„Avete scelto la guerra, ebbene, che guerra sia”

Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, „a tudat mély és viharos átalakulása”, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”, szubverzív aktivitások számtalan formája az üzemektől az iskolákon és utcákon át a városok felszabadult területéig: szabotálása annak a társadalomnak, amely szabotálja az életünket.

Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.

Az előző részben részletesen szóltunk az operaio massa nagy korszakáról. A korról, amikor a tömegmunkások teljes elidegenedéséből társadalmon kívüliség lett – ráadásul mindez a mozgalom politizált részében szervezett, kreatív formát öltött. A maga nemében szép korszak volt: amikor egy gramm emberség sincs a termelésben, akkor az egész „emberi jelleg” a harcban, az ellenállásban fejezte ki önmagát, amikor a társadalmiság utolsó eleme is eltűnt a munkából, akkor minden szociabilitás a harcban és a mozgalomban jelent meg, a termelésen kívül és ellenében, a szabotázsban, a gyári munka és fegyelem visszautasításában…

Ott született újjá az élet, ahol a leginkább tagadott volt: a futószalag mellett, a gyárban, amely embertelen lágerből a viták, a szabadság, az ellenállás, a közösségiség helyévé vált.

Ez volt a „munka elutasítása”, a rifiuto del lavoro és az „osztálykompozíció” („ahogy a munkaerőből munkásosztály lesz”) radikálisan új formája.

A hetvenes évek elejére ez a mozgalom kifulladni látszott, az 1973-as kollektív szerződések – ezek a pár évente elfogadott megegyezések a munkaadók, az állam és a szakszervezetek között adták meg sok tekintetben a munkásharcok ritmusát – körüli csetepaték elég gyorsan megoldódtak: a tulajdonosok a viszonylagos nyugalom érdekében lényegében mindenben engedtek a szakszervezeteknek. Úgy tűnt, az osztálybékét nem fenyegeti semmi.

1973 márciusában azonban a FIAT Mirafiori üzemében robbant a bomba: a többnyire fiatal munkások elfoglalták az üzemet, lezárták a kapuit, vörös zászlókat tűztek ki – meglepve még kollégáikat is. A „vörös kendősök” (fazzoletti rossi) elbarikádozták az üzemet, ahonnan kiseperték (spazzolate) a kisfőnököket, de a sztrájktörő munkásokat is.

Jelszavaik? Nem valának.

Követeléseik? Nincsenek.

Se béremelés, se proletárdiktatúra, se szocializmus.

Mirafiorival jelképesen beköszöntött a lassan az egész országra kiterjedő mozgalom, eljött az Autonomia ideje: autonómia a burzsoázia törvényeitől, a csereérték hatalmától, a tőkés időtől, a termelékenységtől…Az új szereplő, a „marginalizált fiatal proletariátus” (emarginati) számára a rifiuto del lavoro a gyári munka visszautasításából világnézetté vált, a tőkés társadalom egyfajta olvasatává. Mindez, mint később látni fogjuk, sok tekintetben szembefordítja az Autonomiát a munkásmozgalommal is.

Az írásunk előző részében emlegetett album di famiglia korszakának is vége van: a tradicionális munkásmozgalom számára ennek az új mozgalomnak még a nyelve is többé-kevésbé érthetetlen ^[1]. Nem egyszerűen „szélsőségesnek” számítanak a szemükben (mint a hetvenes évek elejének lázadó munkásai és a partini), hiszen nincs is olyan közös univerzum immár, amelynek a szélén helyezkednének el. Persze az olasz „hosszú 68” legfontosabb jellemzője, azaz a réginek és az újnak példátlanul érdekes és explozív keveredése, nem tűnt el teljesen: a bérmunka társadalmát visszautasító olasz fiatalok nem „bohém művészek” voltak, hanem munkáslányok és munkásfiúk.

