„Megölte a fiát, teljesen összeomlott”,

„Elmegyógyintézetbe viszik a csecsemőjével végző sülysápi anyát”,

„Pszichés problémákkal küzdött a nő, aki vízbe fojtotta csecsemőjét”.

És így tovább.

Nyilván nem tudjuk pontosan, hogy mi történt Sülysápon. A híradásokból nagyjából annyi derül ki, hogy a 35 éves anya, aki pszichológushoz is járt, mert attól félt, hogy nem tudja megfelelően ellátni négy hónapos gyerekét, a gyanú szerint vízbe fojtotta a csecsemőt, mely tettét ő maga jelentette be a szolnoki rendőrségen.

És akkor jöjjenek a hírekből még kihámozható mellékinformációk, amik miatt fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről az önmagában is tragikus, de önmagán jócskán túlmutató esetről.

„A környéken élők úgy látták, a nő boldog gyermekével.”

„Persze, ez nem magyarázat semmire, hiszen egy tanult nő volt, akinek tudnia kellett volna, hogy szakszerű segítségre van szüksége.”

Elég sokat keresgéltem az interneten, hogy megállapítsam: a szülés utáni depresszió legtöbbször akkor kerül be a közbeszédbe, miután egy édesanya – a betegségből kifolyólag – valamit tesz a gyerekével vagy önmagával.

Leginkább akkor beszélünk tehát a problémáról, ha történik egy hasonló tragédia, vagyis kirívó eset, ilyenkor megszólalnak szakértők is (figyelemreméltó, hogy a mostani eset után alaposabban eddig az EchoTV, és utánközléssel a Magyar Idők vette elő ebben a formában a kérdést), hogy aztán elfelejtsük, és a következő esetig úgy tegyünk, mintha ilyesmi amúgy nem is létezne.

Pedig létezik.

Ugyan hazánkra vonatkozó pontos és friss adatokat nem találtam arra vonatkozóan, hogy hány nőt érintenek a szülés utáni depresszió különböző formái, de a becslések szerint  évente 9-10 ezer kismama szenved a terhesség idején vagy a szülés után a depresszió tüneteitől (melynek egyébként meglehetősen különböző formái és fokozatai vannak). Az olyan, súlyos esetek száma, mint a sülysápi asszonyé, ezerből 1-2. És ha jól értem a vonatkozó szakirodalmat, a becslések itt valóban becslések, hiszen feltételezhetjük, hogy rengeteg olyan nő, anya van, aki egyáltalán nem tud vagy akar beszélni a problémáiról.

És itt érkezünk el a lényeghez.

Azért tartottam fontosnak, hogy idézzek néhány, az ügyről megjelent cikkből, mert egészen jól mutatják azt, hogy erről a súlyos, rengeteg anyát érintő problémáról hogyan beszélünk, és ebből fakadóan hogyan gondolkodunk. A környéken mindenki úgy látta, hogy az anya boldog a gyerekével – de nem inkább arról van szó, hogy ha látunk egy nőt gyerekkel, alapból feltételezzük, hogy boldognak kell lennie, hiszen gyereke van? Nem inkább egy társadalmi elvárást vetítünk rá egy anyára, miközben bele sem gondolunk, hogy valójában milyen élethelyzetben van? Szerintem inkább ez a helyzet – azt látjuk, amit látni akarunk.

Az olyan szavakkal pedig, mint az elmebeteg, lényegében megbélyegezzük nem csak a gyilkosságot elkövető anyát, de rajta keresztül az egész problémát is. Az pedig, hogy valaki, hosszasan kifejti, hogy a gyilkosságot elkövető anya tanult nő volt, akinek tudnia kellett volna, hogy mi a baja – ez pedig felelősséghárítás, minden szinten.

Ha valaki depressziós (tanult vagy sem), nem neki magának kell ezt diagnosztizálnia, és nem neki kell a saját maga által felállított diagnózis alapján kezelnie a problémát, még akkor sem, ha ennek lehetőségéről egyébként előzetesen tájékoztatták.

Ám az ilyen kijelentések, miszerint ha valaki tanult, akkor annak tudnia kell, hogy mi a baja, jól mutatják, hogy társadalmi szinten hogyan kezeljük a kérdést: eltoljuk magunktól, ítélkezünk és hárítunk.

