A hazai politikában monumentális mémmé nőtt migrációs kérdés kétségtelen nehéz feladat elé állítja az ellenzéket. Bár jóideje már menedékkérők is alig akadnak Magyarországon, a téma úgy vált a NER világmagyarázatának vezérmotívumává, hogy közben azt is tudjuk, konkrét emberi életeket veszélyeztet, konkrét nőket, férfiakat és gyerekeket sanyargat a kormány a mi nevünkben.
Az alábbi szöveg amellett érvel, hogy e kérdésben az ellenzék, pláne ha baloldali, nem érthet egyet a Fidesz-KDNP üzenetével, de nem is ignorálhatja azt.
Épp ellenkezőleg, fontos mélyebben is feltárni és megértetni e retorika és a kapcsolódó politikák mozgatórugóit, működési mechanizmusát: ha az ellenzéki erőknek nem is kell feltétlen e kérdést központivá tenniük saját narratívájukban, naivitás volna nem észrevenni, hogy mindez elsősorban nem az „idegenekről” szól, hanem rólunk, és arról, milyen Magyarországon és milyen világban szeretnénk élni.
1. Az „oszd meg és uralkodj” óriási károkat okoz, a társadalom újraegyesítésén kell dolgozni
A magyar kormány migrációellenes retorikája bőrszínük, származásuk, vallásuk és vagyonuk alapján osztályozza és rangsorolja az embereket, és ez nem áll meg a határon vagy a kerítés mentén: Orbán Viktor, akinél többet talán még soha senki nem beszélt „mi, magyarok” nevében, a magyar lakosságot is ilyen elvek mentén kategorizálja. E logika szerint nem a mi, hanem az ők halmaz részei többek között a cigányok, alkalmasint a zsidó vallási közösségek, de mondjuk a homoszexuálisok is.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy a kormány ezeket a lakossági csoportokat nem vagy kevésbé próbálja képviselni, hanem arról, hogy a folyton a nemzet nevében nyilatkozó miniszterelnök retorikájában ezek a csoportok nem részei az általa képviselt nemzeti közösségnek. Jobb esetben tiszteletben tartott partnerek, rosszabb esetben afféle megtűrt teher, amely jobban teszi, ha meghúzza magát.
Más csoportok világképük vagy politikai véleményük alapján szorulnak ki a képviseletre érdemes közösségből: így pl. az ateista magyarok milliós tömege említésre sem érdemes, míg egyes politikai ellenfelek egyenesen hazaárulóknak, nemzetrontónak minősíttetnek.
Persze, akárcsak a bevándorlók esetében, ezt a kirekesztő logikát felülírják az anyagi és hatalmi érdekek: az elég gazdag külföldieknek letelepedési kötvény dukál, és aki kész a kollaborációra, etnikai-vallási kisebbség részeként is lehet kiemelt partner, egyúttal abban is segítve, hogy úgy tűnjék, a kormány valóban tesz az érintettek jogainak érvényesüléséért.
Az az ellenzéki erő, amely szakítani kíván az „oszd meg, és uralkodj” gyakorlatával, és ehhez nem is kell feltétlenül baloldalinak lennie, a politikai közösség újraegyesítésén kell dolgozzon. Egy olyan gyakorlaton, amelyben a politikai képviselet nem tesz különbséget a fentiek szerint származás, bőrszín, vallás, szexuális preferenciák és egyebek alapján a polgárok között.
Ez a mára módszeresen szétrombolt szolidaritás, a közösség erejébe és a politikába vetett bizalom újraépítésének feltétele is, méghozzá a társadalom minden szintjén, ezért – ahogy a későbbiekben még szó lesz róla – nem kell megállnia Magyarország határainál sem. Ugyanazok az elvek, amelyek inkluzív, a közérdeket kollektívan meghatározó eszközök kialakításával garantálnák a kisebbségek és a többség emancipációját, a határokon túl éppúgy érvényesülhetnek, mint otthonunkban.
