Jámbor András a múlt heti cikkében alaposan körüljárta, hogy miért is jelenti a Fidesz tekintélyelvű rendszerének kiterjedését a közigazgatási bíróságok felállítása. Már a választások óta tudható, hogy a Fidesz mire készül, és Jámbor jogosan rója fel az ellenzéki pártoknak és véleményformálóknak, hogy talán a harmadik alaptörvény-módosítás óta a szabadságjogokra legkomolyabb fenyegetést jelentő ügyben semmi érdemleges nem történt.

A Fidesz szokás szerint rajtaütésszerűen terjesztette be a törvényt, amiről végül a 168 óra írt részletes elemzést. Itt most nem foglalnám össze ezeknek az cikkeknek a tartalmát, legyen annyi elég, hogy a közigazgatási bíróságok még formálisan sem lesznek függetlenek a kormánytól. Az igazságügyminiszter és rajta keresztül a mindenkori kormányfő és kormánytöbbség teljes kontrollt fog gyakorolni fölöttük. Az ezeken a bíróságokon dolgozó bírók a lehető legteljesebb mértékben lesznek a kormánynak kiszolgáltatva.

Márpedig ez több, mint nyugtalanító, hiszen a közigazgatási bíróságok fognak dönteni minden, az államot és az állami szerveket érintő közigazgatási ügyben (pl. adóhatósági vizsgálatok, közbeszerzések, gyülekezési jog, közérdekű adatigénylés, stb.). Márpedig a jogállam, a joguralom minél teljesebb érvényesülése nélkül egy jól működő demokrácia nem képzelhető el. Ma Magyarországon azonban már a joguralom tudatos és nyílt felszámolásának vagyunk tanúi, ami a korlátozott demokrácia végét és a választásos tekintélyelvű rendszer intézményesülését jelenti.

A politikatudományban a jogrendszer szerepéről a demokrácia konszolidálódásában, működésében és minőségében a 2011-ben elhunyt, argentin Guillermo O’Donnell dolgozta ki a legátfogóbb elméletet. O’Donnell a demokratikus felelősség vagy elszámoltathatóság („accountability”) két fő szintjét különböztette meg: a vertikális (azaz függőleges) és horizontális (azaz vízszintes) elszámoltathatóságot.

A vertikális elszámoltathatóságon belül választási és társadalmi szinteket különböztet meg. A választási elszámoltathatóság az intézményesült, tisztességes és szabályos időközönként megtartott demokratikus választásokból származik. A társadalmi elszámoltathatóság pedig azt fejezi ki, amikor a politikai hatalmat és az állami intézményrendszert egyének vagy csoportok (pl. civil szervezetek) a jogrendszeren keresztül kérik számon visszaélések vagy feladataik nem teljesítése miatt.

A horizontális elszámoltathatóság jogállami intézmények, ügynökségek fellépése a hatalmukkal visszaélő választott tisztségviselők vagy hivatalnokok ellen. Egy jól működő jogállamban tehát az állami intézményrendszer önmagát is hatékonyan ellenőrzi, fékezi, fellép a túlkapások ellen, illetve biztosítja a joguralom érvényesülését.

Fontos, hogy a vertikális és a horizontális elszámoltathatóság nem hierarchikus viszonyban, hanem kölcsönhatásban állnak egymással. O’Donnell egy 2004-es tanulmányában hangsúlyozta, hogy a jogrendszer nem egyszerűen jogszabályok összessége, hanem egy olyan rendszer, ami elválaszthatatlanul összeköti a jogszabályokat a szabályozott intézményekkel.

Egy demokratikus jogrendszer tehát kettős feladatot lát el. Egyrészt bevezeti és fenntartja a demokratikus rendszerhez tartozó jogokat, másrészt biztosítja, hogy a választott tisztségviselők, képviselők és a hivatalnokok felelősek legyenek a törvényeknek, hogy senki sem állhat a jog felett.

Egyébként elképzelhetetlen más polgári és emberi jogok védelme és biztosítása. Ezen biztosítékok nélkül ugyanis egy ellenőrizhetetlen politikai hatalom önkényesen korlátozhatná vagy vehetné el jogainkat, írta O’Donnell.

Ahogy ezt egy korábbi cikkemben ismertettem, Wolfgang Merkel, a berlini Humboldt Egyetem professzora és a Wissenschaftzentrum Berlin für Sozialforschung jogállamiság-központjának igazgatója, O’Donnell elméletére építve alkotta meg a demokrácia beágyazottságának modelljét.

