Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nőpolitika és nőkérdés az államszocializmusban

A sokat vitatott dzsendertudomány, amely ezen a néven vonult be a magyar tudományos életbe, nemcsak idegen hangzása révén taszítja a laikus olvasót, hanem többnyire azért is, mert gyakran már az elemi meghatározásnál elakadunk. A dzsender, vagyis a társadalmi nemek tudománya abból indul ki, hogy a férfi és női szerepek meghatározott történeti-kulturális feltételrendszerben alakulnak ki és a tanult viselkedés koronként és közösségenként változik.  Miközben ez a furcsa nevű tudomány politikai kérdéssé vált a mai Magyarországon, a kortárs médiavitáknak egy mégoly felszínes áttekintése is azt mutatja, hogy a társadalmi nemek kérdése jóval kevesebb felesleges indulatot gerjesztene, ha nagyobb szerepet kapna a történeti perspektíva alkalmazása és általában a téma historiográfiájának legalább elemi szintű ismerete, amire a dzsender mint társadalmi kérdés megjelenésével a felsőoktatásban is egyre nagyobb igény mutatkozik.

A dzsender, ahogy ma ismerjük, kétségtelenül az angol-amerikai világból érkezett Kelet-Európába, és mint nyugati tudomány nem kerülhette el a „dogmatikus” kommunisták ideológiai éberségét és a korszakonként változó mértékű politikai gyanakvást és repressziót.

A hidegháború azonban – ahogyan ezt mai nyugati kritikus feministák aláhúzzák – a szabad világ tudományos életére is rányomta a bélyegét, olyannyira, hogy a mainstream nyugati feminizmusból egész egyszerűen kimaradtak az államszocialista országok politikai-társadalmi kísérletei a női emancipációra, vagy legfeljebb csak ennek a politikának a kudarcairól volt divat megemlékezni.

Különösen igaz ez a rendszerváltozás utáni időszakra, amikor a bukott államszocialista rendszereket csak mint elnyomó diktatúrákat kellett és lehetett értelmezni, legalábbis a mainstream akadémiában, amely leleplező narratívába semmilyen pozitívum nem fért bele – a női emancipáció terén sem. A korszak nőpolitikáját és nőtörténetét az új paradigma Kelet-Európában nemcsak zárójelbe tette, hanem megkísérelte azt minden eszközzel kiradírozni a kollektív emlékezetből és a tudományos életből is, mintha az államszocializmus alatt nem születtek volna nagyon jelentős hazai eredmények a témában – akkor is, ha kerülték a dzsender kifejezést, vagy általában kritikusak voltak a nyugati feminizmussal szemben. (Egy fontos újraértékelő publicisztika, a rendszerváltás tapasztalatával, Szalai Erzsébet írása)

Szögezzük le: a nőtörténetet nem 1989 után fedezték fel Magyarországon, mint ahogyan a társadalmi nemet, avagy dzsendert sem lehet pusztán a „nőuralommal” vagy durvábban, a „férfiellenességgel” (netán férfigyűlölettel) azonosítani, hiszen ez a tudomány – célkitűzése szerint – mindkét társadalmi nemmel foglalkozik. Az azonban vitathatatlan, hogy történetileg úgy alakult, hogy általában a nők több fontos dimenzióban is egyenlőtlen helyzetben vannak a férfiakhoz képest – és ezért nagyon is jogos a férfi feminizmus! (Lásd például Tamás Gáspárs Miklós írását.) Fontos rámutatni még egy álvitára: ahogyan Susan Zimmermann hangsúlyozza az Eszmélet 114. számának adott interjújában („A gender mindig politikai kérdés”), nem az számít, hogy biológiai vagy társadalmi okai vannak-e ezeknek a különbségeknek és általában a nők egyenlőtlenebb helyzetének, hanem az, hogy a tünet maga társadalmi, és társadalmi megoldást követel.