Ha a politikai közösség újraépítése a célunk, nem fogadhatjuk el azt a kirekesztő és rasszista világképet, amelynek nyílt felvállalása és megerősítése a migrációellenes diskurzusban teljesedett ki, és amelynek árnyékában nagyrészt jómódú, középkorú, fehér, heteró férfiak védik az állítólagos kereszténydemokrácia és magyarság nevében saját érdekeiket.
2. A migránsok, akárcsak más „érdemtelen” rászorulók megbélyegzése és kirekesztése a neoliberális politikákat szolgálja
Bár első látásra úgy tűnik, a kormány migrációellenes programja jelenleg fantomokat kerget – a 2015-ös hullám emlékeit, a jövőben minden bizonnyal intenzívebbé váló migráció rémképeit, miközben az EU egy zsákutcában ad gázt éppen –, közelebbről nézve nagyon is szorosan kötődik a jelenlegi politikákhoz. Nemcsak azért, mert válságba jutott politikai rendszereinkben az identitási kérdések, a szélsőjobbról elcsent motívumok, a társadalmat polarizáló témák vették át a vezetést az egykori tömegpártok agendájában is, jobb híján. Hanem elsősorban azért, mert a migrációellenes diskurzus szorosan kapcsolódik a neoliberális politikákhoz, mondhatni azok egyik fontos népnevelő eszköze.
Ezeknek a politikáknak, amelyek a jóléti állam, a közösségi szolgáltató rendszerek elszegényítését és privatizációját, valamint a szegényebbek, illetve a munka felől a (leg)gazdagabbak és a nagytőke felé működő újraelosztást szorgalmazzák, a dereguláció, azaz a közösségi intézményeken nyugvó szabályozás leépítése mellett, nagy szükségük van bűnbakokra.
Ezt a szerepet tölthetik be, helyzettől függően, a támogatásra érdemtelennek minősített szegények különféle csoportjai: a lusta munkanélküliek, a hajléktalanok, a tébével csaló betegek, a romák, a beilleszkedni képtelen, de nem is akaró külföldiek és így tovább. E csoportok ellen hosszú ideje módszeres propaganda folyik európai szomszédainknál, a status quo mellett elkötelezett sajtó kitartó erőfeszítései révén is, miközben az üzenet minden esetben ugyanaz: már nem juthat mindenkinek ebből a jóléti tortából, jól meg kell gondolnunk, ki kaphat nagyobb szeleteket, és kik osztozhatnak a morzsákon.
A migrációellenes diskurzusban e szempontból az a legértékesebb, hogy nagyon hatékony az előítéletek, sérelmek és félelmek mozgósításában, ami elősegíti a határok átlépését: annak elfogadtatását, hogy nem mindenki érdemes az emberi méltóság alapvető követelményeire, nem mindenkinek számít az élethez, a biztonsághoz, a segítséghez, az ételhez, alapvető higiéniához való joga.
Ezt a jóléti rendszerek univerzalizmusa tagadja, és európaiak milliói méltán büszkék rá, hogy társadalmaink, elvben, senkit sem hagynak az út szélén: a közteherviselésen nyugvó egészségügy, oktatás, szociális politikák alapelve, hogy mindenki képességei szerint járul hozzá, és szükségletei szerint vesz ki a közösből, ha rászorul a segítségre.
Ennek alapján szólította fel több ízben a bíróság a francia államot, hogy biztosítsa a calais-i Dzsungelben az ott élők számára az alapvető higiéniát, vagy a magyar államot arra, hogy adjon enni a tranzitzónában tartózkodó menedékkérőknek. Ahogy ez a két példa is sejteti, miközben Orbán nyugatellenes szólamai ellenére gazdaságpolitikáját, társadalomképét illetően nagyon is közel áll neoliberális nyugati kollégáihoz, a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő száműzöttek nem feltétlenül számíthatnak sokkal jobb elbánásra „nyugaton” sem.