Elsősorban azért, mert ma úgy gondolkodunk az anyákról, hogy a szülés után azonnal boldognak, elégedettnek, mindig frissnek és tettre késznek kell lenniük. Ez az a kép, amit mindenki elvár egy anyától, hiszen a legcsodálatosabb dolgot tette meg épp, életet adott egy csecsemőnek, hát örüljön és legyen egészséges, de nekünk semmiképp se kelljen foglalkoznunk olyan, egyébként nők ezreit érintő súlyos problémákkal, mint a szülés utáni depresszió.

Ha tágabb kontextusban nézzük, akkor is így van ez: míg a fizikai problémák, betegségek esetében elnézőbbek vagyunk, sőt, sokszor kifejezetten empatikusak, addig a mentális betegségeket maguk a betegek (és környezetük is!) a mai napig szégyellik, legfőképpen azért, mert a társadalom nem szívesen néz szembe ezekkel a betegségekkel. A depresszió, a pánikroham, bármilyen hasonló probléma ma gyengeségnek számít a közgondolkodásban, az pedig különösen elképzelhetetlen, hogy egy frissen szült anya ilyen problémával küszködjön.

Kegyetlen dolognak tűnik ezt kimondani, de valójában a terhek egy jelentős részét épp a társadalmi elvárások rakják ezekre a nőkre, miközben a társadalom fordul el tőlük, ha depressziósak lesznek, ők pedig legtöbbször pont azért nem kérnek segítséget, mert tudják, hogy ezzel lerombolják az anyák (társadalom által felállított) piedesztálját.

Az, hogy valaki depressziós, ma inkább szégyellnivaló titok, gyengeség, olyasmi, amit sem a családunknak, sem a barátainknak, de pláne a tágabb környezetünknek nem merünk reklámozni.

Hatványozottan igaz ez egyébként a kismamákra, akiktől lényegében elvárjuk, hogy miután eleget tettek az ország érdekének (szültek), legyenek hiperboldogok és szuperanyák, mosolyogjanak, fogyjanak le azonnal, és ha lehet, akkor egy, a közösség által kialakított jóanya-képnek is feleljenek meg.

Annyiféle elvárásnak kell anyaként megfelelniük a nőknek (miközben óriási a nyomás az éppen nem szülő nőkön is, pláne ha még egyet sem szültek!), hogy az önmagában is óriási teher. És ehhez természetesen minden egyes nő, anya esetében saját, személyes traumák, saját problémák, mentális és fizikális fáradtság, és ki tudja, még hány különböző tényező társul.

Ami biztos: segítséget ebben a kérdésben nem sokat kapnak.

Egyébként megkérdeztem: a védőnőknek (szülés előtt vagy után, ez a kismamától is függ) kell tájékoztatniuk az anyát a szülés utáni depresszió fennállásának lehetőségéről, és arról, hogy ilyen esetben hova érdemes fordulnia.

Nem reprezentatív kutatásomban (egész pontosan 11 anyát kérdeztem meg, a legidősebb 57, a legfiatalabb 24 éves) mindössze ketten mondták azt, hogy őket tájékoztatta a védőnőjük a szülés utáni depresszió mibenlétéről. Egyikük egyébként magát a terhességet is nehezen élte meg, sok kétséggel. Segítséget utólag ő sem kért, „valahogy túlélte” az első hónapokat, aztán minden jobb lett, ahogy „belerázódott” az anyaságba.

Szóval ahogy én látom, a sok bába közt vész el a gyerek – és az anya is, hiszen bár időről időre valóban beszélünk a szülés utáni depresszióról, de a téma megítélése a mai napig kétes. Természetesen a mostani esethez hasonló tragédiák, és azok „tálalása” sem sokat segít ebben, hiszen pont a betegség megítélését teszi rosszá, amikor erősítik az elmebetegség, a tanult, de segítséget nem kérő nő, a rettenetes gyerekgyilkos képét.

Miközben szeretném hozzátenni: valóban rettenetes tragédiáról van szó, amely egy csecsemő életébe került, de amely egyben egy anya és egy család tragédiája is.

És hát persze nagyon nehéz megmondani, hogy mi ilyenkor a megfelelő segítség, ami megelőzhetett volna egy ilyen tragédiát.