Merkel modellje szerint a választási rendszer – a demokrácia központi eleme – négy, vele és egymással is kölcsönhatásban álló, demokratikus alrendszerbe ágyazódik be: a polgári szabadságjogokba, a politikai szabadságjogokba, a horizontális elszámoltathatóságba, valamint a kormányzásra való tényleges képességbe – vagyis, hogy a tényleges törvényhozási és kormányzati hatalom felett milyen mértékben rendelkeznek  a demokratikusan megválasztott képviselők.

Ezen alrendszerek között természetesen mindig fennállnak feszültségek, konfliktusok, a legjobban működő demokráciában sem tud mindegyik mindig a lehető legteljesebb mértékben megvalósulni. Mégis, ezen alrendszerek együttes működése, összjátéka, a közöttük lévő folyamatos párbeszéd és konfliktusok biztosítják, hogy a választott és nem választott tisztségviselők hatalmukat demokratikusan és alkotmányosan gyakorolják.

Orbán Viktor hatalomfelfogása azonban miniszterelnökként sosem felelt meg ennek a demokratikus ideálnak.

Orbán demokráciafelfogását O’Donnell egy másik fogalmával élve „delegatívnak” nevezhetjük. A delegatív demokráciafelfogás hívei szerint, aki a választások győztese, legyen ez egy közvetlenül választott elnök, vagy a mi parlamentáris rendszerünk esetében a mindenkori törvényhozási többség, a kormányzati hatalmat a közjó megvalósítására lényegében korlátlanul használhatja.

Az ilyen vezetők nem feltétlenül támadják közvetlenül más intézmények, társadalmi alrendszerek szabadságát, legalábbis eleinte, de visszautasítják minden nem választott szerv, szervezet és az egyes állampolgárok beavatkozását abba, hogyan irányítják az országot. Az ellenzéknek az ő felfogásukban az a szerepe, hogy a következő választásokon nagyobb szerencsével járjon.

Orbán már a valamiért a magyar és nemzetközi sajtóban is általában a jó kormányzás modelljeként leírt 1998 és 2002 közötti időszakban is nyíltan ilyen elveket vallott, és amennyire csak tehette, alkalmazta is őket. Például felszámolta a munkavállalók (szakszervezetek), a munkaadók és a kormányzat közötti tárgyalásra hivatott  és komoly döntéselőkészítő jogosítványokkal is rendelkező Érdekegyeztető Tanácsot, és két, kiüresített, konzultatív fórummal helyettesítette.

Őszintén kimondta, hogy a szakszervezeteknek szerinte nem dolga a kormánnyal való „vitatkozás”, hanem csupán a munkavállalók munkahelyi képviselete. Ugyanígy, a háromhetenkénti parlamenti ülésezés, az öninterpellációk (amiket sajnos az MSZP-SZDSZ is folytatott) és a vizsgálóbizottságok elszabotálása a parlament ellenőrző funkciójának kiüresítését szolgálta.

Igaz, ekkor még a Fidesz nem lépett át bizonyos korlátokat, amivel az uniós csatlakozást veszélyeztette volna, és nem utolsósorban az MSZP politikai ellensúlyt tudott képezni Orbán hatalmi ambícióval szemben. 2010 után azonban Orbán egyedül maradt állva a magyar politikában, és minden korlátot felszámolt. A delegatív demokráciafelfogás korrozív voltára tökéletes példa Magyarország 2010 után története.

Szerintem csak részben igaz, hogy a magyar jogállamiságnak a kegyelemdöfést megadó közigazgatási bíróságokkal szembeni ellenállás hiánya a fáradtság, rezignáltság, illetve a felesleges műbotrányok (pl. Orbán rosszul szabott nadrágja) lennének, ahogy azt Jámbor írta. Pontosabban, tovább kell lépnünk, hogy megértsük ennek a rezignáltságnak, fáradtságnak az okait.

O’Donnell a már idézett tanulmányában leszögezte, hogy minden egyén, legyen bár az adott állam polgára vagy sem, a polgári és szociális jogok hordozója, és jogilag megalapozott követelése van arra, hogy személyét figyelembe vegyék, megadják neki a tiszteletet, és mindezt másokkal egyenlő alapon.