A hatalom mindkét fenti esetben azt demonstrálja, hogy ezekkel az emberekkel nem bánhatunk emberhez méltóan, mert az idevonzaná a többieket. Ez az évtizedek óta hangoztatott, és azóta sokszorosan meghazudtolt érv pedig egyre kegyetlenebb módszerekhez vezet, mígnem a kínzás is legitimnek tűnik.
Hasonló logikával állt a neoliberális eszme szolgálatába az „érdemtelenítő” propaganda az euróválság éveiben is, csak épp a periféria országai ellen. Hasonló mechanizmusú érvekkel hitették el az európaiakkal, hogy a „csaló, lusta” görögök és déliek megérdemlik a durva megszorításokat, ellenben nem érdemlik meg – az amúgy gazdaságilag jóval racionálisabb adósságelengedést vagy átütemezést. És a Schröder reformjai óta nélkülöző, elszegényedő, nyugdíjasként munkába visszakényszerülő németek milliói érthető módon készséggel el is hitték, akárcsak magyarok tömegei, hogy a görög nép igenis megérdemli, hogy lerohasszák az egészségügyet, hogy kiárusítsák az ország javait, vagy hogy a fiatal generációk alól kihúzza a talajt a brutális munkanélküliség.
E narratíva mögött rejtve maradt az igazság, a nagy, elsősorban német és francia bankok megmentése, a válságkezelés gazdasági kudarca, a perifériáról elszívott képzett emberfők tömege, és végső soron az eurózóna azóta is fennálló szerkezeti problémái.
A bűnbakok konstrukciója és előtérbe tolása tehát abban segít, hogy egyre többen érezzék igazságosnak, ha a legszegényebbeket, a leginkább rászorulókat – hiszen ha úgysem segíthetünk mindenkin, miért pont rajtuk segítsünk – magukra hagyja az állam. Ha pedig elfogadtuk, hogy a szolidaritás nem érvényes minden embertársunkra, hogy az államnak csak az arra érdemesek mellett kell kiállnia, sőt, joga van erőszakkal is fellépni az „érdemtelen” szegények ellen, akiknek már ember voltát sem érzékeljük, akkor a neoliberális logikának sikerült elültetnie a konkurenciaharcot a társadalom szélesebb rétegeiben is.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, miért nincs több forrása a közhatalomnak, miért perverz az újraelosztás, miért a gazdagoknál és a legnagyobb cégeknél landolnak az adókedvezmények, miért privatizálják a lerobbant egészségügy és oktatás nyereségesebb szektorait, miért nem szabályozzák szigorúbban a pénzügyi szférát, vagy lépnek fel az adóelkerülés ellen stb., elfogadjuk a kirekesztés elvét, lemondunk a szolidaritásról, jogosnak érezzük az állítólagos egyéni érdem logikájából következő versenyt, és feleslegesnek az esélyegyenlőség érdekében tett erőfeszítéseket.
Mindez persze nem egy szempillantás alatt történik, évtizedek módszeres munkája van e társadalmi program mögött, ahogy a Fidesz-KDNP-nek is több éve van abban, hogy magyarok tömegei azonosulnak migrációfóbiájával.
Ha egy ellenzéki erő szembe akar menni ezzel a neoliberális társadalmi vízióval, és úgy véli, hogy a leginkább a szélsőjobbon bevett „nemzeti” preferencia elve sem elfogadható, mert ha a kirekesztés logikáját magunkévá tesszük, akkor csak idő kérdése, hogy más csoportokat is megbélyegezzünk – a külföldiek után mondjuk a melegeket vagy a lusta szegényeket –, akkor szembe kell mennie az „érdemtelenítő”, kirekesztő propagandával is. És igyekeznie kell rámutatni, hogy az milyen, a nemzetközi trendbe nagyon is illeszkedő politikai-társadalmi és hatalmi célokat szolgál.
