„Kárpátalja egyik legfőbb értéke nemzetiségi sokszínűsége és történelme, amelynek során évszázadokon át éltek egymás mellett békében különböző népek, nemzetiségek.”

– ezekkel a szavakkal kezdte megemlékezését az aradi vértanúk kivégzésének 169. évfordulóján Trócsányi László igazságügyminiszter az ukrajnai Nagyszőlősön, ahol az ugyancsak 1849-ben kivégzett, márti ugocsai főispán, báró Perényi Zsigmond mellszobrát is megkoszorúzta a Kárpátaljai Magyar Demokratikus Szövetség (KMDSZ) vezetőinek kíséretében.

Trócsányi ehhez azt is hozzátette:

„a 13 aradi vértanú közül csak öt volt magyar anyanyelvű, ami azt bizonyítja, hogy a nemzetiségek milyen fontos szerepet játszottak Magyarország történetében, s Magyarország ma is azt vallja és hiszi, hogy a nemzetiségek gazdagítják az állami és nemzeti létet.”

Mindezekkel a megjegyzésekkel leginkább arra az éles helyzetre reagált, amely az ukrán és a magyar külügyminiszter egyre szélesedő diplomáciai botránya nyomán kialakult. Először a nacionalista ukrán kormány orrolt meg a magyarokra, amiért az (egyébként intoleráns) törvényeik szerint az ukrán-magyar kettős állampolgárság illegális, a beregszászi magyar konzul viszont – kötelességének eleget téve – mégis kiadta a magyar okmányokat kárpátaljai honfitársainknak. A konzult ezért Kijev ki is tiltotta.

A botrány után persze Szijjártó „szimmetrikus válasza” sem váratott magára, és Budapestről is repült az ukrán konzul.

Trócsányi, tehát egy alacsonyabb rangú kormánytag, most ezért talán szándékosan küldte ezt az enyhülést kívánó üzenetet az ukránok felé is. A nyilatkozat előzményének számít az is, hogy Pavlo Klimkin kijevi külügyminiszter az Unian hírügynökségnek kiemelte: míg az orosz–ukrán kettős állampolgárokat törvényileg büntetné, addig más országok kettős-rejtett állampolgárságát nem tartja szükségesnek hasonlóképpen szankcionálni.

Úgy tűnik tehát, hogy a feszültségek talán most enyhülnek. Azonban eddig sem kellett volna eljutni.

Egyrészről nyilván van egy sor olyan tényező, amely Orbánt az ukrán kormány és nyugati szövetségesei egyik fő célpontjává avatta. A teljesség igénye nélkül ilyen rendkívül baráti viszonya az Ukrajnát fenyegető Moszkvával és Vlagyimir Putyin elnökkel, ilyen az is, ahogyan eddig a kárpátaljai magyarság vezetőit a nyilvánvalóan létfontosságú anyagi-, és magyar nyelvoktatásban nyújtott támogatása mellett politikai szívességek és szolgáltatások nyújtására is kötelezi. És természetesen ehhez kapcsolódva ilyen volt a kárpátaljai magyarok cinikus voksturizmusa is az áprilisi országgyűlési választások alatt.

Ezek valós célponttá tették a kárpátaljai magyarságot a kijevi kormány szemében, amely kapva kap az alkalmon, ha saját szélsőséges ukrán nacionalistái tetteit kell relativizálnia és mosdatnia.

Szó nincs természetesen arról, hogy az ukrán-magyar nemzetiségi feszültségeket ne élesztgetné provokatív akciókkal Moszkva: ilyen akció lehetett a beregszászi magyar konzulátus ellen elkövetett gyújtogatás is, amelyről később kiderült, oroszbarát lengyel szélsőjobboldaliak követték el.

Azonban ne feledjük: olyan ukrán szélsőjobboldali szervezetek, mint a Karpatszkij Szics és rasszista milíciák valódi problémát jelentenek északkeleti szomszédunknál. Hogy mást ne mondjunk, a nyár az ukrajnai magyar cigányok elleni, halálos áldozatot is követelő akciók jegyében telt el Lvivben és Kárpátalján is.

