkodásában (különösen úgy, hogy a „nacionalizmus” kategóriáját a legtöbben—és nemcsak itthon—a mai napig helytelenül használják az etnicizmus szinonímájaként, vö. Ethnicism after Nationalism). Ettől még persze érdemes lenne újraolvasni a „huszadik századi” TGM műveit is, azzal a történeti-hermeneutikai gonddal amelyet pl. a négyrészes Bibó-sorozatából ismerhettünk meg itt a Mércén.

[4] – A „sötét reakciónak” persze ötven árnyalata van, mint arra már jóval a 2010-es korszakhatár előtt is figyelmeztetett Gazsi, és az antikapitalista szólamok polifóniájában is feltűnően harsányak a jobboldali-reakciós hangok.

[5] – Lásd még Tamás Gáspár Miklós „A kommunizmus az állítás mint a tagadás tagadása”, in: Elidegenedés és emancipáció. Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok, szerk. Fülöp Nóra é. m. [Társadalomelméleti Kollégium, Corvinus Egyetem], Bp.: L’Harmattan, 2016, 59-73.

Kiemelt kép: Fotó: B. Molnár Béla
Olvass tovább!