Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vajon mindenki ügye a köztéri szobrok sorsa?

Wehner Tibor Köztéri szobraink című műve optimistán többes szám első személyt használ, pedig joggal merül fel a kérdés: vajon kié is a köztéri szobor?

Körösényi Tamás szobrász nyilatkozta egyszer egy interjúban:

„A közgondolkodásban az emlékműszobrászat olyan, mint a futball: mindenki jobban ért hozzá: a közember, a politikus, az önkormányzati képviselő – mint akinek ez a szakmája. És ahány hozzá- és beleszóló, annyi vélemény.”

Egyrészt igaza van Körösényinek, másrészt mégsem. A köztéri szobor nemcsak esztétikai, művészeti kérdés, hanem társadalmi és emlékezetpolitikai is, a köztéri szobor állandó nyilvánosságnak van kitéve, ott van az orrunk előtt, közbeszéd tárgya, így nem gondolom, hogy probléma, ha mindenkinek az „ügye”. A kérdés az, hogy a köztéri szobrászat manapság valóban mindenkinek az ügye-e?

A szobrászat egyik fő jellemzője az egyéb vizuális (pl. grafika, festészet) területekkel szemben, hogy tartósabb, ellenáll az időnek, plusz kevésbé individuális, mint mondjuk a festészet, főleg köztéri szobrászat esetén. A köztéri szobrászat fő jelentése, hogy ami egy társadalomnak, közösségnek fontos téma, abból maradandó szobor legyen.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az emlékmű elsősorban a társadalom, a közösség – és mint látjuk – a hatalom produktuma, és nem a szobrász egyéni alkotása.

A köztéri szobrászat önarckép teremtés, identitás keresés, a köztéren emlékezni kell, ezért is vannak túlsúlyban a dokumentatív jellegű köztéri szobraink. Sokkal kevesebb játékos, filozofikus, vagy geometrikus köztéri szoborral találkozhatunk hazánkban, mint más országokban. Stanislaw Lemet idézve:

„Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük…az ember hősi szobrát pakoltuk az űrhajóba.”

És természetesen az emlékműállítás térfoglalás is. Nagyon nem mindegy, hogy egy emlékművet hol helyeznek el. Minden köztéri szoborra igaz, hogy nem a szobornak van helye, hanem a helynek van szobra. A Kossuth tér az ország főtere, a leglátogatottabb hely, a tér szimbolikája üzenet mindenki számára. Az elmúlt nyolc évben a tér teljesen átalakult, és úgy tűnik, a jelenség folytatódik: a jelenlegi hatalom teljes mértékben a saját maga fazonjára igazítja a teret és ezzel a múltat is.

Felmerül a kérdés: vajon miért nincsenek olyan szobrok, melyek nem a történelemmel foglalkoznak? Miért nincsenek a jelenre és a jövőre utaló szobrok – természetesen az emlékművek is mutatnak a jelenre és a jövőre, de a múlt felől – és miért nincsenek sokkal egyetemesebb, absztraktabb üzeneteket hordozó szobrok? Azért nincsenek, mert az identitáspolitika emlékműszobrászatot követel.

Az ikonoklazmus (képrombolás) története egyidős a történelem megjelenésével, gyökerei visszavezethetők a zsidó kultúrkörhöz, az ókori egyiptomhoz, modernkori változata diktatúrák bukásához és születéséhez kapcsolódik. Az elmúlt nyolc év szoborlebontásait, áthelyezéseit, illetve szoborállításait szélesebb történelmi összefüggésében megvizsgálni itt nincs lehetőség, csak két esetet említenék meg: Gömbös Gyula és Sztálin emlékművének lerombolását. Pásztor János Gömbös szobrát 1942 júniusában avatták fel a Döbrentei téren óriási ceremónia keretében, Horthy részvételével, majd 1944 október 6-án egy kommunista akciócsoport felrobbantotta a szobrot. ’45 után a szobor felrobbantását az antifasiszta harc kezdeteként értékelték.

Mikus Sándor Sztálin emlékművét 1951 decemberében állították fel a Felvonulási téren és 1956 október 23-án a forradalom kitörésének napján döntötték le és a Blaha Lujza téren darabolták fel. Már az előző – október 22 – napi műegyetemi diákgyűlésen elfogadott 16 pontnak is az egyik pontja tartalmazta a szobor eltávolítását és kicserélését egy 1848-49-es forradalom emlékének állított szoborra. E két példával azt szeretném demonstrálni, hogy az emlékműszobrászatnak mekkora politikai jelentősége van. Forradalmak kezdődhetnek, robbanhatnak ki egy-egy gyűlölt szobor ledöntésével.