Valódi antropológiai változás jött létre egy egész generáció életében – gyökeresen átalakult a munkához, az emberi viszonyokhoz, a családhoz, a nemiséghez, a testhez, magához az élethez való viszony. Ez jóval, de jóval mélyebb társadalmi kívülállással járt együtt, mint a francia 1968: már az olasz Biennio Rosso eltérő karakteréből is az következett, hogy Olaszországban nincs olyan kategória, hogy „volt 68-as értelmiségi”, az olasz 68-asok Mario Trontival szólván, „nem politikailag korrektek, hanem korrekten politizáltak”. A hetvenes évek lázadói pedig szinte kivétel nélkül megmaradtak „marginálisnak” – néha tragikus módokon is: drogok, öngyilkosságok, öncéllá váló fegyveres harc (ami, mint jól tudjuk, alig különbözött a kollektív/mozgalmi/offenzív öngyilkosságtól).

Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, „a tudat mély és viharos átalakulása”, egy új élet keresése, azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel. A „kommunizmus a mindennapokban”, szubverzív aktivitások számtalan formája az üzemektől az iskolákon, az utcákon át a városok felszabadult területéig: szabotálása annak a társadalomnak, amely szabotálja az életünket.

A „város bevétele” után immár az élet – a szexualitás, a család, a társadalmi reprodukció – visszavétele: amiről szó van, az egészen egyszerűen a boldogság kollektív keresése. A lázadás mint a magatartások lázadása, a polgárháború kiterjesztése a mindennapokra, hiszen a kapitalizmus „főhadiszállása” már nem „az állam szívében” vagy a termelésben található, hanem mindenhol, az ezernyi különböző tevékenységformára épülő szabad közösségek, kommunák hálózata, melyek keresztbe metszik a fennálló társadalmat, mert ezeknek az életformáknak időre és térre van szüksége, hogy valódi gyakorlatokká váljanak, a diffúz autonómiák rendszere, ami ma is stratégiai kérdés.

Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.

Az Autonomia Operaia

Mirafiorival, vagy persze szélesebb értelemben a munkások autonóm mozgalmaival (Comitati autonomi operai) a helyzet a gyárakban is alapvetően változott meg. Bolognában tartották 1973 tavaszán a Comitati autonomi operai országos „kongresszusát”. Itt jött létre az üzemi autonóm munkásszervezetek és a különböző szélsőbaloldali csoportok (elsősorban a Potere Operaio) „egyesüléséből” az Autonomia Operaia (vagy „Autonomia Organizzata”), azaz a hetvenes évek autonóm mozgalmának a szervezett proletárszárnya.

Mi volt hát maga az Autonomia operaia? „Az ’Autonomia operaia’ mindenekelőtt a tömegek spontán cselekvése, melynek a harc és a szervezet olyan tudatos képességévé kell válnia, mely révén az osztály saját maga határozza meg fejlődési irányát; függetlenül, autonóm módon a tőke dominanciájától, sőt, nyílt és hangsúlyozott módon éppen vele szemben.

Autonóm módon az osztály hagyományos szervezeteivel szemben is, melyek ma nem javasolnak más alternatívát, mint az alávetettségét a tőke érdekeinek… Céljainkban, szükségleteinkben, a harcunk gyakorlatában már fel kell tűnnie életünk és az új társadalmi viszonyok előképeinek, melyek felé haladunk, és amelyekre alapozni akarjuk a jövő társadalmát.” (Comitati Autonomi Operai di Roma, 1976)

A hatvanas évek elejétől a frontvonalban levő operaio massa, a tömegmunkás, a szakképzetlen gyári proletár hegemón helyzete megszűnt a hetvenes évek közepétől fokozódó társadalmi harcokban. A dolog furcsa paradoxona, hogy az operaio massa nem szenvedett vereséget, sőt, sok tekintetben a munkásmozgalom utolsó sikereit aratta a Statutoval, érdekeinek valóban társadalmi szintre emelésével, a politikai-ideológia-kulturális harcban elért szép sikerekkel és így tovább. A tőke válasza minderre az élő munka szerepének a csökkentése volt a termelésben, ami hosszútávon természetesen aláásta a fizikai munkások politikai-társadalmi erejét is.

Ez persze nemzetközi jelenség volt (az automatizálás, később az informatizálás egyre csökkentették az élő emberi munka jelentőségét a termelési folyamatban), de mindez Itáliában nem volt független a hatvanas-hetvenes évek osztályantagonizmusától sem: sok tekintetben az operaio massa itt fizette meg kombativitásának árát.