Mert azt például érdemes tudni (én is csak onnan tudom, hogy megkérdeztem), hogy ennek az éremnek is két oldala van. Kevés és túlterhelt szakember próbál küzdeni a probléma ellen, kevés eszközzel a kezükben. A pszichológusok (már ha egy családnak egyáltalán van lehetősége és mondjuk megfelelő anyagi forrása ahhoz, hogy szakemberhez forduljon) száma sem túl nagy, a védőnők helyzete pedig még rosszabb. Ők jelenleg borzasztóan túlterheltek, rengeteg családra és rengeteg feladatra kell egyszerre koncentrálniuk

És a védőnők helyzete azért sem egyszerű, mert ez az egyik legnehezebb téma, amit fel kell (kéne) hozniuk az anyákkal való beszélgetéseikben, és ráadásul sokszor nagyon elutasító reakciókkal találkoznak (hiszen ki szeretne arra gondolni, hogy ő nem hurráoptimista, extraboldog anya lesz a szülés utáni másodperctől kezdve, amikor tőle ezt várják el?), sokan nem hajlandóak elfogadni a betegség lehetőségét sem, és sokan a családi környezetükből fakadóan utasítják el a segítségkérést, mert nem akarják, hogy akár csak a szűk környezetükben is kiderüljön, milyen problémákkal küzdenek.

Mert a családi környezet, mint befolyásoló tényező, szintén meghatározza azt, hogy az anya hogyan tudja elfogadni egy mentális mélypont lehetőségét a szülés után, hogy mennyire támogatja a partnere, mennyire segítik a szülők, rokonok, van-e mellette egyáltalán, aki segítsen neki, és így tovább.

A sülysápi történet valószínűleg az egy abból a bizonyos statisztikai ezerből. Felfoghatatlan és visszafordíthatatlan tragédia minden érintett számára. Ha valamikor, akkor most tehát újra fontos, hogy beszéljünk arról, hogyan lehetne megakadályoni ezeket a tragédiákat, milyen támogatásra lenne szükségük az anyáknak ahhoz, hogy ki tudjanak lépni a betegség szorításából.

Nem túlterhelt védőnőkre, akik megfelelő időt és energiát tudnak szánni az anyák mentális egészségének felmérésére, és akik kellő empátiával és hasznos módon tudják rávezetni őket arra, hogy hova fordulhatnak segítségért. Szociális védőhálóra, a jelenlegihez képest sokkal elérhetőbb, megfizethetőbb egészségügyre, odafigyelni képes és tudó szakemberekre. Működő gyermekvédelmi rendszerre. És még sorolhatnám azokat a pontokat, ahol állami felelősség lenne biztosítani az anyák védelmét (akiknek szülését kormányunk egyre erőszakosabban követeli).

De ami talán a legfontosabb: itt az ideje, hogy csökkentsük a nyomást.

Fogadjuk el, hogy az anyák számára igenis megterhelő dolog az anyaság, és ne tegyünk úgy, mintha nem járna nehézségekkel. Értsük meg, hogy bármilyen mentális betegség nem lekezelendő, kigúnyolandó probléma.

Senkinek nincs joga ítélkezni az anyák felett. És senkinek sincs joga ahhoz, hogy mindazokat, akik a depresszió különböző formáival találkoznak, megbélyegezze. Mint ahogy bármely mentális betegségre sem legyinthetünk, és intézhetjük el azzal, hogy az anya felelőssége lett volna felismerni, hogy segítségre van szüksége, és neki magának kellett volna kérnie ezt a segítséget.

Ez ugyanis nem így működik.

Az egyetlen módja annak, hogy az ehhez hasonló esetek száma csökkenjen, úgy kezdődik, hogy mi magunk nem állítjuk pellengérre többé azokat, akiknek valóban segítségre van szükségük. Ha nem úgy tekintünk a depresszióra, mint úri passzióra, ha nem keltünk senkiben szégyenérzetet amiatt, hogy segítségre szorul.

Ha ezen túl tudnánk lépni, az már egy hatalmas eredmény lenne. Akkor talán nem akkor beszélnénk újra erről a kérdésről, amikor hasonló tragédia történik.