És Magyarország egyébként sincsen könnyű helyzetben kormánya és Orbán Viktor miatt. Erre mi sem szembetűnőbb példa, mint a New York Times tegnapi, vérforralóan felületes propaganda-tudósítása éppen Beregszászról. A szerző, Andrew Higgins először leírja, hogyan láncolja magához egzisztenciálisan Orbán Viktor az ukrajnai magyarságot, hogyan használja sokszor eszközként a határon túli szavazókat politikai céljainak eléréséhez.

Mindezek után szinte áldozati szerepben tűnik fel a „párhuzamos társadalomban” élő kárpátaljai magyarokat (ugye milyen ismerős, „migránsellenes” érvelés ez?) kárhoztató ukrán nacionalista panaszait hallgathatjuk meg. Ő azzal is elbüszkélkedik, hogy kis csapatával milyen szépen leszaggatták a magyar lobogót a beregszászi városházáról (az EU-s, az ukrán és a városi zászló viszont maradt! – nyugtat meg mindenkit az amerikai újságíró).

Lezárásként Higgins Orbán „Egán Ede programjáról” beszél, amelyet, bár ezt nem szoktuk emlegetni, egy, a kárpátaljai ruszinok és magyarok valóban rémisztő szegénységét zsidóellenes táblaként maga előtt hordó pesti miniszteri megbízottról sikerült elnevezni, és arról, hogy Orbán

ugyanaz lenne nyugat felől Ukrajnának, mint ami kelet felől Putyin.

A dolog természetesen túlzás, mint ahogy azt a New York Timesnak nyilatkozó ukrán történész-politológus is kiemeli, a cikk azonban elkezdi a város magyar polgármesterét is szembesíteni „rémtetteivel”: a messziről jött riporternek nem akar a fejébe férni, hogy a polgármester felesége hogyan is képzeli, hogy ukrán állampolgár létére magyar útlevelet igényel ki, és láthatóan azt is furcsállja, hogy a városvezető a többségi magyar lakossággal énekelte el a magyar himnuszt egy kihelyezett pesti operaelőadás alkalmával.

Mi maradhat a magyar félnek egy ilyen idegesítően tájékozatlan cikk után, mint valóban remélni, hogy azért egy nap a magyar kisebbség valós hátrányairól és üldöztetéséről is hajlandó lesz tudomást venni a nyugati sajtó?

Persze ha jobban belegondolunk abba, mit csinál Ukrajna Kárpátalján, valójában nagyon is ismerős elemekre bukkanunk. A magyar nyelv oktatásának eredeti tervek szerint szándékolt visszaszorítása, a magyar zászló tépkedése, és általában a nemzeti-kisebbségi jogok miatti idegesség olyan dolog, amelyet Orbán Viktor is kifejezett itthon.

Igaz, hogy a magyar miniszterelnök előszeretettel csupán az iszlám világ és elsősorban az onnan menekülők ellen szeret riogatni, azonban 2017 februárjában a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában ezen túllépve úgy fogalmazott: 

„az etnikai homogenitást meg kell őrizni, mert a túl nagy keveredés bajjal jár. Fontosnak tartjuk a kulturális egyszínűséget is, ami egy sávon belüli sokszínűséget jelent”.

Azt ugyan nem közölte Orbán, hol vannak ennek az egyetlen sávnak a határai, amikor azonban az etnikai homogenitást dicsőíti, azt kell hinnünk, hogy abba a hazai, még megmaradó nemzetiségek aligha férnek bele.

Ugyanakkor viszont látjuk, hogy míg Magyarországon jól esik a jelenlegi kormánynak ez a nagy etnikumféltő gőg, addig egészen más a helyzet ha esetleg éppen a környező országokban fenyegetik ezzel a magyarságot.

Akkor már kiderül, hogy a „párhuzamos társadalom” és a sokszínűség valójában érték, hiánya pedig félelmet, szenvedést és keserűséget okoz.

El kellene már dönteni végre, mit akarnak. Hiszen tévedést –akár súlyos tévedést – belátni sohasem késő.

Címoldali kép: Ungvár, 2018. október 6.: Trócsányi László igazságügyi miniszter beszédet mond a nemzeti gyásznapon tartott központi kárpátaljai megemlékezésen Nagyszõlõsön, a Perényi Zsigmond Középiskola elõtti parkban 2018. október 6-án. MTI Fotó: Nemes János