Ma már, a tőkés rekonstrukció, a neoliberális ellenforradalom másik oldaláról jól látszik persze, hogy a tömegmunkások harca nem egy új korszak hajnala volt, hanem valaminek (a munkásmozgalomnak) az utolsó nagy (legalábbis az utolsó offenzív) csatája.

A tőke ellentámadása: a délről jött munkások felvételének megszüntetése, elbocsájtásuk (erre a nagy találmány az ún. Cassa integrazione volt, azaz az állam által fizetett „technikai munkanélküliség”, amellyel meg lehetett szabadulni az üzem legharcosabb elemeitől) kiszervezésük, a lassan megjelenő tényleges munkanélküliség, a szakszervezetek ellentámadása, a történelmi kompromisszum, (compromesso storico), azaz a PCI részvétele a „kapitalizmus konszolidálásában”: az amúgy is lendületüket veszett munkásharcok nyakába zuhant az egész tőkés gépezet. Ezek a harcok nem szűntek meg – csupán a jelentőségük és dinamikájuk változott meg.

Az operaio massa hegemón szerepét nem az „ipari tartaléksereg” ingatta hát meg, hanem a tőkés rekonstrukció, amely túl az automatizáláson a termelés átstrukturálódása révén (nagyvállalatok termelésének kihelyezése, decentralizáció, a szolgáltató szektor súlyának megnövekedése stb.) új szereplőket is hozott, nem csak a termelésbe, de a harcokba is: nőket, fiatalokat, képzettebb munkásokat. Bizonyos szempontból, mintegy „dialektikusan”, az operaio massa „terméke” ez az új generáció, amelyben a rifituo del lavoro valóban megtalálja igazi hordozóját: egyrészt a hatvanas évek forró harcainak kondenzációja mindez, másrészről az élő munka szerepének visszaszorulása illúzióvá tette a „munkahelyek megvédését” is.

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy igazi szerencse volt, hogy nem is akart senki dolgozni. Sergio Bologna említi valahol némi iróniával, hogy a mai fiatalok harcolnak a prekariátus ellen, míg szüleik a hetvenes években „prekárok” akartak lenni…A tőke számára az operaio massa visszaszorítása nem volt a legnagyobb ötlet: a gyárakba került új generáció 1968/69-ben szocializálódott, és ha a gyári tömegmunkás nem volt ideális munkaerő, mit mondhatnánk ezekről a fiatalokról, akik meglehetősen explicit módon voltak „aszociálisak”.

Még csak nem is ellenhatalomról volt már szó, hanem valódi ellentársadalomról – a radikális feminizmus a legjellemzőbb alakja ennek a mozgalomnak, a maga új vágyaival és szükségleteivel, a minden régi modellnek hadat üzenő nyelvével, a valódi kulturális forradalom akarásával. Már nem egy ellenállási, akár forradalmi mozgalomnak politikai kifutásáról volt szó, hanem ennek az ellen-társadalmiságnak egyre élesebb artikulációjáról.

„Egy lépés előre, két lépés hátra”

Mindeközben, tekintettel elsősorban a nemzetközi viszonyokra (Chile eltiprása; a római amerikai nagykövet barátságos nyilatkozata, miszerint „az Egyesült Államok nem fogja tétlenül nézni a kommunisták hatalomra jutását Olaszországban”; a nagyon szociáldemokrata Helmut Schmidt „egészségügyi kordont” akart vonni a vörös Olaszország köré stb.), az Olasz Kommunista Párt (PCI) levonta a következtetést: a munkásharcokból a lehető leggyorsabban ki kell hozni politikailag a maximumot.

Ez azonban nem a bármely értelemben vett „szocializmus” kialakításának a megkezdését jelentette, hanem még egy választási győzelem esetén is egyfajta kompromisszumot a munka és a tőke között: a magántulajdon, a tőkés rendszer fenntartása mellett a tőkés rekonstrukciónak olyan jellegű lefolytatását, ahol az újra megtalált egyensúly a munkások, pontosabban a dolgozó osztályok érdekeinek figyelembevételével jön létre.

