A 2008-as válság súlyos iróniája, hogy pusztán a neoliberalizmuson belüli krízisként jelent meg a nyilvánosságban, nem pedig magának a neoliberalizmusnak a kríziseként. Hogy ez így történt, nem a jobboldali pártok bűne (vagy érdeme). Nem is csak a pénzügyi szektor lobbijának a követkeménye. Nem is csak azt jelzi, micsoda véleményformáló ereje van a balliberális és a konzervatív sajtónak, a válságot magyarázó közgazdászok, nemzetközi szervezetek, pénzügyőrök „szakértelmének”. Azt mutatja, hogy a neoliberalizmus harminc év alatt habitualizálódott. Mint domináns ideológia, megszűri, mi kerülhet a politikai tudattalanból a politikai köztudatba. Mint common sense, előre körvonalazza, milyen keretek közt lehet értelmezni a gazdasági folyamatokat. Mint morális alapállás, letiltja a méltányosságot alapul vevő kezelési módokat. Mint életmód, azokat is ellenérdekeltté teszi az alternatív magyarázatokban, akik a rezsim kárvallotjai.

Ezt a hegemóniát repesztette be a corbynizmus.

Neoliberalizmus Thatchertől May-ig

Mielőtt rátérnék arra,, miért a corbynizmus az első komoly javaslattétel arra vonatkozóan, hogyan nézne ki egy korszerű szociáldemokrata állam, és ezzel együtt egy poszt-neoliberális társadalom- és gazdaságpolitika, felskiccelem, mit foglalt magába harmincévnyi neoliberalizmus. ^[1]

A szemléletmód persze azok számára is ismerős lesz, akik nem járatosak a brit politikában, hiszen a Gyurcsány-kormánytól a Bajnai-kormányon át a FIDESZ-ig 2004 óta a magyar politikát is efféle intézkedések dominálják.

Magába foglalja a jóléti társadalom (welfare) munkaalapú társadalommá (workfare) átépítését, a demokrácia meritokráciává alakításának jelszava alatt, gyakran brutális rendőri erőszakkal, nacionalista vagy etnicista ideológiákkal, Nagy-Britannia esetében világbirodalmi fantáziákkal alátámasztva. Magába foglalja a pénzügyi és szolgáltatói szektor földuzzasztását, favorizálását, a termelői szektor kárára. Az 1997-2010 közti Tony Blair–Gordon Brown kormányzás  végén már a szolgáltatói szektor felelt a brit GDP 80 százalékáért; Németország esetében ez csak 69 százalék.

Ez földrajzi egyenlőtlenséget is szül – a londoni City és a délnyugati országrész favorizálását jelenti az északi országrészek gyárvárosai rovására – amellett, hogy radikálisan átalakítja a munkaerőpiac szerkezetét: leértékeli a kétkezi munkát, a felhalmozott skillt, és az átmeneti, alkalmi, betanított munkát, és lehetőleg fiatal munkaerőt várja, anélkül, hogy stabil karriertervet irányozna elő a számukra, vagy érdekelt lenne a képességfejlesztésükben. Díjazza a mobilitást, a nomádságot, hogy a munkások semmiképp se alakítsanak ki szoros kötődést, szolidaritást, szakszervezeteket.

A vállalati adókat leszállították, ezzel tandemben a jóléti kiadásokat – a meritokratikus ideológia jegyében („aki nem dolgozik, ne is egyék”) – drasztikusan megvágták, az eladósodást a lakosságra hárították.

Az eszményi állam működjön úgy, mint egy vállalat: legyen költséghatékony, ő maga ne adósodjon el; korlátozza magát a szabad piac menedzselésére, biztosítsa a megfelelő versenykörülményeket, serkentse a vállalkozói és befektetési kedvet, hárítsa el a piaci értékesítés útjába álló rendszerzavarokat.

Ennek az ideológiának a jegyében Thatchertől kezdve a brit állam leépítette vagy kiszervezte (outsourcing) a közszolgáltatásokat, piacosította az egészségügyet és az egyetemeket, a magánszektorral építtette a börtönöket, iskolákat és kórházakat. A PPP-mánia [(private-public partnership – a magánszektor bevonása a hagyományosan állami büdzséből végrehajtott beruházásokba és az intézmények fenntartásába)] az ezredfordulóra kiterjedt a szemétszállításra, a tömegközlekedésre és a vasútra, a szociális ellátásra, az információs technológiára, a katonai fejlesztésekre, a nemzetbiztonságra, az energiaszolgáltatásra (gáz, elektromosság, víz), a telekommunikációra és a postára, a lakásprogramra (lakótelep-építésre).