3. Hazugságokra nem lehet igazságos társadalmat építeni
A NER mai állapotában talán nem kell magyarázni, hogy a rezsim egyik legnagyobb bűne a társadalommal szemben az őszintétlenség. A kormány és szövetségesei, ahelyett, hogy elősegítenék a világ és mindennapok valóságának közös értelmezését, vastag rétegekben hordják fel a hazugságokat a közbeszéd kisajátított és lebetonozott fórumaira, ahonnan igyekeznek kiszorítani minden alternatív véleményt.
A Sargentini-jelentés kapcsán született reakciók csak még nyilvánvalóbbá tették, mennyire elszállt ez a hatalmi célokat szolgáló propaganda, amely szerint a Fidesz-KDNP uniós ellenfelei az európai lakosságcserét készítik elő, Brüsszel a kortárs antiszemitizmus központja, és a kormánnyal kritikus civilek a Soros-összeesküvés zsoldosai.
Épp azért, mert a hazugságok ilyen horderejűvé váltak, az ellenzék számára alapvető követelmény az igazság keresése, ami nem csupán a kormányzati propaganda leleplezését jelenti, hanem ennél jóval többet.
A politika hitelének visszaállításához olyan belső működésre, külső kommunikációra, a polgárok felé fordulásra is szükség van, ami révén hatalmi játékszer helyett valóban közösségi eszközzé válhatnak a pártok és politikai mozgalmak. Közös problémáink hátterének és megoldásainak feltárását elősegítve, létrehozva a párbeszéd olyan tereit, ahol közérthető, nyitott és átlátható módon folynak le a viták, és születnek a döntések.
A migrációs kérdés nyilvánvalóan központi helyet alkot a kormányzati hazugságok koncentrikus köreiben, ezért sem spórolható meg, hogy rétegről rétegre lehántsuk a rárakódott propagandát. Még akkor is, ha ehhez rá kell mutatni arra, hogy az európai bevándorlás- és menekültpolitika nem is tér el annyira az orbáni céloktól, ahogy azt a Mércén többen, többször is leírták. Ahogy arra is, hogy a kormány legkevésbé támadott alaptétele arról, hogy a kerítés megvédi Magyarországot, mekkora kamu. Nemcsak azért, mert a menekülő emberek nem támadnak az országra, épp ellenkezőleg, védelmet kérnek; és nemcsak azért, mert ha egyszer valaki valóban megtámadná az országot, akkor ez a több százmilliárd forintból elkészült és fenntartott tákolmány hamar megadná magát.
Hanem elsősorban azért, mert a kerítések önmagukban nem tartóztatják fel azokat, akik életének az átjutás ad reményt: a valóságban csak az agresszió, a fizikai erőszak és a jogsértések állítják meg az embereket. Épp azért őrzik féltékenyen az államok a kerítések környékét, hogy a társadalom ne szembesüljön vele, milyen szenvedés és embertelenség az ára a falak fenntartásának.
Ez a tudás persze megvan vagy legalábbis egyszer már megvolt nekünk itt, az egykori vasfüggöny innenső oldalán, éppúgy, ahogy ott van történelmünkben a befogadás, a különféle vallásokra és etnikumokra is nyitott tolerancia, sőt, valamiképp a multikulturalizmus hagyománya is. Csak ki kellene ásni a NER gránitszilárdságú alapzata alól.
4. Illúzió, hogy a migráció kontrollja segít visszaszerezni a szuverenitást
A migrációs diskurzus egyik legfontosabb aduja és csapdája, hogy látszólag megoldást nyújt a szuverenitás kérdésére, amely a globalizációs folyamatokkal és az érdekképviselet társadalmi és politikai intézményeinek erodálódásával, majd nyílt válságával kulcsfontosságúvá vált, ahogy azt a közelmúlt leglátványosabb krízisei is nyilvánvalóvá tették.
A politikai szuverenitás visszaszerzésének vágyát találjuk a Brexit, de a katalán válság alján is, ez a vágy, illetve annak negatív megnyilvánulása, a frusztráció fűtötte az olasz szavazókat a választásokon, és tornássza feljebb azóta is Matteo Salvini népszerűségét, de nagy szerepe lehetett Donald Trump győzelmében, ahogy Bernie Sanders sikerében is.
