„Minden nemzetnek szüksége van mitológiára, 1956 legyen magyar mítosz” – mondta Antall József az 1990. október 23-i díszünnepségen. Az ebből a programból kiinduló kurzus-történetírás már az első jobboldali koalíció alatt kezdetét vette, és az ’56-os forradalom differenciálatlan antikommunista narratívája egyre  csak épül. A kétrészes írás első, ’56 állítólagos konzervatív gyökereiről és a pesti srácokról szóló része itt olvasható.

A Köztársaság téri ostrom

A többi felkelőcsoportról – tudomásom szerint – nem jelentek meg a Széna tériekéhez hasonló memoárok. Az október 30-i Köztársaság téri ostromnak viszont, amelyet a felkelők vívtak meg a Budapesti Pártbizottság épületének védőivel, több jobboldali interpretációjával találkozhatunk.

Ilyen az 1956-ban feltételezett pincebörtön, ahonnan

Pongrátz Gergely – elmondása szerint – a társaival fél méter mélyről „10–15 kezüket hátul összekötözött, összedrótozott és tarkón lőtt szabadságharcost” ásott ki.^[1] Ennek semmilyen valóságalapja nincs, Pongrátz leírását egyetlen forrás sem támasztja alá, s már az is régóta bebizonyosodott, hogy állításával ellentétben nem is vett részt az ostromban.

Az már az 1956. október 30.–november 4. közötti terepvizsgálatok alapján kiderült, hogy nincsenek titkos kazamaták. A rendszerváltás után a kérdés többször felmerült, s az 1994-es választási kampányban is szerepet játszott,

A sikeres ostrom utáni brutalitásról (és más atrocitásokról) Csurka Istvánnak az volt a véleménye, hogy „egytől egyig provokált akciók voltak”.^[2] Egy anonim szerző pedig ezt írta: „Nem kétséges, hogy a Tisza Kálmán téri pártház ostroma és az elfogott ávósok liquidálása brutális módon ment végbe. Minden harc elkerülhetetlenül brutális, de főként, amikor a zsidók megtanítják a népeket a brutalitásra.”^[3]

1992 tavaszán Andrásfalvy Bertalan művelődési miniszter a Népszabadság hasábjain bocsátkozott nyílt vitába az egykori védőkkel.^[4]

Mező Imre, a védők irányítója (akit két honvédtiszt társával az épület előtt lőttek meg, mint parlamentereket) halálával kapcsolatosan is elterjedt egy legenda, amely már a forradalom leverése utáni hetekben-hónapokban – a börtönvilágban is – elterjedt^[5],a rendszerváltás után még inkább lábra kapott. Kövér László, a Fidesz ügyvezető alelnöke ezt mondta a 2002-es parlamenti választás előtt egy lakossági fórumon:

„Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak, mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek.”^[6]

2012-ben jelent meg Tulipán Éva (Hadtörténeti Intézet) kötete a Köztársaság téri ostromról.^[7] E tanulmány a legjobb példa arra, hogy a legvisszafogottabb stílusban, a legkevésbé harsányan is nyomatékosan lehet képviselni azt a végletekig leegyszerűsítő dichotómiát, amely a jobb–szélsőjobboldali felfogás alapja: egyik oldalon állnak a hős, gáncsnélküli magyarok (a felkelők) a másikon nemzetidegen ellenségek (a Köztársaság téri védők, a kádárista hatóságok, tehát a kommunisták úgy általában.) Hangsúlyozom: mindez így, direkt módon egyetlen kifejezéssel, egyetlen szóval sem jelenik meg az opusban, annál inkább prekoncepció formájában, és abban a mértékű elfogultságban, ami semmivel sem csekélyebb Hollós Ervinékénél – ha csak e kádárista mű megállapításaira szorítkozunk, és figyelmen kívül hagyjuk annak durva, sértő szándékú kitételeit. Tulipán kötetében éppúgy még véletlenül sem találunk olyan tényt vagy körülményt, ami ne az „ellenségre” lenne hátrányos, ha másképp nem, hát gyanúkeltéssel.

Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan halt meg Mező Imre. Tulipán – a védők tanúvallomásai közötti apró eltéréseket (például abban, hogy melyik két honvédtiszt ment ki Mezővel, vagy hogy hárman, nem ketten léptek-e ki a kapun) és e vallomások slamposságát kihasználva azt sejteti, hogy Mező ki sem lépett a kapun, az épületben halt meg. Ezzel pedig azt sugallja, hogy csak az „elvtársai” lőhették le, az ostromlók ártatlanok a halálában. Pedig épp a vallomások csekély különbözősége bizonyítja, hogy valóságosak, az eltérő emlékezet lenyomatai. Sokkal inkább lehet koholmányról szó akkor, ha teljesen azonos tartalmúak a dokumentumok – ahogyan azok is voltak a Rákosi-korszak koncepciós pereiben, és épp ez volt az, ami Szász Bélának mint vádlottnak is feltűnt. (Egyébként sem érthető: ha a hatóságok manipulálni akarták volna a vallomásokat, akkor vajon mi akadályozta meg őket ebben?)

Ugyanakkor Stadinger Katalin mentős szemtanú teljesen egyértelmű tanúvallomás tett: „…három személy jött ki a pártház kapuján. Egy civil [Mező Imre] és két egyenruhás [Asztalos János és Papp József ezredesek] volt, a civil fehér zászlót tartott a kezében. Ekkor a kapuval szemben az egyik fa mögül előbújt egy falábú, 40 éven felülinek látszó személy és géppisztollyal megnyitotta a fehérzászlós személyekre a tüzet. A falábú azonos személy a »Fehér Könyvben« látható tuskólábúnak nevezettel. […] Társai hallva a lövéseket, szintén tüzet nyitottak s megrohanták a házat.”^[8] Tulipán is felhasználja ezt a vallomás-idézetet, majd a következőképpen kommentálja: „Nem tudjuk [Stadinger], milyen okból tette súlyosan terhelő vallomását…”^[9] Tehát kizárja annak a lehetőségét, hogy ezt látta, vagyis azt sejteti, hogy valamilyen kényszerítő hatásra vallott így. Pedig Stadinger hiteles tanúnak fogadható el, hiszen a Tulipán által említett tanúk is ezt lényegében alátámasztják, de rajtuk kívül is akad még tanú, aki a térről látta a parlamenterek lelövését: Antal Péter Baross téri felkelő^[10],Buda Béla pszichiáter^[11], és kilenc egykori védő: Ackermann János, Kelemen Ágnes, Kelemen Lajos, Keleti Ernő, Kettler Pál, Prieszol Olga, Radnai György, Tóth Lajos, Várnai Ferenc.^[12]

A súlyosan sebesült Mező Imre egyébként a kórházban többekkel beszélt. Elképzelhető-e, ne említette volna, hogy a saját társai lőttek bele? De dramaturgiailag is teljesen abszurd ez, már csak azért is, mert a tettes nyilván nem maradhatott volna titokban.

Az objektivitás teljes hiányának a legfőbb bizonyítéka az, hogy Tulipán a kötetében egyetlen lincselőt, egyetlen vétkest sem nevez meg, mintha a brutalitásnak éppúgy nem lennének felelősei, mint valami meteorológiai katasztrófának.

László Dávid Márton a disszertációjában nem kerüli meg a lincselés kérdését, tehát nem ennyire elfogult, de azért igencsak meghökkentő megállapítást tesz: „Hogy mi hozta ki az emberekből ezt a fékevesztett haragot, azt manapság nehezen tudjuk elképzelni. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen dolgokat követhettek el korábban, amiért Kállai Éva pártfunkcionárius – a bosszútól tartva, félelmében – inkább kiugrott a II. emeletről, semhogy a nemzetőrök kezére kerüljön.”^[13] Ez ismét az általánosító gyanakvás, ami oly jellemző a jobboldaliakra és a kommunistákra egyaránt. Nyilvánvaló, hogy sorsukat külön-külön lehet és kell vizsgálni. Kállai Éva nem követett el emberellenes bűnt, ellenben 1945 előtt több évre bebörtönözték, baloldalisága miatt. Azt pedig emberileg nagyon is érthető, hogy mindenáron el akarta kerülni, hogy a támadók kezébe kerüljön.