A megállapodások értelmében a vállalatok harminc évre vagy hosszabb időre kaptak koncessziót, hozzá adott szektor bevételét; az infrastruktúra karbantartását vagy fejlesztését evidens módon piaci szemlélettel, a profitmaximalizálásra, nem a közbiztonságra tekintettel végezték. Nem meglepő módon ez számtalan busz- és vonatszerencsétlenségben, lakótelepek leégésében, és egyéb, az állami szerepvállalással elkerülhető blamázsokban kulminált. ^[2] 

Ehhez jött hozzá a katonai és nemzetbiztonsági teendők önjáróvá válása, valamint a demokratikus átláthatóság és elszámoltathatóság ellehetetlenülése, a minőségi sztenderdek zuhanása. Miközben – a vártakkal ellentétben – nem serkentette a magánszektort nagyobb befektetésekre sem (a GDP 17 százaléka megy beruházásokra, ami öt százalékkal alacsonyabb az OECD átlagnál).

A neoliberális politika emellett magába foglalja a stagnáló reálbéreket, a társadalmi mobilitás beszűkítését (az egyetemi tanuláshoz vagyoni cenzuson, legalábbis évtizedes eladósodáson át vezet az út), a perverz újraelosztást, a tőke-centralizálást (a bérek átcsoportosítását a termelő-vállalati szektorból a pénzügyi szektorba; a munkásoktól a menedzserekhez; az „alsó” 90%-tól a „felső” 10%-hoz), nyomatékosítva, hogy a nemzetközi pénzügyi hitelszervezetek diktátumai és a szabad piac (vagyis a globális nagyvállalatok) érdekeinek kiszolgálása mindennél előbbre való. A biztosítások, nyugdíjak, megtakarítások piacosítását, ezzel együtt a háztartások eladósítását az egészségügyhöz, felsőoktatáshoz, biztosításhoz való hozzáférés, vagy akár csak a korábbi életszínvonal fenntartása érdekében. ^[3]

Nagyobb általánosságban, a politika „technokratizálását”, a menedzseri szemlélet érvényesítését, az osztálykérdések politikai reprezentációjának a tiltását, a szakszervezetek politikai eljelentéktelenítését, a politika menedzsment-szempontú felfogását. Agresszív kisebbség- és bevándorlóellenességet, képmutató módon kombinálva a „munkaerő szabad áramlásával”, ha az a munkaerő olcsó, jól képzett, és kellőképp hálás, amiért a perifériáról Nyugatra áramolhat.

A közismert jelszavak: fiskális fegyelem!; a kisebb államot vállalkozásszerűen vezetni!; nagyobb közbiztonság!; megszorítások!; a piac deregulációja!

Válság, megszorítás

Nagy-Britanniában is, akárcsak a kontinensen, perverz módon a megszorítások, a jóléti állam leépítése, a pénzügyi szektor erősítése fokozásával kezelte mind a Cameron-Clegg, mind a May-kormány. A gyakorlatban ez a bankoknak nyújtott több mint ezermilliárd fontos segélyt, és ezt követően 445 milliárd fontos kedvezményeket jelentett 2009 és 2016 között. A GDP 2015-re a 2009-es mélypontnál 14 %-kal magasabb volt, a pénzügyi szektorba döntött közpénz újabb tőzsdei és ingatlanlufit fújt Londonban és Délkelet-Angliában, a topmenedzserek bére 1998 és 

2015 között megnégyszereződött, jelenleg hatszor olyan gyorsan növekszik, mint az átlag reálbér, miközben utóbbi még mindig a 2008-as alatt van. A „fellendülés” problematikusságát mutatja, hogy az önkormányzatok költségvetését 26 %-kal visszavágták, a közszolgák fizetése 15 %-ot zuhant, a privatizált szolgáltatások gyalázatos állapotban vannak, az eladósodottság a lakosság, a tisztességes lakáspolitika híján elsősorban a lakáshitel és a diákhitel miatt tovább nőtt; a fiatalok a Blair alatt bevezetett általános egyetemi tandíj miatt, amelyet Cameronék 9 000 fontra, majdnem 4 millió forintra emeltek, jóformán strukturálisan arra vannak kényszerítve, hogy eladósodva vágjanak neki a felnőtt életüknek.

Ami időleges és célzatos válságkezelésként indult a nyolcvanas évektől kezdődően szerte Európában, kumulatív és kölcsönösen egymást erősítő intézményi átalakításokkal, rendkívüli intézkedések rutinizálásával, habituációval, majd a 2008-as válság után végképp állandósult, vagy, mint egy elemző írja, alkotmányosult.