A másik nagyon vitatott kérdés összefügg az államszocializmus egész történetével, és azon belül azzal a kérdéssel, hogy mi is történt a női emancipációval ebben a korszakban. Ha pusztán csak egy rendkívül egyszerű, objektív társadalmi tényt, a jogrendszert vizsgáljuk, akkor jogosan mondhatta Lenin, hogy a bolsevikok a női emancipáció terén – legalábbis a törvényekben –  megelőzték a fejlett nyugati kapitalista államokat. Kelet-Európában Szovjet-Oroszországban kaptak a nők először választójogot – az európai úttörők, Finnország és Norvégia után, vagyis európai viszonylatban a gazdaságilag elmaradott Oroszország volt a harmadik! A jogrendben a nők a családon belül is olyan mértékben szabadultak fel a férfiuralom alól (ne feledjük, a válás olyan stigmának számított a korban, hogy arról a család akkor is lebeszélte az áldozatot, ha nyilvánvaló volt a rendszeres fizikai bántalmazás!), ami hosszú időre kihívás elé állította a legfejlettebb nyugati országokat – beleértve Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat. Nem véletlenül volt forradalmár Inessza Armand és Alekszandra Kollontaj, akik elméletben is nagyon sokat tettek a nők felszabadításáért a szerelemben és a családban – miközben az osztályharcban természetesen végig Lenint támogatták.

Az emancipált nő alakja a szovjet irodalomban tűnik fel a legmarkánsabban – lásd például Ilf-Petrov klasszikusait, de a szovjet irodalom egyetlen remekműve sem kerüli meg a társadalmi nemek kérdését.

Természetesen nagyon fontos probléma, hogyan sikerült az emancipációt a gyakorlatban megvalósítani egy olyan országban, amely gazdasági teljesítményét tekintve messze alatta állt a fejlett Nyugatnak, és amelyet az első világháború szörnyű pusztítása után még tovább rombolt a véres polgárháború. (És arról se feledkezzünk meg, hogy a forradalom előtt az orosz társadalom széles tömegei nem tudtak írni-olvasni, és akkor ne is beszéljünk a cári birodalomhoz tartozó ázsiai társadalmak nemi viszonyairól…). Társadalomtörténeti munkák bizonyítják, hogy a feleségverés barbár szokása minden törvénykezés dacára fennmaradt, és a családon belüli erőszak a korszak egészében súlyos és kezeletlen társadalmi problémát jelentett – egyébként nemcsak a Szovjetunióban. Egy érzékeny elemzés azonban soha nem az ideológiát vetíti rá – akármilyen előjellel – a történeti valóságra, hanem éppenséggel azt vizsgálja, hogyan működik – vagy éppen nem működik – egy adott történeti-kulturális feltételrendszerben egy mégoly progresszív emancipációs ideológia, és megkísérel rávilágítani az esetleges kudarc történeti okaira.

Miközben a szovjet nőpolitika eredményeiről és kudarcairól vannak Nyugaton is meghatározó művek – csak példaként említem Wendy Goldman, Sheila Fitzpatrick, Lynne Viola vagy Lewis Siegelbaum nevét – addig az államszocialista magyar nőpolitika kérdésében mintha még mindig elsősorban a politikai-ideológiai harcok lennének a mérvadók. A vita ideológiai tétje, természetesen, az államszocializmus egészének a kriminalizálása – hiszen az csak világos, hogy egy totális diktatúra nem felszabadította, hanem éppenséggel még jobban elnyomta a „gyengébb” nemet. Ezért van szükség a traktoroslány sokat gúnyolt alakjára – hiszen a „kommunizmus”, úgymond nemcsak kizsákmányolta, hanem fizikailag is tönkretette a női munkásokat. Ennél sokkal árnyaltabb elemzést ad a Rákosi-korszak munkáspolitikájáról Mark Pittaway, aki komoly levéltári kutatómunkával bizonyítja, hogy

a korszakban valóban voltak kísérletek a nemi hierarchiák felforgatására – de ez éppenséggel a férfi szakmunkások érdekeibe és önérzetébe ütközött, azért bukott meg, és nem azért, mert a rendszer eleve nem képviselte a munkásnők érdekeit.

A téma nemzetközi szakirodalmából érdemes kiemelni Lynne Haney és Susan Zimmermann nevét – nagy kár, hogy magyar nyelven csak néhány tanulmány olvasható az Eszmélet c. folyóiratban, miközben a mégoly rangos nyugati szerzők munkássága jórészt ismeretlen a magyar közönség előtt.