Vannak szofisztikáltabb megoldások az emlékművek jövés-menésére, arra, hogy a múltat nem kell végképp eltörölni, a múlt okulásul is szolgálhat: Németországban a II. világháború után gyakorlat volt, hogy a nácik által felállított szobrokat nem döntötték le, hanem csak a horogkeresztet vették le, és bizonyos esetekben antifasiszta emlékművet építettek velük szemközt. Moszkvában járva rendszeresen beleütközünk a Szovjetunióból megmaradt politikai emlékművekbe, a szállodák falán Lenin, Sztálin, Vorosilov stb. festményekbe, a polcok kisplasztikáikkal vannak tele. A történelem narratív műfaj, a különböző narratívák élhetnek egymás mellett, de akár ütköztethetőek is.

A kritikai gondolkodás terjedése még senkinek nem vált kárára, csak a hatalmon lévőknek.

És mi történt az elmúlt nyolc évben a Kossuth téren és környékén, a Szabadság téren, illetve ezen intézkedések milyen reakciókat váltottak ki a társadalomból? 2012-ben Varga Imre szobrász 1975-ben készült Károlyi Mihályt ábrázoló szobrát eltávolították, és gróf Tisza Istvánéra cserélték, ami ellen főleg az MSZP politikusai tiltakoztak. 2014-ben a Szabadság téren felállították a német megszállási emlékművet, ami mind esztétikailag (de ezt most hagyjuk), mind tartalmilag nagyon problémás szobor lett. Középen Gábriel arkangyal áll széttárt karral, kezében az országalmát tartva, fölötte a Németországot jelképező, támadó birodalmi sas, a magyarság felelősségét elfelejtve a holokausztot illetően. A szoborállítás körül óriási ellenállás bontakozott ki, és megszületett az Eleven Emlékmű nevet viselő kiváló kezdeményezés. Azt mondtam, hogy óriási ellenállás, igen. Ha az értelmiségi szubkultúrámból nézem, akkor tényleg óriási volt az ellenállás, de ha a társadalom egészét tekintem, akkor szinte semmi. 2015 májusában gróf Andrássy Gyula lovasszobrának rekonstruált másolatát állították vissza eredeti helyére, ahol 1945-ig állt.

Varga Tamás Nagy Imre szobra a Kossuth tér közvetlen szomszédságában áll 1996 óta, a politikus életnagyságú alakja egy hídon állva néz a Parlament felé, balra fordítva fejét. (Esztétikai szempontból ezt a művet se tartom sokra, de ez most irreleváns.) A hatalom ezt az emlékművet is készül eltávolítani, állítólag a Jászai Mari térre helyeznék, a zsidónegyedbe. Már régóta fontolgatták e lépést, de mivel Demján Sándor volt az emlékmű fő finanszírozója ezért életében nem merték megtenni, mert Demján tiltakozott.

Nem tudom hol olvastam, de először azt hallottam, hogy a Nagy Imre szobor helyére Horthy Miklós szobra kerül. Eljátszottam a gondolattal: a kommunista Nagy Imre helyett mostantól a fasiszta Horthy Miklós tekintete fogja vigyázni a Parlamentet. A szituáció nagyjából ugyanaz, mint a német megszállási emlékműnél: kipottyantatni a fejünkből pár dolgot.

Egyrészt, hogy Nagy Imre kommunista mártír volt, aki feláldozta életét a hazájáért, másrészt, hogy a Horthy által kormányzott Magyarország egy fasizálódó, a náci Németországgal összejátszó aktív résztvevő volt  1920-tól a zsidóság jogfosztásában, majd 600 ezer magyar zsidó és cigány ember deportálásában. Nagy Imre szobrának a helyére a Nemzeti Vértanúk emlékművét tervezik felállítani, melyet 1934 márciusában avattak fel a vörös terror áldozatainak emlékére. A szobor Hungária alakját ábrázolja, hátoldalán harcot vív egymással egy férfi, aki a magyarságot jelképezi, és egy szörny, aki maga a bolsevizmus. A Kossuth teret az 1936 és 45 közötti állapotába szeretnék visszaállítani, a magyar történelem legsötétebb korszakának állapotába. A Kossuth tér már most is, enélkül az emlékmű nélkül is vészjósló, ahogy Ugró Miklós mondta: úgy néz ki, mint egy ravatalozó előtere.

