Semjén Zsolt szerint a hagyományok iránti tisztelet jegyében elejét kell venni annak, hogy a nemzeti, vallási ünnepeken és egyéb jeles naptári napokon tüntetni lehessen a Kossuth téren, a Múzeum Körúton, és egyéb helyeken, ahol ilyenkor tüntetni szokás. A gyülekezési jog radikális módosítását nem a gyülekezési törvényben, hanem a településvédelmi törvényben rögzítenék.
Az indoklás szerint az ünnepekhez méltatlan, ahogyan a tüntetni kívánók egymással versengve kívánják „lefoglalni” a tereket. Az elmúlt évtizedek hazai gyakorlata szerint amennyiben egy helyszínre több tüntetést jelentettek be, a rendőrség dolga volt, hogy a közbiztonság szempontjait figyelembe véve egyeztetést kezdeményezzen, és kompromisszumos megoldás felé terelje a szereplőket. Egy ilyen folyamat egy sokszereplős helyzet esetén fárasztó, avagy dühítő is lehet, de hát a város mindenkié, tüntetni és megemlékezni pedig mindenkinek joga van. Amennyire én ezt aktivistaként láthattam és barátaim elmeséléséből hallhattam, a rendőrség ezt a munkáját méltányosan és professzionálisan végezte.
Az október 1-jével módosuló gyülekezési törvény elsőbbségi logikát alkalmaz az azonos helyszínre és időpontra bejelentett gyűlések esetén, amennyiben azok egyidejű megtartása nem lehetséges. Elképzelhető persze, hogy a kormány már ennek a törvénynek a hatásával számol, de ez a lényeget nem érinti.
Sokan vannak persze, akik legszívesebben politikátlanítanák ezeket az alkalmakat, mindannyian ismerjük a politikai mező minden oldaláról hangoztatott véleményt („miért kell még az ünnepet is összepolitizálni?”), amely a tüntetéseket, sőt bárminemű politizálást a nemzeti ünnepek meggyalázásának tartja.
Csakhogy a demokratikus politikához hozzátartozik a politikai közösség létrehozó és meghatározó élményeinek felelevenítése, újragondolása. Ahogy a szenvedélyes utcai politizálás is.
Elsősorban nem a múlt iránti tisztelet és a hagyományok miatt, hanem azért, mert 1848-ban és 1956-ban például olyan elvekért vállalt kockázatokat a nép, amelyeket ma is meghatározónak tartunk.
Abban persze nincs és nem is lesz egyetértés, mit jelent ’48 vagy ’56 eszméje, némely konzervatívok számára Mindszenthy József, az antikommunisták számára a pesti srácok, nekünk pedig Angyal, Bibó és a tanácsokba szerveződő munkások az ’56-os forradalom első számú hősei. Mindannyian arra vágyunk persze, hogy a mi hőseink mások hősei is legyenek, és biztosan lehetnénk is közelebb ehhez a helyzethez, de mindenre kiterjedő emlékezeti konszenzus nem létezik, akkor sem, ha az állam minden eszközével egy történet kizárolagosságára törekszik. Ez pedig azért van, mert ebben az országban sokféle ember él, sokféle történettel, osztályhelyzettel, eltérő erkölcsi és politikai elképzelésekkel. És ez így lesz, amíg politikai közösség létezik, bárhogy is képzeli Semjén Zsolt.
A szimbolikus jelentőséggel bíró közterek politikai használata ezért ezeken a napokon is demokratikus jogunk, az ezeken való türelmes osztozás pedig kötelességünk, amennyiben egymást a köztársaság egyenrangú tagjainak gondoljuk. Ezzel a kötelességgel pedig mindezidáig meg is birkóztunk, köszönjük szépen.
Ha van következetes politikai hagyomány, akkor az éppen az, hogy a jobb- és baloldaliak március 15-én és október 23-án birtokba veszik a szimbolikus tereket. Békemenetektől a Nem tetszik a rendszerig terjed azoknak a tüntetéseknek a skálája, amkelyekre nem kerülhetett volna sor, ha a Semjén-féle elképzelés életben lett volna az elmúlt években, és nem szól közérdek amellett, hogy ezeknek a tüntetéseknek ne a Szabad Sajtó útját vagy az Alkotmány utcát kellett volna birtokba venniük.
Ezt a Fidesz és Semjén Zsolt is nyilván tudja,
az érvelés célja csupán az, hogy az utcai politizálást mocskos dologként tüntesse fel, amivel nem szabad beszennyezni a szent ünnepeinket.
A módosítás célja pedig az, hogy tovább szűkítsék azt a teret, ahol van tétje a politikának, hogy a Kossuth térrel együtt az egész politikát is megkíséreljék kisajátítani. A mi feladatunk pedig az, hogy – ’48 és ’56 szellemében – visszavegyük a közösbe.