Ahelyett, hogy aláásta volna a harminc évnyi neoliberális politizálás hitelét, a válság betetőzte a neoliberalizmust ^[4] A megszorítás rég nem pusztán a gazdaságpolitika stabilizációjának vagy rehabilitációjának, hanem a fenti konszenzus diszkurzív vagy tettleges erőszakkal való fenntartásának az eszköze. Nemhogy jobboldali, de még mainstream baloldali párt sem kérdőjelezte meg, hogy csak még nagyobb fiskális fegyelemmel, tovább karcsúsított állami büdzsével, kisebb állammal, erősebb pénzügyi szektorral kezelhető 2008. Az oktatásból és az egészségügyből mindig van mit elvonni. Határvédelemre, rendfenntartásra, bevándorlási hivatalok kiépítésére, a „washingtoni konszenzus” előirányozta közel-keleti katonai beavatkozásokra mindig kerül forrás. ^[5] 

A válságban a csőd peremére jutó nagyvállalatoknak 300 milliárd fontos állami segélyt kellett nyújtani, hogy ne omoljon össze Nagy-Britannia „közszolgáltatása”; tehát ugyanúgy az adófizetők pénzét „reinvesztálták” a magánszektor szereplői, mintha állami tulajdonban maradtak volna ezek a szektorok, csak ezeket a forrásokat a fenntartók, gyakran az adott területen nem is járatos menedzserek használták fel (vagy tették zsebre, vagy fizették ki a részvényeseiknek), átláthatatlanul, a demokratikus számonkérhetőség nélkül.

A válság narratívájának az átkeretezése akkor lett volna lehetséges, ha a domináns közvéleményre rákényszeríti egy politikai mozgalom, amely egyfelől racionális gazdasági érveket nyújt egy másfajta értelmezéshez, másfelől politikai és etikai víziót jelenít meg arról, hogy lehet máshogyan is, ráadásul átélhetővé is teszi ezt a víziót úgy, hogy tömegeket mozgat meg. Hiszen a politikai ideológiák nem pusztán annak jelölik ki a határát, meddig terjedhet a politikai képzelet, vagy hogy mi számít „szép, méltányos, emberséges, de sajnos vajmi kevéssé reális álomnak”. Hanem, etikai és morális konszenzusként, annak is, mi alapján rendezzük be, 

hogyan éljük le, miként értékeljük az életünket. Ezért nem söpörhette el a politikacsinálásként, világmagyarázó elvként, de életmódokként is elterjedt ideológiát egy gazdasági válság. Akkor sem, ha éppen ez az ideológia vezetett a válság kirobbanásához.

Ennyire meggyökeresedett ideológiát csak alternatív világmagyarázatot biztosító, de egyben egy alternatív politikacsinálást, életmódot, a szolidaritás új formáit is felmutató tömegmozgalom ingathat meg.

Nagy-Britanniában ilyen mozgalmat semelyik párt nem indított 2008-2015 között. Nem is indíthatott, mert a neoliberalizmus harmincéves kiépítésében egyaránt részes volt Thatcher Tory pártja (1979-1990), Blair „harmadik utas” New Labourje (1997-2007), Cameron és Clegg libdem koalíciója (2010-2015); és nem indíthatott a UKIP sem, mert nem osztály-, hanem etnikai alapon politizált, és – mint az újabb európai szélsőjobboldali pártok – a bevándorlásellenességre és a nagyhatalmi fantáziákra építve a neoliberalizmus egy oldalágán próbált, eleinte sikerrel, nyerészkedni, s magát a neoliberális konszenzust csak mint Brüsszel megtestesítette szemléletet „támadta”.

Mindezek itt a Mércén is sűrűn ismételt témák. Mégis szerettem volna kontextualizálni Corbyn manifesztumát, hogy jobban értsük, miért jelentős politikai esemény a válság – pénzügyi helyett – osztályszempontú keretezése.