Nem tisztem belemenni annak tárgyalásába, hogyan és miért alakultak így a tudományos és diszciplináris szekértáborok. Az biztos, hogy a társadalmi nemek hazai diskurzusára többszörösen jellemző a törzsi gondolkodás és a diszciplináris elkülönülés, holott ebben a tudományban égető szükség volna az interdiszciplináris gondolkodásra és módszertanra. Ehelyett a különböző iskolák/diszciplínák képviselői jórészt nem látják egymást, vagyis tudomást sem vesznek a másik munkásságáról. Ami pedig a szélesebb médiát illeti, a terep sokszor megmarad azoknak az önjelölt sztároknak és mondjuk ki, kontároknak, akik nemritkán a társadalmi nemek mint tudomány alapjait sem ismerik. Ezért aztán az a téves benyomás keletkezik, hogy itt szó sincs tudományról, hiszen a témához mindenki ért, aki néhány népszerűsítő könyvet elolvasott. Az egykori sematikus osztályelemzést így váltja fel egy hasonlóan dogmatikus szemlélet, amiből azonban a marxista történeti elemzés módszertani kerete is kimarad.

Joggal vagyunk felháborodva azon, hogy a Nyugat átnéz a Keleten, és meg se látja a mi tudósainkat, teljesítményünket, mint ahogyan a hazai viták sem foglalkoztatják a társadalmi nemek nemzetközi tudományát. Ugyanakkor a saját történelmünket is megtagadjuk, ha abból a tézisből indulunk ki, hogy a dzsender csak nyugati tudomány, miközben Keleten – és általában a nemzeti oldalon – megkérdőjelezhetetlen a férfiuralom. Ha vesszük a fáradságot, és megnézzük, hogy egy adott korszakban és adott társadalmi osztályban milyenek voltak valójában a férfi-és női szerepek, jóval differenciáltabb képet kapunk a nemi emancipáció lehetőségeiről és korlátairól – de mindig csak egy meghatározott történeti feltételrendszerben. Általában, társadalmi és történeti helyzetétől megfosztva beszélni a nőkről – ez már az 1970-es években meghaladott diskurzus volt a mérvadó nyugati akadémiában. Miért lennének ránk Nyugaton kíváncsiak, ha a legjobb esetben is csak azt tudjuk nekik elmondani, ami számukra már történelem? A legrosszabb esetben pedig össze-vissza halandzsázunk elnyomott nőkről, gonosz macsókról és a keleti férfiuralomról, amit egyébként a nyugati utazók már a felvilágosodás korában feljegyeztek.

A kelet-európai „másik” amúgy is része a nyugati mentális térképnek – minek ezt a 21. században reprodukálni? Ezzel csak azt a benyomást erősítjük, hogy minket nem lehet és nem is kell tudományosan komolyan venni – mert valóban gyarmati szinten áll a tudatunk.

A hazai hatás ennél is rosszabb. Itthon ugyanis megint újratermelődik az a teljesen hamis kép, hogy a nemzeti oldal elmaradott, primitív, macsó, ahol a nő „csak” gyerekszülésre meg a társadalmi reprodukció egyéb feladataira (háztartás, gyereknevelés, stb.) alkalmas, miközben a liberális nyugati feminizmus és a nyugatosok hasztalan küzdenek egy egyenlőbb és szabadabb világért, ahol a nők is lehetnek, úgymond, egyenjogú társak és emberek. Erről mindenkinek van véleménye, kommentek cunamiját indítja be egy-egy jól elhelyezett közhely vagy sztereotípia. A tudomány azonban attól lesz tudomány, ha nemcsak vélekedünk, hanem bizonyítunk is. Én ebben a cikkben elsősorban azt akartam bizonyítani, hogy a sztereotípiák történeti kontextusban árnyaltabb értelmezést kapnak, esetleg kiderül, hogy adott térben és időben nem igazak. Az államszocialista korszakban rengeteg munka született a nőkérdésről, és külön létezett egy nőpolitika.

A Nyugatnak akkor leszünk érdekesek, ha megírjuk a saját történetünket, amely elfelejtett fejezete a globális feminizmusnak (is), és létrejön egy produktív és egyenlő párbeszéd a témával foglalkozó nyugati és keleti kutatók között. Itthon pedig csak akkor indíthatunk el egy hasonló párbeszédet a baloldali, a nemzeti és a liberális történészek között, ha ideológiai viták és moralizálás helyett tudományos érvekkel felfegyverkezve bizonyítjuk téziseinket – mindig szem előtt tartva, hogy a társadalmi nem, avagy dzsender mint kategória csak más kategóriákkal együtt és konkrét történeti kontextusban értelmezhető.

Ha tetszett a cikk, akkor könnyen lehet, hogy a Szabad Október utolsó programjai is érdekelni fognak.

Olvass tovább!