László Dávid Márton is igyekszik menteni a menthetőt, disszertációja hőseit, a Baross téri felkelőket és főparancsnok főhősét, Nickelsburg László műszerészt. Valószínűleg a fentebb ismertetett nemzeti gondolat jegyében védi meg őket a Köztársaság téri bűnök felelősségétől, és más kevéssé heroizálható tettől ezeket az egyébként általam is tisztelt forradalmárokat.^[14] Ám számos tanú túlságosan is valószínűsíti a csoport részvételét lefegyverzett foglyokkal történő leszámolásban, korábban pedig Nickelsburg parancsára négy vétkesnek ítélt személyt végeztek ki Baross téri bázishelyük pincéjében.^[15]

1956 megtestesítői

A konzervatív és radikális jobboldal képviselői – ahogy ezt Ripp Zoltán megírta – „nem a magyar október eredeti törekvéseire és eszmeire, hanem a megtorlással elszenvedett sérelmekre vezetik vissza mai állásfoglalásukat 1956-ról…”^[16] Így aztán nem is az akkori politikusokban találták meg 1956 igazi megtestesítőit – Mindszenty bíborost kivéve, ő azonban csekély szerepet játszott a forradalomban.

Az FKgP a rendszerváltástól Dudás József emlékét igyekezett felkarolni, de az ezredforduló táján a Forradalmi Nemzeti Bizottmány egykori mindenese szinte már teljes feledésbe merült.

Valószínűleg a jobboldal szinte szüntelen megosztottságára vezethető vissza, hogy a romantikus hősiesség bajnokai, a „pesti srácok” közül sem teremtődött meg az igazi idol. A két legtudatosabb felkelőparancsnok, Angyal István és Iván Kovács László nem lett elég népszerű, de ez nem is meglepő: világnézetük túlságosan távoli a számukra. Pongrátz Gergely talán alkalmas figura lett volna, ám ő ezt a lehetőséget közszerepléseivel többszörösen eljátszotta. Mostanában már csak a fiatal radikálisok lelkesednek érte. Wittner Mária az ezredfordulótól növekvő népszerűségét inkább gyűlöletkeltő megnyilvánulásainak köszönheti, semmint ötvenhatos múltjának. A hatvanadik évfordulóra az emlékezetpolitika irányítói Dózsa László színművészt igyekeztek piedesztálra állítani, de ez a kísérletük csúfos kudarcba fulladt.^[17]

A differenciálatlan antikommunizmus nem a forradalom valóságos értékeit hordozó szereplőkkel, inkább a kegyetlen megtorlás áldozataival való azonosuláshoz vezetett.

A 225 kivégzett közül különösen egy erényes szűz lány (a magyar Jeanne d’Arc) és a retorzió legfiatalabb áldozata (akivel a megrögzült legenda szerint különösen ármányos módon bántak el: az ítélet végrehajtásával megvárták, amíg betölti a tizennyolc évet) bizonyult legalkalmasabbnak 1956 megtestesítésére.

„Kiemelésük a tragikus romantikus nemzeti történelemszemlélet továbbéltetésének szándékát példázza: a forradalomban a vereség a domináns mozzanat, hiszen erre lehet engesztelhetetlen sérelmi politikát alapozni. Nem véletlen, hogy 1956-ból a jobboldal nem pozitív energiákat származtat az új generációkra, hanem a vereség és a megtorlás keltette frusztrációt és gyűlölködést, az ádáz és kérlelhetetlen szembenállást hagyja örökül” – állapítja meg Ripp Zoltán.^[18]

E két mártíron és a már említett Mindszenty József bíboroson kívül Nagy Imre kormányfő jobboldali megítélése különbözik legmarkánsabban a történeti kutatások eredményeitől.

A forradalom miniszterelnökének jobboldali megítélése sokat változott a rendszerváltás óta. A konzervatív emigránsok – például Sujánszky Jenő, de még Pongrátz Gergely is – kifejezetten tisztelettel írtak, beszéltek róla.