Corbyn megválasztása

A következő választáson a munkáspárt baloldalának („Labour Left”), története során először, Jeremy Corbyn vezetésével reális esélye van parmaneti többséget szerezni. A balszárnyból a jelöltség küszöbéig legutóbb Tony Benn jutott, még 1981-ben (!), kampánystábjában a fiatal Jeremy Corbynnal. (A hagyományosan nem kimondottan szocialista politikát folytató Labour múltjából a corbynizmus a bennizmusból merített a legtöbbet. ^[6] 

A Corbyn elleni támadások gyakran úgy is próbálják beállítani a mozgalmat, tévesen, mint a nyolcvanas évek anakronisztikus újrázása, mint egy „becsődölt” ideológia felmelegítése.) A nyolcvanas-kilencvenes években ez a szárny karolt fel olyan, a nemzetközi baloldal számára a korban kulcsfontosságú ügyeket, mint a nukleáris leszerelés, a palesztinok ügye Izraellel (a mostani antiszemtizimus-kampány Corbyn ellen idáig megy vissza), az íreké Nagy-Britanniával szemben, és általában a gyarmati elnyomás ellen és a pacifizmus mellett; Corbyn vezette a Stop the War bizottságot Blair és Bush iraki háborúja alatt.

A Labour Left a thatcherizmus konszenzusát kiteljesítő New Labour alatt szinte teljesen kiszorult a láthatóságból. Mindig is az aktivisták, a szakszervezeti és párttagok szintjén volt jelen, elsősorban vidéken és az iparvárosokban – a vezetőség és a parlamenti képviselők, valamint a pártapparátus befolyása alatt álló szakszervezeti vezetők a Labour liberális jobboldalához tartoztak és tartoznak mind a mai napig –, de a kilencvenes-kétezres évek általános (és Blairék által kihasznált) depolitizálódása, a hetvenes-nyolcvanas években még véleményformáló New Left eljelentéktelenedése, vagyis a hidegháború lezárultával jelentkező „ideológiai vákuum” és „poszt-politikai szituáció”, a párttagság megzuhanása ezt a szárnyat érintette a legsúlyosabban.

Ez vett száznyolcvan fokos fordulatot 2015-ben.

Edward Miliband, aki mindent megtett a sajtó által ráaggatott „Red Ed” becenév lemosásáért, súlyos vereséget szenvedett 2015-ben Camerontól. Veresége és lemondása után az akkor szerveződött Momentum Group példaszerűen grassroot kampánya a teljesen esélytelen, és a harminc éves mozgalmi háttere ellenére a politikai semmiből előlépő Corbynt a Labour élére röpítette.

A Labour jobb szárnya, akik a pártvezetést és a parlamenti képviselők többségét alkotják, maximum egy évet jósoltak neki. Sikerét a párton belüli zavarnak, és az elhibázott jelöltállítási rendszernek tudták be. Mivel szerintük már Red Eddel is azért buktak, mert túlságosan balra tolta a pártot, még hevesebb ellenszenvvel viseltetnek Corbynnal és fiatal követőivel szemben, mint a toryk. Tony Blair magasröptű véleménye 2015-ből: Ha a szíved Corbynért dobog, transzplantálj.

Corbynt saját frakciótársai első frakcióvezetői évében nem ritkán kifütyülték, ledobogták, felszólalásaikor bekiabálták neki, hogy „Sit down and shut up!”, „Resign!”. A Brexit-szavazás után, amelynek kampányában Corbyn remain-párti álláspontot vitt, de hangsúlyozta az EU reformálásának szükségességét, és nem volt hajlandó Cameronnal egy színpadon kampányolni, a Milibandtől örökölt árnyékkormány 2/3-a felállt, a Labour-szempontból kudarcos népszavazást használva föl apropóul a pártelnök eltávolítására. Bizalmi válságra hivatkozva újabb tisztújítást írtak ki. Corbyn nagyobb győzelmet aratott, mint 2015-ben.

A megalázott és pánikoló jobboldali Labouristák az eredményt az újonnan belépett „trockista” ifjúságnak, és az elhibázott választási rendszernek tulajdonították. Az ellenszenv, hiába a semelyik Labour-politikus nem birtokolta tömegtámogatottság, nem csökkent. Strukturális reformra egyelőre nincs mód; ha kormányra kerül, Corbynnak ezzel a belső megosztottsággal is meg kell majd küzdenie. Minderre ráerősít a balliberális sajtó, a Guardian, az Independent és az Observer is. (A jobboldali sajtó rágalomhadjáratai, a Financial Timestól a Sunig, ahol a kommunistázás, antiszemitázás, nemzetárulózás Corbynnal kapcsolatban mindennapos, számunkra is ismerős húrokat penget.) A neoliberális sajtóban és a – magyar viszonyokhoz képest tényleg – semleges állami televízióban, a BBC-ben máig alulreprezentálják Corbynt; rendszeresen alacsonyabbra saccolják választóbázisát; ferdítik a szociáldemokrata agendáját; újabb jelölteket ajánlgatnak az ellenzék vezetésére. Sulykolják, hogy programja mozgósíthatja ugyan a fiatalokat, de valódi többségbe, választási győzelembe nem csaphat át.

