Vegyünk egy napot. Egy igen-igen hosszú napot. Olyan hosszút, amire az ember szeret lélekben előre felkészülni – és amire persze nem lehet felkészülni. Tegyük fel, jóravaló, bel-budai, értelmiségi anya vagy: három imádnivaló gyerek, férj, kocsi, részmunkaidős meló, mindennap bevethető, helyes anyós. Talán még a háromgyerekeseknek járó családi adókedvezményt (99 000 forint) is le tudjátok hívni, bár ez még mindig nem elég ahhoz, hogy hó végén ne kelljen az anyósodnál kölcsönért kuncsorogni. Milyen lesz ez a nap? Milyen lesz neked?

Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje nem az extremitásoktól próbálja visszafejteni a társadalmunkban mélyen megbúvó anomáliákat és igazságtalanságokat. Épp ellenkezőleg: veszi azokat, akiknek (magyar mércével) szinte mindenük megvan, és megnézi, nekik hogyan telik a hétköznapi életük. És ha nekik annyira kemény, hogy a moziból kilépve tántorgunk a letaglózottságtól, akkor milyen lehet a többieké?

Pedig nem történik szinte semmi: kis különóratorlódás, enyhe bölcsis vírus és egy bagatell megcsalás-történet (mintha egy megcsalás-történet bárki számára bagatell lenne!) strukturálja a nap eseményeit. Hogy mindez mégis mennyire sok, sehogy máshogy nem derülhetne ki, mint abból a mikrorealista ábrázolásmódból, amellyel az Egy nap végigköveti főhősét, Annát (Szamosi Zsófia).

A film abból az elviselhetetlen kontrasztból építkezik, ami a kisgyerekes anyaság társadalmi megítélése és belső megélése között feszül. Láthatóvá válik, hogy milyen belső készenlétet igényel az átkelés a körúton egy kismotorozó kétévessel; hogy milyen érzés rohamtempóban felráncigálni az ovisra a harisnyát balettóra előtt; hogy milyen elemi zűrzavart okoz, amikor kiderül, hogy elfeledkeztünk a gyerekünk másnapi koncertjéről.

Láthatóvá teszi a láthatatlant: hogy minden természetesnek és magától értetődőnek tűnő cselekvéssor mögött temérdek előkészület, szervezés, röviden: munka áll – és nem mellesleg azt is, hogy ezt a munkát javarészt nők végzik.

Az Egy napot akár tananyagnak is használhatnánk az érzelmi házimunka jelenségének illusztrálására (már ha még tanítanának bárhol ilyesmit). Ahogy telik a nap, a néző szép lassan maga is megtanulja, hogy mennyi pénz van még a családi kasszában; hogy ki kell készíteni holnapra az ünneplőruhát; a film végére pedig már pontosan tudjuk, ki nyomja olyan elkeseredetten a kapucsengőt (SPOILER: Sanyi, a vízvezetékszerelő).

És ahogy a nap a végéhez közeledik, úgy nemcsak Anna arca válik egyre elnyűttebbé, de az (empatikus) nézőt is egyre jobban maga alá gyűri a logisztikai ámokfutás, a városi közlekedés feszültsége és az aggodalom, hogy mindaz, aminek oltárán ez a hosszú és nagyrészt örömtelen nap elfolyik (úgy is mint család), éppen most fog szétesni apró darabokra.

Mindeközben a film felmutat egy tipikus mintát a családon belüli munkamegosztásra:

a férfi annyira „segít be” a család életébe, amennyire a munkája engedi; a nő annyit dolgozik, amennyire a család engedi.

(Hogy ez makroszinten is tipikus, azt jól mutatja, hogy a magyar nők átlagosan napi 2,5 órával többet töltenek házimunkával és gyerekgondozással, mint a férfiak, a háromgyerekes nőknek pedig mindössze harmada dolgozik bejelentve.) Szabolcs, a férj (Füredi Leó) az egész napos családi mókuskeréknek legfeljebb statisztája: néha felkap vagy lerak egy-egy gyereket, megmos egy-egy fogat, majd megint továbbáll.

Mindazonáltal az Egy nap nem a mártírfeleség és a kicsapongó férj alakzatait eleveníti fel: gondosan ügyel rá, hogy ne a szereplők egyéni gyarlóságait, hibáit állítsa pellengérre. Amilyen fájdalmas végigkísérni Anna passzív várakozását és Szabolcs félrelépését, annyira emberi és érthető mind Anna dermedt cselekvőképtelensége, mind Szabolcs vágya arra, hogy egy szerelem által feltöltekezhessen egy olyan életben, amely nem sok esélyt ad neki sem a feltöltekezésre.

Ha lemondunk a hibáztatás luxusáról, akkor a legkomolyabb tanulság, amellyel az Egy nap szolgálhat, az, hogy itt valami sokkal mélyebben és elementárisabban (mondhatni: strukturálisabban) van elcseszve, mintsem hogy azt egy vagy két ember szeretete, türelme, teherbírása rendbe tehetné.

Arról beszél, hogy az áldozatok, amelyeket a gyerekeinkért hozunk, végső soron megfosztanak minket attól a felszabadító boldogságtól, amit a gyerekeinkkel való együttlét jelenthetne; hogy az, amit munkának hívunk, képtelenné tesz minket arra, hogy ápoljuk azt a törékeny egységet, amit egy jól funkcionáló család jelent; hogy az, amit teljes életnek hiszünk, valójában nem ad teret, időt, lehetőséget arra, hogy megéljünk bármifajta teljességet.

Az Egy nap című filmben még sokan fognak ráismerni a saját életükre. Ha mindannyian felteszik maguknak azt a kérdést, hogy mire lenne szükségük egy élhetőbb élet érdekében, akkor egy kicsit talán már közelebb is jutunk a megoldáshoz.