Ha ezeket a példákat a szuverenitás kérdése felől vizsgáljuk, jóval komplexebb válaszokat kapunk, mint ha a legelterjedtebb, a globalizáció vesztesei és nyertesei keretben értelmezzük a népakarat megnyilvánulását.
Ebből a megvilágításból ugyanis jobban kitűnik, pl. az, hogy mi az oka a szociáldemokrácia hitelvesztésének, olykor összeomlásának, és miért van e pártokon jóval túlmutató jelentősége annak, hogy a hagyományos nagy baloldali formációk felhagytak a szociális követelések teljesítésével, és maguk is aktívan részt vettek a jóléti állam leépítésében, illetve a dolgozói érdekképviselet intézményeinek háziasításában vagy meggyengítésében.
Arra a paradoxonra is összetettebb választ tudunk adni, miért éppen az antiszociális erők azok – így a republikánusok, toryk, a Fidesz-KDNP vagy a Liga –, amelyek radikális népnyúzó gyakorlatuk ellenére mozgósítani képesek a felhalmozódott frusztráció egy részét, eltérítve a teljesen megalapozott elégedetlenséget, az „elitek”, az olyan szuperstruktúrák, mint az EU vagy a szabadkereskedelmi szerződések, és persze az idegenek felé, a világszintű összeesküvések mártírjának szerepében tetszelegve.
Mélyebben megérthető ebből a szemszögből az is, mi ennek a szélsőjobboldali, másutt csak radikalizálódó nacionalista trendnek a gyenge pontja, és milyen káoszt hozhat a hatalmi központokon belül egy Trump kaliberű figura, a katalán jobboldali elit függetlenségpárti fordulata vagy épp a Brexit okozta marakodás a brit konzervatívok berkeiben.
Nem utolsósorban a megoldások felé vezető út is kivehetőbb ebből a nézőpontból, még akkor is, ha az olyan elvont célok, mint a demokratikus intézményrendszer és a társadalmi, munkavállalói érdekképviselet újjáépítése nem hangzanak túl szexin. Ugyanakkor az egyenlőtlenségek csökkentésének szükségessége egyre nagyobb teret kap a közéleti vitákban, és a baloldal legsikeresebb szereplőinek már szlogenekben is sikerült artikulálni, hogy a cél az, egy újradefiniált közérdek képviselete kerüljön a politika középpontjába: a sokaságot, és ne a keveseket szolgáljuk.
Ha pedig azt szeretnénk, hogy a képviseleti válság valódi kérdései kerüljenek előtérbe, akkor fontos felismerni, hogy a szuverenitás korántsem áll meg a nemzeti keretnél, és éppoly biztos, hogy nem a migráció „kontrollján” múlik, mint az, hogy nem az Orbán- és Salvini-típusú „erős” emberek szájharca és hatalmi taktikázása fogja elősegíteni.
Ahogy a katalán válság is megmutatta, de mint utaltunk rá, Orbán kirekesztő nemzetdefiníciója is aláhúzza,
szerencsésebb lenne a politikai közösségek önrendelkezéséről beszélni: ekképp ugyanis már számos szinten értelmezhető, a legkisebb falutól a sajnos jelenleg alig artikulált nemzetközi munkásmozgalomig. Azaz olykor határokon is átível, máskor pedig nem a „nemzeti”, nyelvi, etnikai választóvonalak határozzák meg elsősorban.
A migráció, a lakosság összetétele feletti kontroll – amelyet az Európai Unió indulása óta soha nem akartak kiengedni kezükből az államok – ugyan nagyrészt illúzió, és számos hazugság táptalaja, de politikailag nagyon hatékony eszköz arra, hogy fenntartsuk az önrendelkezés látszatát, sőt, e kérdés önmagában testesítse meg a nemzeti szuverenitás lényegét.
