Érdekes problémára mutatott rá Böcskei Balázs egy írásában (Amíg mi nem kérünk mást az ellenzéktől, ők sem fognak mást adni), azt boncolgatva, hogy a mai hektikus politikai környezetben nagyon erős nyomás nehezedik az ellenzéki politikusokra, hogy ad hoc reagáljanak az épp előttük álló kihívásokra ahelyett, hogy hosszabb távban gondolkodnának, s ezzel elkerülhetetlenül hátrányba kerülnek a rezsimmel szemben, amelynek vezetője képes hosszabb távban gondolkodni.

Böcskei szerint mindez nem kizárólag politikai képességek kérdése. A közvélemény nyomása miatt egy ellenzéki politikus hitelességét is fenyegeti, ha nem igyekszik követni a pillanatnyi közhangulatot. Ezért az ellenzéki politikusok rossz teljesítménye nagyrészt a környezet teljesíthetetlen elvárásainak eredménye, miközben Orbán Viktor hitelességéhez szerinte aligha férhet kétség.

Böcskei tanácsa az, hogy a változást ne az ellenzéki politikusoktól, hanem magunktól várjuk, ami érthető a gondolatmenete fényében. Ugyanakkor erősen vitatható is két okból. Egyrészt éles ellentétben áll azzal, ami Orbán Viktor viselkedéséből látszik és amit ideológusai is hangoztatnak.

A miniszterelnök hitelessége nem kis részben a pillanat uralására tett példátlan erőfeszítésein alapul, s az általa vallott értékek, eszmék, kitűzött politikai célok és hangoztatott érvek mindig a pillanatnak vannak alárendelve. Ezen felüli hitelesség legfeljebb Orbán Viktor politikusi alkatának állandó elemeiből származhat, mert ezek kiszámíthatóságot kölcsönöznek politikájának folyton változó politikai céljai ellenére is.

Másrészt, bármilyen logikus is a környezet felelősségét hangsúlyozni, éppen Orbán Viktor példája mutatja, hogy a környezet elvárása nem fátum a politikus számára, hiszen az részben formálható, részben pedig ügyesen kihasználható. Utóbbi annak köszönhető, hogy a közvélemény valójában egymásnak is részben ellentmondó várakozások sorából áll, amelyek között a hajótörés nélkül lehet navigálni.

Azzal, hogy Böcskei a közvélemény felelősségét firtatja, némiképp azokhoz a szektárius, millenarista, radikális politikai programokhoz közelíti javaslatát, amelyek a 17. század óta a lelki-morális újjászületést tették meg a politikai siker előfeltételévé és amelyeknek öröksége még a modern szekuláris politikában is ott kísért.

A továbbiakban azonban én amellett szeretnék érveket felhozni, hogy Böcskei diagnózisából levezethetőek egészen másfajta, sokkal konvencionálisabb tanácsok is, amelyek nem áthárítják a politikusok felelősségét (ehhez lásd A politikai felelősségről) a közvéleményre, hanem segítenek a politikusoknak, hogy növeljék a hitelességüket a közvélemény szemében. Ehhez segítségül az antik római politikai etika néhány alapfogalmát fogom hívni.

Ott van mindjárt a ‘dignitas’, amit talán státusnak, presztízsnek lehetne mondani. Politikai erényként a dignitas azoknak a politikai viszonyoknak a komolyan vételét, gondos ápolását és fejlesztését jelenti, amelyek valakinek a tényleges hatalmi pozícióját adják. Demokratikus körülmények között egy politikusnak éppúgy tekintettel kell lennie a nyilvánosságban betöltött szerepére, mint a formális és informális pártpozíciójára és esetleges közhivatalára. A mai ellenzék tevékenységét sajnálatos módon az a ritkán bevallott, mégis magától értetődőnek vett helyzet határozza meg, hogy egy kompetitív autoriter rezsimben élnek

és hogy a politikai versengésük tárgya elsősorban nem a hatalmi párt legyőzése, hanem az ellenzéken belüli erőviszonyok alakulása.

