Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Minek örültem tegnap, 2018. szeptember 12-én?

a rendszertelen őrületben,
a semmi sem lehetetlenben;
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
miben is, hogy valamiben?
Várady Szabolcs: Mégis miben?

Örültem a Sargentini-jelentés sikerének, persze hogy örültem. Nem annak örültem, hogy Magyarország arra az útra került, amelynek a vége az lehet, hogy bezárul mögötte az Unió ajtaja, hogy Magyarország lehet a Putyin-vezette Európa-ellenes politika utolsó csatlósa. Kerültünk már efféle helyzetbe, az se vált dicsőségünkre. De annak örültem, hogy Orbán a maga öntelt, gőgös, csak a rövid távú pártérdekre néző politikájával pofára esett.

Ebben a tekintetben sem volt egyértelmű az örömem, mert persze jól emlékszem arra a fiatal politikusra, aki 1989. június 16-án elsőként szólította fel a szovjet csapatokat távozásra, és aki a hatalmas tömeg előtt rámutatott a politikusokra, akik bűnrészesek voltak a forradalom vezetőinek és harcosainak a meggyilkolásában, kései temetésükkor azonban álszent arccal álltak áldozataik koporsója mellett.

Számomra ma is fájdalmas, hogy ebből a ragyogó hajdani politikusból mára a hazugságok hitelét vesztett szószólója lett. Meg örülhettem annak is, hogy az ENSZ vette védelmébe a Magyar Helsinki Bizottságot, az Amnesty Internationalt. Az előbbi létrehozásában és szerepének kialakításában volt némi részem.

Örültem és örülök, hogy a Helsinki, semmiféle hatalommal nem rendelkező civil szervezet létére, kínos vakaródzásra kényszeríti a hatalmi eszközök összességével, a gátlástalanul hazudozó sajtóval rendelkező kormányzati politikát. Ezt a vakaródzást jól ismerem. Így vakaródzott a 80-as években a pártállam is a csöppnyi demokratikus ellenzéktől meg a cenzúrázatlan szamizdat sajtótól, pedig övék volt a párt- és államapparátus, az egész sajtó, a rendőrség és a rendőrség alá rejtett titkosszolgálat.

A mai napon mégsem ennek örültem leginkább. Nem a Sargentini-jelentés sikerének, nem Orbán fancsali képének, nem Szijjártó miniszter és Kocsis frakcióvezető tehetetlen őrjöngésének.

Örömöm hátterében az állt, hogy sok éves huzakodás eredményeképpen sikerült helyreállítani Kemény György pompás falképét, amelyet a művész lakásunk hajdani cselédszobájában festett a két szobaúr, Bence György és Kenedi János felkérésére. Az 1968 szellemét játékosan tükröző falkép negyvenhét esztendeje készült el, és már közel állt a teljes megsemmisüléshez. Mostanra azonban a restaurátorok szakszerű és áldozatkész munkájának eredményeként olyan, mintha Kemény György tegnap tette volna le az ecsetet.

De ez még mindig csak háttértörténet. A falkép újra-felfedezésének első állomása az volt, hogy Földes András cikket írt róla a régi Magyar Hírlapban, 2003-ban. Ennyi azonban kevés ahhoz, hogy az ember egy napilapban megtaláljon egy cikket. Kevés még akkor is, ha emlékeztem rá, hogy a cikk valamikor az év végén, karácsony táján jelent meg. A figyelmes, segítőkész és elbűvölően kedves könyvtárosnő az összes cikk-katalógust végignézte. A Magyar Hírlap régi cikkei azonban nem szerepelnek a katalógusokban, talán nem függetlenül attól, hogy a lapnál 2006-ban tulajdonos- és irányzatváltás következett be. Mintha az új tulajdonos tudni sem akarna arról, hogy kik írták a hajdani liberális napilap cikkeit, és azok milyen címmel jelentek meg.

Fogyó reménnyel folytattam a lapozgatást. Karácsony táján, gondoltam hirtelen. Hisz ez nemcsak azt jelentheti, hogy karácsony előtt, hanem azt is, hogy karácsony után. Még néhányat lapoztam, és egyszerre ott volt előttem a keresett cikk, amely a karácsonyi ünnep másnapján, december 27-én jelent meg. A könyvtárosnő velem örült, és vállalta, hogy a cikket fénymásolja, és elküldi az e-mail címemre.

Nem az első eset, hogy érzékelem, ellentétben az egészségügyi intézmények agyonhajszolt és ezért folyton rosszkedvű nővéreivel, az üzletek láthatatlan sisakrostélyt hordó eladóival, az utak rendületlenül dudáló autósaival (minden félmondat után hozzá tehetném: tisztelet a kivételeknek) a könyvtárakban megmaradt valami a könyvtár kulturális küldetéséből. A könyvtárakban többnyire nem úgy viselkednek az „olvasóval”, ahogy a rendelőben a „beteggel”, a hivatalban az „ügyféllel”, az üzletben a „vásárlóval”. Hanem úgy, ahogy egy embernek viselkednie illik egy másik emberrel. Pedig a könyvtárosok sem tartoznak a jól fizetett közalkalmazottak közé.

A hosszúra nyúlt történetemnek még mindig nincs vége. Ahogy a metrólejáró közelébe értem, azt látom, hogy két jól megtermett közterület-felügyelő felzargat egy hajléktalant, aki elaludt a lépcsőn, és ezzel, életvitel-szerűen használva a közterületet, alkotmánysértést követett el. A hajléktalan nagy nehezen feltápászkodott, én meg szívből elkezdtem utálni a két – ahogy régebben a csendőrökre mondták – színhúson hízott közterület-felügyelőt. De megint igazságtalan voltam. A hajléktalan visszaroskadt a lépcsőre, a közterület-felügyelők pedig elballagtak a kocsijukhoz, holott nyilvánvalóan látták, hogy a hajléktalan megint ott ül, ahonnan egy perccel előbb felállították. Odamentem hozzá, hogy megmondjam neki, maradhat nyugodtan, a felügyelők elmentek. De emberem már mélyen aludt, hiába beszéltem hozzá, nem hallotta, amit mondtam.

Ez a reménységünk! Hogy vannak rendes emberek, mint a restaurátorok, vagy mint a könyvtárosnő, akik nem úgy viselkednek, ahogy a létező szocializmusban, vagy a NER rendszerben szokás volt, és szokás maradt. Meg hogy léteznek lusta, trehány vagy egyszerűen csak normális rendőrök, közterület-felügyelők, akik, akármit beszél is Orbán Viktor, Németh Szilárd és Kocsis Máté, nem rúgnak bele a hajléktalanba, holott megtehetnék, hanem elmondják a mantrát, aztán hagyják tovább aludni. De azért nagyon ne bízzunk bennük, magukban nem csinálnak nyarat. Orbánnak és a társainak menniük kell, nekik kell menniük, nem nekünk. Még akkor is, ha tudjuk, korántsem biztos, hogy utánuk valami jobb jön.

Olvass tovább!