A Kossuth téren és közvetlen közelében a mostani hatalom szempontjából már csak Nagy Imre és József Attila szobra, valamint Pauer Gyula cipői lehetnek problematikusak, persze Pauer cipői nem látszanak a térről, József Attilát meg érteni kéne, hogy észrevegyék, mennyire veszélyes, (sokkal marxistább és sokkal kommunistább volt, mint bárki más) igaz, pár éve egy picit arrébb tették, a Duna felé mozdították (ezt egyébként nem tartottam rossz ötletnek). A többi emlékmű – Tisza István, Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, Andrássy Gyula – veszélytelen a mostani hatalomra, megfelel az eszménynek, illetve az eszmének, amennyiben lenne.

A történelmet magukra igazították, a múltat részben eltörölték, baloldalmentesítették, a tér közelében egyedül egy költő, József Attila emlékeztethet az egykor volt baloldali mozgalmakra.

A kormányzati szándékok nem kétségesek: a közteret a hatalom szolgálatába állítani és az emlékezetet meghamisítani. A kérdés az, hogy ezt miért lehet mindenféle valós, azaz nemcsak az értelmiséget, hanem széles tömegeket megmozdító ellenállás nélkül megtenni?

Az első válaszom egy kérdés: ha 4 millió ember mélyszegénységben élése ellen nem tiltakozunk, ha a kilakoltatások ellen nem tiltakozunk, ha az általános morális válság ellen nem tiltakozunk (és folytathatnám tovább), akkor miért pont egy szobor eltávolítása, illetve felállítása ellen tiltakoznánk? Az értelmiség valószínűleg tiltakozni fog, és jól teszi, ha tiltakozni fog, de ahogy TGM is írta: pokolian nevetséges lesz. Sajnos egyetértek Francis Fukuyama világhírű politológussal, aki szerint a kulturális ügyek rengeteg energiát terelnek el arról, hogy egyre nő a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség.

Gömbös és Sztálin szobrának ledöntésekor Gömbös és Sztálin még a jelen volt, az akkori emberek jobban benne éltek az általuk okozott állapotokban, Nagy Imre viszont mindenképp csak a múlt, félek, hogy a fiatalabb korosztályból sokan nem is ismerik.

A kormányzat kultúrharcot hirdetett, új kánont ígér – ami valószínűleg lehetetlen –, de nem ez az érdekes, hanem, hogy a kultúra társadalmasításával (bocsánat a leegyszerűsítésért) – ami baloldali törekvés (főleg Gramsci) – elkezdett foglalkozni. Döbbenten olvastam Békés Márton 2018 július 31-ei cikkét, melynek címe: Gramsci Jobbról. Gramsci idézetekkel, és a cikkíró értelmezéseivel van tele, beszél a kulturális hegemóniáról, organikus értelmiségről, népi kultúráról, a gyakorlat filozófiájáról, hogy a forradalmak a szellemben kezdődnek, a kulturális pozícióharcról, stb. Majd azzal fejezi be cikkét, hogy „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!” Gramsci egyik fő állítása az, hogy a hatalmon lévők csak az alárendeltek közreműködésével, beleegyezésével tudják hatalmukat biztosítani. Antonio Gramsci marxista ideológus, az olasz kommunista párt társalapítója, főtitkára, a fasizmus áldozata, és ma egy erősen fasiszta vonásokat mutató párt egyik főideológusa szeretné felhasználni gondolatait, módszereit. A mostani kormányzat, ha kell, akkor a baloldalt is magára igazítja.

Már 20 éve megfigyelhető, hogy jobboldali erők tematizálnak baloldalinak vélt problémákat, és általában válaszuk is van rá, ami többnyire nemcsak buta, de gonosz is. Világtendencia, hogy a bal-jobb felosztás klasszikus értelemben nem működik.

A magyar társadalomnak nem ügye, hogy mi folyik jelenleg a köztéren, az értelmiség felhördüléseit nagyjából valamiféle elitista dolognak tartja. A kormányzat részéről sokszor provokációnak is tekinthetjük a szoborállításokat és szobordöntéseket, pestiesen: gumicsontnak.

A társadalmat elveszítő magyar értelmiség és  az egyre jobban lepusztuló oktatás nagyban felelős a kialakult helyzetért: a társadalomnak nem ügye az Akadémia, a Nagy Imre szobor stb. Az elitizmus az értelmiség körében még a saját gyermekeit is felzabálja, és ezzel válunk nevetségessé és jelentéktelenné. Ha csak annyi energiát szánnánk a tudás társadalmasítására és kulturális kohézió teremtésre, mint arra, hogy vajon helyesen idéznek/lábjegyzetelnek-e minket, tehát a szellemi magántulajdonra, akkor talán előbbre tartanánk.

Címlapkép: Nagy Imre szobra/Nagy Imre marad, Facebook

Olvass tovább!