Nehéz lenne enélkül megérteni az április 8. előtt történteket. Innen adódik az is, ami miatt némiképp máshogy látom a pillanat uralására tett ellenzéki politikusi erőfeszítéseket, mint Böcskei Balázs: szerintem a pillanatnyi kihívásokra adott reakciók rendkívüli fontosságát jelenleg az adja az ellenzéki politikusok szemében, hogy adott helyzetben a nyilvánosság minél nagyobb részének hosszabb távon való megnyerése, ez a velejéig demokratikus cél nem annyira fontos, mint az, hogy a nyilvánosság azonnali visszajelzései erősen befolyásolják, hogy ki marad ma és holnap talpon párton belül és a többi párthoz képest.

Dignitasukkal kapcsolatos megfontolásaikat is értelemszerűen ez formálja. S amíg megmarad az alapvető különbség a közvélemény és a politikusok helyzetmegítélése között a rezsim természete tekintetében (amíg a nyilvánosság a rezsim, az ellenzéki politikusok egymás legyőzését tartják a legsürgetőbb feladatnak), addig a dignitas nem válhat az ellenzéki politikusok közvélemény szemébeni hitelességét növelő politikai erénnyé.

A következő fontos politikai erény a gravitas, ami súlyt, méltóságot, komolyságot jelent, nem valaki hatalmi pozíciójával, hanem a személyiségével összefüggésben. Ennek hiánya az ellenzéki politikusok talán legkellemetlenebb problémája. A magyar politikában amúgy is krónikus gond, hogy a társadalom mélyen és alapvetően megveti a politikusokat.

Így természetes, hogy alig van olyan ellenzéki politikus, akiről bárki elhinné, hogy alkalmas az ország kormányzására.

Klasszikus példája a gravitas hiányának Gyurcsány Ferenc, akit – összetett okokból – mára egy néhány százalékos politikai szektán kívül gyakorlatilag senki sem vesz komolyan. De vajon ki gondolta április 8. előtt, hogy Szél Bernadett, Schiffer András, Hadházy Ákos, Vona Gábor, Fekete-Győr András, Karácsony Gergely, Ungár Péter rendelkezik ezzel az erénnyel? Előfordult ugyan, hogy egyik vagy másik politikus híveinek szűk körén kívül is figyelemfelkeltően tudott viselkedni (mint például Szél Bernadett a CEU-ügyben), de összességében inkább tűntek rövid távú politikai célokért küzdő súlytalan taktikusoknak, mint az ország potenciális vezetőinek.

Érdekes és szomorú is, hogy még Schiffer András legendás konoksága és Karácsony Gergely rokonszenves emberi karaktere sem volt képes gravitást kölcsönözni politikusi karakterüknek. Az már érthetőbb, hogy mi akadályozta meg a jobbszélről középre indulva cukiság-kampányba kezdő Vonát abban, hogy komolyan vehető legyen, s az sem  meglepő, hogy Fekete-Győr András karizmája nem hódította meg magának egyik pillanatról a másikra a magyar közvélemény nagyobb részét.

Mégis meglepő, hogy a nehéz, népszerűtlen döntésektől nem tartózkodó ellenzéki politikusok se jutottak messzebb.

A tanulság az, hogy a gravitas inkább a korona, amit valaki feltehet verejtékes és szívós politikusi tevékenységére, mint valami, amivel bárki rendelkezik pályája elején.

Aztán ott van a pietas, ami ebben az összefüggésben a közösséggel szembeni kötelességérzet kifejeződését jelenti. Ez a politikai erény elvileg azért fontos, mert azt az elvárásunkat fejezi ki, hogy egy politikus, ha kedvünk ellenére is tesz, közben hitelesen képviselje azt, amiről joggal hihetjük, hogy az ország java. Most hirtelen Jávor Benedek neve jutott az eszembe és Meszerics Tamásé (aligha véletlen, hogy két zöld EP-képviselő), mint ritka példák, s nyilván lehetne még néhány más nevet is mondani.

Ami viszont szinte sosem fordul elő, hogy ellenzéki politikusok tudatosan erre a politikai erényre hivatkoznának tetteik indoklásakor, megértésünket kérve; legfeljebb másoktól várnának el ilyesmit. Viszont sokat beszélnek a politikai sikerhez vezető út technikai feltételeiről és hangoztatnak különféle, a választók számára általuk rokonszenvesnek vélt jelszavakat, ami minden, csak nem a pietas kifejeződése.