Ez volt a már említett, híres compromesso storico – lényegében 1973-tól. Ahogy az olasz szituacionista Gianfranco Sanguinetti, egy olasz tőkés (”Censor”) álneve alatt írta nagyszerű pamfletjében: „Olaszországban már egyedül csak a kommunisták lehetnek képesek megmenteni a kapitalizmust”(„Rapporto veridico sulla ultima possibilità di salvare il capitalismo in Italia”, 1975).

Mindenesetre a PCI döntése, azaz, hogy politikai hatalomra, illetve a politikai hatalomból való részesedésre váltja a munkásantagonizmust, bezárta a kaput a különböző szélsőbaloldali csoportok előtt is, amelyek szintén politikai, bár persze más tartalmú kifutást kerestek ugyanerre. Ezek a csoportok vagy feloszlottak, vagy érdektelenségbe süllyedtek: az olasz politikai újbaloldali korszak a hetvenes évek második felére véget ért.

Másrészről (ahogy Negri írja szép cikkében: „un passo avanti e due indietro”) a mozgalom mintegy „megelőzte” ezeket a csoportokat: utóbbiaknak nem volt igazából mit hozzátenni az immár társadalmi méretűvé váló harcokhoz. Ezek a harcok megteremtették a maguk szervezeti modelljét (az autonómiát), a „mi a teendőre?” maguk adták meg a választ. A Potere Operaio már 1973-ban hivatalosan is kimondta feloszlását és csatlakozását „Mirafiori pártjához”, azaz feloldódását az Autonomia mozgalmában (a Lotta Continua még pár évig létezett, a tagság többsége azonban igen korán ugyanezt a döntést hozta meg ^[2]).

Ez a három nagy változás – a politikai út bezáródása, a „forradalmi alany” megváltozása és a mozgalom szubjektív karakterének radikalizálódása – hozta létre tulajdonképpen a hetvenes években a már jelző nélküli Autonomia nevű, nem is szervezetet, hanem inkább jelenséget. Az Autonomia mozgalmában eltűnt a különbség a mozgalmi aktivitás és a magánélet, a taktika és a stratégia, a párt és a mozgalom, a politika és a vágyak gyakorlati megélése között: a mozgalom „egysége” a gyakorlatban valósult meg.

Maga a „mozgalom” nem más, mint ezeknek a felszabadítási aktusoknak a tapasztalattá válása: hordozója, az „osztály”, a fiatal proletariátus, nem a termelésben keresi többé a helyét, hanem a bérmunkán túli világ megvalósulási lehetőségeit kutatja a gyakorlatban. Az osztály fogalma többé nem szociológiai vagy gazdasági, hanem eminensen politikai: a proletariátus nem az többé, amely értéket termel, hanem amely felszabadítja az életet – az Autonomia területének fokozatos szélesítése révén.

Az állammal való összeütközés terepe is a mindennapi életre helyeződött át: sok tekintetben pontosan ez okozta az erőszak szintjének megállíthatatlan emelkedését is, hiszen minél szélesebb értelművé vált a „kommunizmus megélése a mindennapokban”, annál erőszakosabbak lettek az államhatalommal való konfliktusok is.

Mindez alapvetően változtatta meg a harcok, az ellenállás szubjektív karakterét is: vége a munkásmozgalmi nyelvezetnek (legalábbis a legklasszikusabbnak: a forradalmi szubjektum azért még itt is a marginalizált proletariátus, de itt a proletár nem szociológia kategória, hanem politikai), éppúgy, mint a gyárnak, a harc terepének, vagy a leninizmusnak mint szervezeti modellnek és mint a hatalom megragadását előtérbe helyező politikai programnak.

„Pagheremo quello che paga Agnelli!”