A „nagy temetés” időszakában, a választásokig még nem mutatkozott szignifikáns eltérés a vele kapcsolatos véleményekben. De 1990-ben, amikor a parlamentben 1956 emlékét törvénybe iktatták, a szavazás előtti percekben kiderült, hogy a kormánykoalíció SZDSZ-szel egyeztetett szövegéből utóbb kimaradt Nagy Imre mint a forradalmi kormány vezetője. Ezt Csurka István, az MDF népnemzeti szárnyának vezetője harcolta ki. Hogy ne legyen botrány, az SZDSZ inkább „nem vette észre”.^[19] Antall József korábban össznemzeti hagyományról beszélt^[20], majd egyre inkább azt hangsúlyozta, hogy Nagy Imrében leginkább a mártíromságát tiszteli, kormányfői tevékenységét már kevésbé, ezért inkább a Nagy–Tildy-kormány megjelölést használta, ebben azonban senki nem követte. „Míg az MDF-nek 1956 kellett, de Nagy Imre nélkül, addig az MSZP-nek Nagy Imre kellett, de a forradalom nélkül” – állapította meg Litván György.^[21] „Már az első jobboldali kormány megkezdte a rendszerváltás végrehajtásával »elhasználtnak« tekintett Nagy Imre háttérbe szorítását. Nem kellett nekik a kommunista Nagy Imre közösen vállalható nemzeti politikusként” – írta Ripp Zoltán.^[22]Összeköthető ez a mindszentysta hagyománnyal is, amely a Nagy-kormányt a bukott rendszer örökösének nevezte. A Fidesz vezette jobboldal szóhasználatában a „polgári forradalomnak” is ugyanez az üzenete – ahogy erre Ripp utalt.^[23] 2010-től kezdődően Nagy Imre személyének megítélése követhetetlenül változott, úgy tűnik 2018 nyaráig, amikor a „pártsajtóban” példátlanul éles lejáratókampány indult meg ellene.^[24]

A szélsőjobboldali radikálisok (például Szalay Róbert, Gajassy G. István, Lovas István^[25]) – differenciálatlan antikommunizmusukkal –már korábban fontosnak tartották Nagy Imre emlékét végletesen denunciálni (a cári család kivégzésben történő részvétel, a „Vologya”-ügy), mint ahogy tették ezt 1989-ben azok a kommunista erők, akiknek nagyon nem állt érdekükben a rendszerváltás. Bár a súlyos vádakat azonban azóta sem sikerült igazolni, minduntalan fel lehet melegíteni.

A középosztály konzervatív része egyértelműen Mindszenty József bíborost tartotta vezéregyéniségnek, még ha a forradalom idején passzivitásra kényszerült is, és csak az utolsó estén hirdette meg véleményét és programját. Tekintélyével természetesen ő is tisztában volt, egyébként valószínűleg nem nevezte volna a Nagy Imre-kormányt – amelyet meg sem nevezett, tehát el sem ismert – a ,,bukott rendszer örököseinek”^[26].Ha többpártrendszer alakul ki, a bíboros minden bizonnyal az ország irányítására is esélyes lett volna.

A 2010 utáni kormánypárti sajtó is megőrizte ezt a tiszteletet. Íme egy cikk lead-je:

„A hercegprímás érsek nemcsak a magyar egyháztörténet, de egyben a magyar történelem egyik legjelesebb alakja is volt. Ikon és példakép, aki 1956 emblematikus személyiségévé vált.”^[27]

Érdemes idézni egy ultrakonzervatív, legitimista blogger rajongását is: „[1956] talán a legnagyobb hőse egy szentéletű ember, akinek olyan sokat köszönhetünk. […] Ő volt az, aki egész nemzetünk helyett, mindannyiunk nevében kiállt, és valódi, törvényes államfőként lépett fel a törvénytelenek sokaságában. Mindszenty József bíboros úrról, a Magyar Királyság eddig utolsó hercegprímásáról van szó. […] Ő az az ember, aki a legnagyobb veszélyt jelentette a kommunisták törvénytelen diktatúrájára. Mindszenty volt az, aki kimondta, nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A bíboros úr ’56 valódi mártírja, aki törvényes államfőhöz méltón egész népéért harcolt, majd egész népéért szenvedett. […] Ne felejtsünk el hálát adni Istennek, hogy a vészterhes XX. században is olyan szentéletű őrangyallal ajándékozta meg nemzetünket, mint Mindszenty József, Magyarország hercegprímása, és haláláig törvényes államfője.”^[28]

Mindszernty november 3-i beszédében sem nevezte az eseményeket forradalomnak, csakis szabadságharcnak, követői ma is így nevezik. (Egyik híve, Pánczél Hegedűs János egy interjúban ezt ekképpen hangsúlyozta: Mindszenty „1918 őszén csatlakozott a Keresztény Szociális Néppárthoz, amely Zala vármegyében markáns ellenforradalmi politikai üzeneteket fogalmazott meg […] nem kötött alkut a forradalmi, törvénytelen rendszerekkel, .”^[29]

E november 3-i nyilatkozatban Mindszenty ezt is mondta: „A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga.”^[30]Követői azonban erre már kevésbé hivatkoznak.