Vicces volt látni, milyen könnyedén hárították el maguktól a Jobbik frakciójából nemrég távozó képviselők az esküvel önként vállalt kötelességüket a mandátumuk visszaadására. És vitán felül szórakoztató volt az is, amikor a Párbeszéd frakciója szemérmetlenül egy vásári alkudozás keretében jött létre, került rögtön válságba, majd menekült meg újra. Persze mindkét esetben voltak érthető indokok arra, ami történt, csak éppen a módszer feltűnően nélkülözte a pietast.

Végül ott van a négy – szorosan összetartozó – „kardinális erény”: a temperantia (vagy önuralom), a prudentia (az ítélőképesség), a iustitia (igazságosság) és a fortitudo (bátorság), amelyek közül az a kérdés, amit Böcskei Balázs cikke szerintem tárgyalt: az önuralom körébe tartozik, ha szűkebb is annál.

Alighanem igaza van Böcskeinek az önuralmat illetően: kevés példáját láthattuk a hosszú távú gondolkodásnak. Hasonlóan kevés példáját láttam azonban a politikai bátorságnak is. Bár az is igaz, hogy olyan hisztérikussá vált a politikai küzdelem 2010 óta, hogy látványos kiállásokban nem volt hiány. Mégis nehéz volt komolyan vennem ezeket (részben a Böcskei által is jelzett ellentmondások miatt), s három kétharmad azt jelzi, hogy ezzel nem csak én voltam így.

Ítélőképességnek is ritkán láttam nyomát, annál több olyan gesztust, amit nehéz volt nem a helyzetfelismerés hiányaként érzékelni. Igaz, az ellenzéki politikusok elképesztő nyomás alatt cselekedtek, és a hibázás is természetes, mégis egy kezemen meg tudnám számolni, amikor a rezsim átmeneti kríziseit nem az ellenzéktől független tényezők okozták vagy amikor e krízisek nem múltak el gyorsan az ellenzék tehetetlensége közepette.

Ilyen volt például a Momentum népszavazási kezdeményezése, s megérdemelt jutalomként is felfoghatjuk, hogy erre egy máig létező és működő pártot lehetett felépíteni, amely legtöbb riválisával ellentétben nincs látványos válságban, ha nem is nagyon erősödik azóta sem. Végül, nagyon kevéssé tudom az ellenzéki politikusokkal az igazságosság erényét bármilyen módon kapcsolatba hozni.

Nem azért, mintha rossz embereknek tartanám őket, hanem mert olyan módon és olyan kérdésekről beszélnek, egy olyan politikai közegben politizálnak, ahol az ellenzéki pártok belügyein, e pártok egymáshoz való viszonyain és a rezsimhez való merőben taktikai jellegű viszonyulásukon kívül nemigen jut helye egyéb megfontolásnak.

Pedig van programjuk, ideológiai irányultságuk, kifejeződhetne a mindennapi tetteikben is valamiféle elképzelés arról, mi igazságos és mi nem, de odáig már el sem jutunk. Holott ki ne tudná, hogy mit képvisel Bernie Sanders (nagyobb társadalmi szolidaritást), Emmanuel Macron (egy gazdaságilag liberálisabb Franciaországot) vagy Angela Merkel (takarékos, óvatosan és önzően politizáló Németországot) politikája? És ezek nem jelszavak, hanem az, amit ők maguk elárulnak magukról politikájukkal!

Ha tehát komolyan vesszük a hitelességi problémát és azt szeretnénk, hogy a jövőben az ellenzéki politizálás ne a legutóbbi Index-cikkekre reagálásról szóljon, nem kell minden reményünket a közvélemény megújulásába helyezni. Igenis van, amit az ellenzéki politikusok megtehetnek, hogy a maguk oldalára állítsák a közvéleményt.

Az ellenzéki politikusok hitelességét a különféle évezredek óta bevált politikai erények kitartó gyakorlásával, a dignitas, gravitas, pietas, temperantia, fortitudo, prudentia s nem utolsósorban a iustitia szüntelen és látható alkalmazásával lehet fokról fokra növelni. Amint ezekben a közvélemény számára is érzékelhető eredmények mutatkoznak, a nyilvánosság türelmetlensége is magától enyhülni fog – hiszen ez a lényegük.