A következő év (1974) folyamán megérkeztek Olaszországba is a megszorítások és a meglóduló infláció – a tőkések és az állam a következő években lényegében elinflálták a munkásharcok során kiküzdött béremeléseket, ez az oka a nagyon gyenge lírának, amelyre még emlékezhetünk az euró előtti időkből. Ahogy mondani szokás, a „megélhetési költségek” emelkedtek (azaz nőtt a szegénység), a megszorítások érintették a legelemibb szükségleteket is (lakbér, tömegközlekedés, villany, élelmiszerek) – azonban Olaszországban mindezt az erejével tisztában levő, és az ellenállás nem egy „illegális” formáját is régóta magáénak érző munkásosztály nem kívánta tétlenül nézni.

Torinóban a Rivalta munkásai nem voltak hajlandóak többé fizetni a buszokon (a buszsofőrök pedig nem voltak hajlandóak ezért nem felvenni őket a megállókban), Milánó külvárosaiban az ingázó munkások (pendolari) a legjobb eszközt választották, a vasúti sínek blokádját, hogy felhívják a figyelmet bizonyos alapigazságokra: „ingyen, kényelmesen és gyorsan akarunk utazni; azt akarjuk, hogy a munkaidőbe számítassék bele a munkahelyre való eljutás ideje is, és fizessék ezt is a tőkések. A munkába jutás ideje a munkaidő része: mi azt akarjuk, hogy jusson időnk magunkra is.”

A római ENEL (a villamos művek) autonóm munkásbizottsága a rohamosan emelkedő villamosenergia árak miatt azt a javaslatot tette a fogyasztóknak, hogy addig ne fizessék a villanyszámlájukat, amíg az energiaipari (a tőkések által fizetett) ár töredéke a lakossági áraknak. Csatlakoztak más városok is: 1974-re mintegy 300.000 olasz háztartás élt a „politikai leárazás” eszközével – az ENEL-ben tevékenykedő munkásautonómiák a legtöbb esetben sikerrel akadályozták meg az áram kikapcsolását ezekben a háztartásokban (sőt, az első bombamerényletek a burzsoá negyedeket ellátó telefonközpontok ellen irányultak azokban a városokban, ahol a kikapcsolást nem lehetett megakadályozni).

A leghíresebb mozgalom mégis talán a lakásfoglalóké volt, elsősorban Rómában, a San Basilio munkáskerületben. A római lakáshelyzet a szokásos nagyvárosi zűrzavar (rohamos urbanizáció-korrupció-klientelizmus stb.) miatt egyre katasztrofálisabbá vált: már az ötvenes évektől megindult a küzdelem a proletariátus lakásproblémáinak enyhítésért, amelyet kezdetben a PCI is támogatott (Rómában nem lévén sokáig igazi ipari munkásosztály, a Párt a külvárosok szegény népére támaszkodott inkább – egyébként igen szép sikerekkel). A semmilyen valóságos eredményt el nem érő mozgalom radikalizálódott, és már nem csak önkormányzati, hanem magánlakásokat is kezdett elfoglalni.

Az észak-keleti San Basilio negyedben 1974 szeptemberében valóságos utcai harcok törtek ki a rendőrség és a lakásfoglalók között, a L’Unità (a PCI lapja) ekkor már „veszélyes marginálisokról” beszélt, de a valóság nem ez volt: nagyon is a munkásosztály tagjai foglalták el az üresen álló lakásokat és harcoltak a rohamrendőrök ellen.

A mozgalom kiterjedt lassan az egész országra (főleg Nápoly és Milánó volt a másik két központ): itt nem a más nyugati nagyvárosokra jellemző squat-jelenségről volt szó, hanem tömeges mozgalomról, amely nem csak lakásfoglalásokban merült ki, hanem például a lakbér, a közüzemi számlák nem fizetésében is (egyre több város falain jelent meg a falfelirat: „ne felejtsd el nem befizetni a számláidat!”…).

A hetvenes évek közepére a lakbérek 20 százalékát „felejtették el befizetni” – ami egyértelműen arra utalt, hogy a mozgalom „politikai szintre emelkedett”.