Tóth Ilona története, személye váltja ki a legszenvedélyesebb vitákat 1956 témaköréből. A történet dióhéjban: Tóth Ilona, a 24 éves kivételes tehetségű forradalmi elkötelezettségű szigorló orvosnő 1956 novemberében a Domokos utcai kórház megbízott vezetője volt, és bekapcsolódott a politikai ellenállásba. Részt vett röpcédulák, illetve az Élünk című illegális lap sokszorosításában és terjesztésében. A periratok szerint 1956. november 18-án két férfi társával likvidálta Kollár István rakodómunkást, akiről bebizonyosodva látták, hogy a szervek embere. Ezért a bíróság mindhármukat kivégezte.

Még azok a jobboldali történészek is, akik Mansfeld Péter esetében nem osztják a „keresztény-nemzeti” kurzus legendáit, Tóth Ilonánál ragaszkodnak hozzá, hogy pere kirakatper volt, és a medika feddhetetlen, mivel kegyetlen kínzásokkal, gyógyszerekkel, hipnózissal kényszerítették ki belőle az önterhelő vallomásokat.

Nem túlzás azt állítani, hogy hatalmas kultusz alakult ki Tóth körül: szobrát közjogi méltóságok és pártelnökök avatták fel, személyéről, mártíromságáról dokumentum- és játékfilmek láttak napvilágot, könyvek íródtak, képzőművészeti alkotások készültek. Óriási tisztelet övezi a külföldön élő magyarok körében is. Aki megkérdőjelezi a kultuszt vagy netán szembeszáll vele, magára vonja a magyarságukban megsértettek haragját.^[31]

Már a kilencvenes évek első felében kialakult egy erősen jobboldalhoz kötődő kör, amely Tóth Ilona ügyét a magyarság ügyével azonosította, akit mindenáron meg kell védeni a „nemzetietlenekkel” szemben.

Az 1956 utáni megtorlás adatai a rendszerváltás idején váltak köztudottá. A legnagyobb felháborodást a tizennyolcadik életévét betöltő Mansfeld Péter kivégzése váltotta ki. Noha ehhez az ítészeknek nem kellett két évet várniuk – ahogy ez visszavonhatatlanul elterjedt –, Kádárék elképesztő embertelensége a rendszerváltás óta a jobboldali politikusok örökké hálás aktuálpolitikai témája, amely lehetőséget ad rá, hogy – koszorúzások, emléktábla-avatások, utca-, parkelnevezések és más kultuszépítési lehetőségek alkalmával – baloldali, sőt liberális ellenfeleiket is kvázi gyilkossággal vádolják.

A hősteremtő legendákat a kormánypárti sajtó is számtalan esetben terjesztette, Bayer Zsolt például azt írta, hogy Mansfeld 1956-ban követte el „halálos bűnét”.

A forradalom 50. évfordulóján játékfilmet mutattak be Mansfeldről, amelynek forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Szilágyi Andor volt. Bár a valósághű rekonstrukcióra törekvő alkotás vajmi kevéssé valósította meg a célját, és a jobboldali történetfelfogásra oly jellemző romanticizálás, a túlzott heroizálás e műben is szembeötlő, az alkotó nem a legvégletesebb Mansfeld-mítoszokból építkezett, tehát nem állítja, hogy csakis a szabadságharcban tanúsított hősiessége miatt számoltak le a makulátlan ifjú hőssel. És ez – úgy tűnik – némi hatást gyakorolt a kormánypárti sajtóra is.

Jelenleg 1956 szinte teljes mértékben a hazugságokat ontó aktuálpolitika foglya – akárcsak 1989 előtt. A hivatalos emlékezetpolitikával ellentétes nézetek csak igen szerény nyilvánosságot kaphatnak, de egyelőre még többet, mint a Kádár-rezsim idején…

A szöveg a szerző Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények című kötete bevezető írásának szerkesztett és átdolgozott változata. 

(Címoldali kép: A szétlőtt pártház a harcok után. NAGY GYULA / Fortepan)