A rágalmakból épített jóslatok, rácáfolva a politikai kommunikációs gépezetek működésének alapvelvére, de összhangban a Trump-ellenes vagy a remain-párti neoliberális kampánnyal, nem bizonyultak önbeteljesítőnek. Ami visszatekintve aligha meglepő. Triviális, hogy a hagyományos politikai osztály és a sajtó nem képes úgy menedzselni a politika szféráját, mint akár csak egy évtizede.

Richard Seymour, a Corbyn-mozgalomról született legjobb könyv szerzője, intelligensen rámutat, hogy a jobb és balliberális oldal csillapíthatatlan rágalomhadjárata mögött nem valami személyes rosszindulat vagy összeesküvés áll; az elemzők értetlen dühe jelzi, mennyire ellene megy a common sense-nek, hogy a Corbyn reprezentálta programnak volna bármi realitása. De mint már Gramsci érvelt, és mint Corbyn mozgalma demonstrálja, a common sense nem rögzített és mozdíthatatlan; folyamatosan alakítható.

A politikai elit, a „szakértők” autoritása, harminc évnyi, a válsággal felfokozott megszorítás után, a Brexit körüli fejetlenség közepette, a szociális feszültségekre és az általános eladósodottságra való totális süketség mellett, finoman szólva megcsappant.

S ezzel együtt megingott a neoliberális konszenzus is. Corbyn volt az első politikus, aki politikailag artikulálta ezeket a választók körében régóta lappangó ellenérzéseket, s modernebb, pragmatikusabb válaszokat ajánlott rájuk, mint a strukturális egyenlőtlenségeket paranoid fantáziákkal „magyarázó” UKIP, a válság után alakult másik, színleg ugyancsak „rendszerkritikus” brit párt.

Corbyn, a neoliberalizmussal, saját New Labour-ista párttársaival is negyven éven át szemben állva, makulátlan mozgalmi háttérrel a háta mögött, hitelesen gyakorolhatott szisztematikus kritikát, és reprezentálhatott Tony Benn óta elsőként egy valóban szociáldemokrata programot. A kampány a mainstream médiabeli láthatatlanságot a web 2.0-es intenzív jelenléttel és állandó turnézással, permanens kampányüzemmóddal kompenzálta. 2015-17 között Corbynnak több mint ezer [!] fellépése volt. Az újonnan a pártba belépő 350 000 ezer tag (!) többsége munkásosztálybeli, fiatal, enyhe túlsúlyban vannak a nők. Mindössze 26 %-uk keres évi 40 000 fontnál többet. (A brit összlakosságnak a 27 %-a.) 58 %-uk politikai „szűz”, 31 %-uk Blair idején menekült el. Ma több párttag van, mint a hetvenes évek óta bármikor. ^[7] 

A corbynizmusnak éppen ezért az lehet az egyik nagy nehézsége, hogy – a frakció ellenségessége, de Corbyn mozgalmár alkata miatt is – egyelőre sokkal hatékonyabbnak tűnik nyomás alatt és ellenzékben, mint amilyen esetleges parlamenti többséggel lehetne. És óriási kérdés, sikerül-e hosszútávon építenie a kampánnyal megélénkített új tagokra, s hogy ezek a tagok képesek lesznek-e újfajta szocialista életmódot és felfogást közvetíteni és terjeszteni lokális szinten is.^[8] 

Erre az egyszerre szociál- és kultúrpolitikai kérdésre Corbyn alább elemzett manifesztuma sem ad választ.

A 2017-es előrehozott választáson, amit Theresa May az abszolút többség megszerzése és a Corbyn alatt megújulni látszó Labour megsemmisítése érdekében hirdetett, 10 százalékot nőtt a Labour támogatottsága, ami nemcsak minden várakozásra rácáfolt, de teljesen precedens nélküli; a Labour 1997 óta a legjobb eredményét érte el, 12,9 millió szavazot kapott, többet, mint Blair 2001-es és 2005-ös győzelmekor (10,7 és 9,6 millió). Nyilvánvalóvá vált, hogy túl a drasztikusan egyenlőtlen válságkezelésen, túl a Brexiten, túl Corbyn első győzelmén, végre széles társadalmi támogatottság építhető egy neoliberalizmustól balra álló politikai program köré. A lakonikus May a választási eredményeket a következőképp kommentálta: Austerity is over.

Kiemelt kép: Wikipédia