A hatalmas infláció miatt egyre szegényedő proletariátus olyan jelenségekből is kivette a részét, amely eddig valóban csak a „marginálisok” területe volt: ilyenek voltak például a „politikai bevásárlások vagy leárazások”, ahol az emberek egyszerűen bementek a boltokba, nem vagy kevesebbet fizettek a „vásárolt” árucikkekért (ez a témája Dario Fo egyik leghíresebb darabjának is: Non Si Paga! Non Si Paga! „Nem kell fizetni”). Ahogy a Collettivo Autonomo Operiao di Via dei Volsci (Róma) fogalmazott: „a politikai bevásárlások nem köztörvényes bűncselekmények, hanem a proletariátus igazságszolgáltatása. Ezek a bevásárlások részét képezik azoknak a harcoknak, melyet a munkásosztály folytat a városnegyedekben az áremelkedések, az iskolában a szelekció és a gyárakban a fokozódó munkaritmus ellen.”

Kezdetben ezek a harcok közvetlen összeköttetésben álltak a gyári mozgalmakkal, gyakran a helyi CUB (munkásbizottság) döntötte el „az ingyenességet” (sőt a milánói Alfa Romeo gyár szakszervezete még saját buszjegyet is nyomtatott…), azaz a harcok valóban a gyárakból terjedtek a városok irányába.

A városokba, ahol a „marginalizáltaknak”, a fiatal proletariátus tömegeinek aligha kellett már példát mutatni a lázadás különböző formáiból. Itt kitörni a válságból nem azt jelentette, hogy „meghúzni nadrágszíjat”, hanem a kitörést ebből a nyomorult életből. A kilátástalan helyzetben levő ifjúság („a padokon lődörgők”) elkezdett épületeket elfoglalni – az ezzel járó élénk kulturális élettel, kreatív undergrounddal.

A normális élettől való megfosztásból született egy újfajta élet igénye, amely lassan valódi tömegmozgalommá vált: „a padoktól a szociális központokig”, ahogy a korban mondták, ún. ifjú proletariátus körök (circoli del proletariato giovenile) jöttek létre szerte az országban. A régi partini, főleg a Lotta Continua megmaradt hívei adnak némi „szervezeti” hátteret, elsősorban „Re Nudo”-kör egy ellenkulturális hálót, újságokkal, folyóiratokkal, koncertekkel, kiadókkal, könyvesboltokkal, rádiókkal és még millió dologgal.

Mindez a társadalmi konfliktusok olyan szintjéhez vezetett, melyet Európa nem látott a második világháború vége óta. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy az élet visszahódítása állandó offenzívát jelentett – és állandó összecsapást a rendőrséggel.

A leghíresebb 1976 decemberében a milánói Scala megtámadása, ahol az „idióta Zeffirelli valami hülyeségét” játszották éppen – a dolog vége egész éjszakán át tartó véres harc lett a rendőrséggel (és a milánói mozgalom vége: az autonómok” központja Bologna lesz, és persze Róma).

A Circoli (Milánó) egyik szövege fogalmaz ekképpen: „nem kívánunk többé gettóban élni, passzívan elfogadni az elidegenedést, amelyre ez a város kényszerít minket, marginalizáltnak lenni, távol tartva az élettől, szar melókba, szar lakásba és passzivitásba kényszerítve: ez így nem mehet tovább. Kezükbe vesszük az életünket”. Vagy: „Fiatal bűnöző barátaink. A burzsoá újságok a következőket fogják mondani rólunk: nem akarunk dolgozni, drogosok vagyunk, bűnözők, erőszakosak, könnyű erkölcsűek, rosszul öltözött hippik, erőszakos feministák. Vizsgáljuk meg egyenként, mivel vádolnak minket. Sajnos, minden vád igaz”.

De persze a dologban a nagy újdonság mégiscsak az volt, hogy az autonómok sohasem választották el egymástól a kreativitást, a szórakozást, a mindennapok szabad életformáit és a politikát. Ezzel szemben teljesen szeparálódtak a tőkés rendszer mindennapjaitól: ennek a szeparációnak a kollektív aktusa az Autonomia óta híres SEPAR/AZIONE, majd ennek általánossá válása révén, maga a kommunizmus: ”a vágyak gyakorlása, amely szubverzívvá válik, amint kollektívvá lesz”.

Címlapkép: A Lotta Continua tüntetése 1973-ban; kép forrása: Wikipedia.