Ezért sem annyira meglepő, hogy Orbán képes volt a nemzetközi reakció brandjévé válni olyan tévhitek mantrázásával, mint hogy a migránsok kizárása Magyarország fennmaradásának, közelebbről a magyar társadalom jólétének és békéjének alapja, ami mára a Brüsszel ellen évek óta meghirdetett harc lényegi üzenetévé lépett elő. Hasonlóképp vezeti félre Salvini az olaszokat, amikor úgy tesz, mintha a szerencsétlen sorsú hajótöröttek kínzása és az életmentésben közreműködő hajók elleni szankciók révén érvényesíthetné az EU-n belül saját érdekeit Olaszország.
A valóságban a magyar társadalom jóléte és békéje, akárcsak a magyarok vagy olaszok európai érdekérvényesítése azon múlik, létrejönnek-e olyan intézmények, amelyek a különféle szintű politikai közösségekben biztosítják a lakosság egyes csoportjainak igazságos képviseletét, emancipációját, boldogulását.
A békés együttélés legfontosabb feltétele nem a kulturális vagy etnikai homogenitás, hanem az, hogy együtt újra meg újra képesek legyünk olyan normákat és eszközöket találni, amelyek révén mindenki bízhat a szabadság, az egyenlőség és a testvériség ígéretében.
A bevándorlók ellen hergelők gyakori érve, hogy a szegényebb országokból jövők elveszik (olcsóbban elvégzik) a munkád: a valóságban azonban elsősorban azért dolgozunk sokan egyre kiszolgáltatottabban, mert mind a munkavállalói érdekképviseletek, mind az állam szabályozó ereje csökkent az utóbbi évtizedekben. A nagyvállalati és a pénzügyi szektor folyamatos offenzívája és politikai befolyásának növelése nyomán a tőke nagyobbat harap ki a nemzeti össztermékekből, de sok olyan közösségi eszközzel is szegényebbek lettünk, amelyek révén ma nemcsak a magasabb bérekért, jobb munkafeltételekért és jogokért kellene küzdenünk, hanem azért is, hogy közösen dönthessük el, mit, hogyan, milyen áron és milyen energiával akarunk termelni.
Kétségtelenül egyszerűbb prédát találni a mexikói, kelet-európai vagy épp arab „gazdasági” bevándorlókban, de ők csupán a legfeltűnőbb versenytársaink egy globális konkurenciaharcban, ahol fiatalabb és idősebb munkavállalók, nők és férfiak, francia és lengyel kamionosok, spanyol és marokkói telemarketingesek, indiai és magyar informatikusok között válogathat egyre „szabadabban”, azaz önkényesebben a munkaadó, akinek pedig a „piac” diktál.
A megoldás kulcsa nem versenytársaink likvidálása, hanem a dolgozók és a tőke, a közhatalom és a piac erőviszonyainak megváltoztatása.
Mindez persze jóval komplexebbé is teszi a politikai építkezést, hiszen a demokrácia, a népképviselet, akárcsak a fapados, kölcsönözhető munkavállalók szervezeteinek és intézményeinek újragondolásához kollektív tanulásra, kísérletezésre van szükség. De az ellenzék vagy a progresszív mozgalmak számára reményt is adhat, hogy nem függenek a nemzeti kerettől, ahol ma nagyon nehéz eredményt, pláne győzelmet felmutatni. Az építkezést, a közös gondolkozást és cselekvést marginális, helyi vagy részterületeken is el lehet kezdeni, és az itt megszerzett közösségi tudás még az esetleges kudarcokkal is megalapozhatja a jövő nagyobb ívű változásait.
5. A migrációs „krízis” bizonyítja, hogy Európa a régi világrend őre a nemzetközi közösségben
Sosem szabadna megfelejtkeznünk arról, hogy a „migrációs vita” hátterében azonosított vagy névtelen, felszínre dobott vagy örökre a hullámsírban rekedt, másutt sebtiben elföldelt holttestek gyűlnek. És kettébe tört, megnyomorított életek, páriaként raboskodó vagy száműzött emberek a Földközi-tenger túlpartján, akárcsak a Föld egyik leggazdagabb kontinensén. Mindez nem „természetes”, nem valamiféle darwini rend, és nem is a mi érdekünkben történik.