Továbbá, ennek a bánásmódnak olyan világos törvényeken és szabályokon kell alapulnia, amelyek ismertek a polgárok számára, és amelyeket a demokratikus eljárásoknak megfelelő módon hoztak meg. O’Donnell számára a horizontális elszámoltathatóság nem kizárólag egy elméleti probléma, aminek a kormány-ellenzék-sajtó-jogállami intézmények viszonyrendszerben kell csak érvényesülnie, hanem mindennapi gyakorlat, aminek az államszervezet minden egyes szintjén, egységesen, a polgárokkal való minden interakció során meg kell valósulnia vagyoni helyzettől, származástól, nemtől, kortól, vallástól, szexuális orientációtól függetlenül.

Bár a Fidesz tette a rendszer céljává és lényegévé az önkényeskedést, a korrupciót, a jogalkotás fegyverként való alkalmazását (ahogy O’Donnell egy dél-amerikai politikust idéz: „barátaimnak mindent, ellenségeimnek törvényeket”), sajnos a Harmadik Magyar Köztársaságban is sok honfitársunk mindennapos tapasztalata volt, hogy a törvény és a hatóságok előtt vannak egyenlők és egyenlőbbek. Hogy a kormányok nem veszik komolyan azt, hogy törvényeket, különösen mélyre ható reformokat valós társadalmi egyeztetés mellett, átlátható módon hozzanak meg.

2010 óta természetesen még a formális eljárási szabályoknak sem felel meg a kormány és a kormánypártok. Titokban, néhány órás vagy legfeljebb néhány napos véleményezési időt hagyva, egyéni képviselői indítványként nyújtanak be alapvető viszonyokat, egész szakmákat, iparágakat, társadalmi rendszereket szabályozó törvényeket.

Sajnos a társadalom túl nagy része számára ezzel nem változott semmi: eddig sem védte meg vagy egyenesen őt zaklatta a rendőrség, eddig is csak rá vonatkoztak a vállalkozását tönkretevő adóterhek, miközben politikai és gazdasági vezetőkellen még a legnyilvánvalóbb bűncselekmények esetén sem indul eljárás, és ha indul is, megússzák. Eddig is az ő gyerekeit vették állami gondozásba, pusztán szociális helyzete miatt; eddig is ki volt szolgáltatva a polgármesternek és körének a kistelepülésen, ahol él; eddig is vele packáztak a hatóságok, miközben a megfelelő összeköttetésekkel és kenőpénzzel rendelkezők elől minden akadály elgördül; eddig is ő élt lakhatásának elvesztésének rémével hónapról hónapra, miközben a gazdagabbakat a közösből jól kimentette az állam.

Az Orbán-kormány jogállamiság elleni támadását az ellenzék elmulasztotta összekötni a szociális jogok leépítésével, a mindent eluraló korrupcióval, és az egyre arcátlanabb kormányzati és hatósági önkénnyel. Az embereket nem a szimbolikus kérdések, a jogállami viták, hanem a húsba vágó kérdések érdeklik, hangzott a hamis bölcsesség. Pedig egy ilyen módon felfogott jogállamiság valós esélyt adna arra, hogy egy koherens, összefoglaló keretbe lehessen rendezni egy, az Orbán-rendszerrel szemben álló politikát.

Meg lehetne mutatni, hogy függ össze az Orbán-rendszer polgári jogainkat felszámoló politikája szociális jogaink elvételével, teljes szakmák és az oktatáson keresztül gyermekeink jelenének és jövőjének tudatos tönkre tételével. Hogy mennyire álságos valós társadalmi egyeztetés helyett ócska, már kérdéseiben is hazug nemzeti konzultációkkal legitimálni a már előre eldöntött, benyújtásra kész törvényeket.

Ha egyszer ismét lesz Magyar Köztársaság, minden erőnkkel azon kell majd lennünk, hogy a jogállamiság ne valami ködös, megfoghatatlan ideál legyen honfitársaink többsége számára, hanem mindennapi gyakorlat. Hogy az állam ne valami ellenséges, rajtunk kívül álló hatalom legyen. Hogy tudjuk, mindnyájan elidegeníthetetlen jogok hordozói vagyunk, amelyet az államnak elismernie és biztosítania kell. Hogy a jogállamiság követelménye soha többé ne lehessen égbekiáltó igazságtalanságokon a fügefalevél. Hogy mindenki számára magától értetődő legyen, hogy a jogállamiság emberi méltóságunk, szociális jogaink és állampolgári egyenlőségünk legfőbb biztosítéka. Addig pedig mindent meg kell tennünk, hogy erről minél több honfitársunkat meggyőzzük.

Kiemelt kép: Trócsányi László igazságügyi miniszter.  MTI Fotó: Máthé Zoltán