Ezeket a tragédiákat és szenvedést konkrét politikák idézik elő, ahogy beazonosítható politikai döntések a felelősek azért is, hogy Magyarországon mintegy másfél százan fagynak meg telente, vagy azért, hogy többen halnak meg mai tudásunk szerint gyógyítható betegségekben itthon, mint Csehországban vagy Szlovéniában.
Ahogy rövidlátás azt hinni, hogy Orbán migrációs politikája lényegét tekintve szemben áll az EU-ban évtizedek óta domináns trenddel, amely elsősorban a nem kívánatos bevándorlók és potenciális menedékkérők távoltartásában, a feltartóztatásuk EU-n kívüli országoknak való kiszervezésében, és a többszintű erődrendszeren mégis átjutók mentése helyett határrendészeti erőfeszítésekben nyilvánul meg, az is tévedés, hogy létezik európai megoldás paradigmaváltás nélkül.
A magyar és uniós hozzáállásban az is közös, hogy a döntéshozók saját hatalmi és rövid távú érdekeiknek rendelik alá e kérdést, globális együttműködés helyett egyéni győzelmek felmutatásában érdekeltek, miközben a megoldásban eszköznek és nem partnernek tekintik az Unión kívüli országokat, és az európai dominancia hagyományos stratégiáit mozgósítják. Céljaik eléréséhez nem akadály, ha diktátorokkal kell üzletelni, pláne akkor, ha ez megrendeléseket is hoz a nagy európai magáncégeknek, ahogy az emberi jogok is kevésbé számítanak, még akkor is, ha mindez hosszú távon olyan feszültségeket vagy geopolitikai baleseteket eredményez, ami épp növeli az elvándorlók számát.
Ha valóban változást szeretnénk, vagy tényleg valami „váratlant húzni”, esetleg meghallgathatnánk a migrációkutatók számos érvét azzal kapcsolatban, miért érdemes megnyitni, ellenőrzött módon a határokat.
Azzal is megpróbálkozhatnánk, hogy az emberi élet és méltóság védelmét állítsuk a politikák középpontjába, a határokon innen és túl, azaz az elnyomás eddigi rutinja helyett az együttműködés, a szolidaritás, és igen, a félelem helyett a testvériség jegyében nézzünk körül a világban.
Ez nem csak abban segíthetne, hogy másképp tekintsük a migrációra, hanem abban is, hogy szövetségeseinkkel együtt elképzeljük Magyarország és Európa szerepét egy többpólusú, és egyre inkább egymásra utalt nemzetközi rendszerben, ahol a most dívó konfrontáció helyett a kölcsönös függés felismerésére és közös megoldásokra van szükségünk. Feltéve, hogy esélyt akarunk adni az emberiségnek a túlélésre.
Mindez tehát nem jelenti azt, hogy a migráció témáját okvetlenül az ellenzéki program és kommunikáció centrumába kellene állítani most rögtön, ahogy azt sem, hogy holnaptól a kerítés lebontását kell követelni. Bár klassz lenne, ha egyszer azoknak a magyaroknak is lenne parlamenti képviselete, akik speciel azonnal felszámolnák a szögesdrótrendszert, és esetleg úgy gondolják, hogy az embereknek joga van szabadon járni-kelni a világban. A fentiekből csupán annyi következik, hogy a magát progresszívnek tételező ellenzék nem spórolhatja meg azt a munkát, hogy felvegye a küzdelmet a kormányzat e központi tematikájával összefüggő világmagyarázattal szemben. Épp azért, mert a migráció témája nagyon is sok szálon kötődik a világhoz, amelyet megváltoztatni szeretnénk, nem lehet eltekinteni e szálak kibogozásától.
