Magyarországon a kormány a korábbi ígéretével ellentétben nagybirtokos rendszert hozott létre, ahol a „kedvezményezett” gazdák földbirtokainak a méretei nagynevű régi grófokéival vetekszenek. Ángyán József volt fideszes államtitkár (aki pont ezért is távozott a Fideszből) már 2012-ben megjósolta, hogy Magyarországon dél-amerikai mezőgazdasági viszonyok fognak kialakulni (ahol néhány nagytőkés érdekcsoport maga alá gyűri az adott régió egész mezőgazdaságát), és néhány agrároligarcha kezére fog kerülni egy-egy régió mezőgazdasága. Annyi hozzátartozik ugyanakkor az igazsághoz, hogy ezt nem a Fidesz kezdte el, az előtte lévő kormányok is hasonló logika mentén cselekedtek.

A rossz beidegződések, a privatizáció és a gazdák megosztottsága teremtette az olyan helyzeteket, mint amilyenbe az elmúlt hetekben a szabolcsi almatermelők kerültek.

Először 2013-ban bérbe, majd 2015 őszétől folyamatosan árverezésre kerültek a földek. A szabályozás viszonylag szigorú volt, amelynek keretei között a helyben élő gazdák fejenként 300 hektár földet vásárolhattak. A jogszabályokat azonban könnyű volt megkerülni, vegyünk egy klasszikus példát.

A törvény alapján a tulajdoni korlát minden magánszemély esetében 300 hektár. Mészáros Lőrinc és családja 1400 hektár földet vásárolt közel kétmilliárd forintért, ebből Mészáros Lőrinc néven vásároltak 400 hektárnyi földet, igen ám, de a törvény alapján a tulajdoni korlát minden magánszemély esetében 300 hektár, erre az érdekes helyzetre Bitay Márton földügyi államtitkárnak kellett megadni a választ azzal, hogy nem egy Mészáros nyert, hanem kettő, feltehetőleg Lőrinc és a fia.

Több száz kilométerre élő, nem is a földdel foglalkozó emberek nyerhettek a pályázaton. Ahogy a földárverésekről szóló jelentéseiben Ángyán József többször is megírta, általában – érdekes módon – mindig a Fidesz közeli emberek, rokonok, barátok, a holdudvar részei tudtak nyerni. Azt is kiderítette, hogy valódi licitálás és verseny a birtoktestek kis hányadának, mindössze 3-4 százalékának árverésén játszódott le. Ez feltételezhetően azért történhetett így, mert akkora területekre lehetett licitálni – bizonyára nem véletlenül – amekkorákra a tényleg helyben élő gazdák és családok nem tudtak pályázni, hiszen a kis- és középgazdáknak nincs több százmilliós megtakarítása.

Jelenleg a gazdaságok alig több mint öt százaléka használja a földek közel kétharmadát- mondta Kovách Imre vidékszociológus, az MTA doktora a magyar birtokszerkezet rendszerváltás utáni koncentrációjáról tartott előadásában az Eötvös Csoport rendezvényén még tavaly novemberben. Az eseményről beszámoló 24.hu újságírójának a kérdésére azt felelte: a legsúlyosabb következménye a földkoncentrációnak az, hogy az ország elmulasztotta a lehetőséget, hogy a szegénységet a vidékre, a földre támaszkodva próbálja kezelni. A világban léteznek kiválóan működő szociális földprogramok, ezeket nálunk is lehetett volna alkalmazni. Hiszen a szegénység a vidékre koncentrálódik.

Szélsőségesen nagybirtokszerkezet felé tolódott, feudális, a keveseknek nagy jövedelmet termelő ágazattá vált a hazai mezőgazdaság (és az európai is), miközben a vidék elnéptelenedése tovább folytatódik.

Ez a jelenlegi rendszer egyedül az exportot tartja szem előtt, az ipari mennyiségű előállításra koncentrál, nem törődve sem annak az egészségügyi kockázatával, sem a kisüzemekkel, a családi gazdaságokkal és a háztáji gazdaságokkal sem, ahol az otthon előállított élelmiszernek nem kell több száz kilométert utazni és mindenki tisztában van azzal, hogy mit is tartalmaz, amit megeszik.

Az ipari mezőgazdaság egyedül a tőkemegtérülést, a rövid távú gazdasági hatékonyságot tartja szem előtt. A rendkívül nagy táblákon (logikusan) az emberi munkaerő helyett az automatizációt választja. Ezzel szemben áll a hosszú távú, fenntartható mezőgazdálkodás, aminek az alapelve a környezethez való alkalmazkodás, a földet arra, addig és úgy használja amire alkalmas maradandó károsodás nélkül. Ennek az egyik eszköze a helyi erőforrásokra való támaszkodás, a helyi környezettel összhangban folytatott gazdaság.

A helyi gazdaságok lényege, hogy egy családnak vagy szűkebb közösségnek termel, és itt nem feltétlenül a növekedés élvezi a prioritást. A közösségi gazdálkodás előnye pedig nem csak gazdasági vonatkozású, hanem szociális is. A munkanélkülieket segíti visszavezetni a munka világába úgy, hogy helyi-lokális közösségek erősödését szolgálja, csökkenti a belső és külső elvándorlást, és életet lehel az eltűnőben lévő kistelepülésekbe, sőt még a vidéki-falusi turizmusba is. Az ilyen jellegű közösségeknek, csoportosulásoknak fontos feladatuk az érdekvédelem, ezáltal a szűkebb és tágabb környezetük védelme.

Ezért is lényeges, hogy sem a külföldi, sem a hazai (szándékosan az állam által felduzzasztott) nagytőkés ne élvezhessen elsőbbséget a kis- és családi gazdaságokkal szemben.

A saját maguk védelmére több megoldás is adva van. Az egyik a szövetkezeti rendszer, aminek a lényege, hogy a helyben élő tagok (gazdák) irányítják és szabályozzák a szervezet működését, a megtermelt javakat-jövedelmeket pedig elsősorban a rendszerben résztvevőkre fordítják. Ezzel viszont az a probléma, hogy a külső piacoknak kell megfelelnie. Ezt próbálja meghaladni – ha úgy tetszik kitágítani – a nyugaton egyre népszerűbb gondolat a „commons”. Ennek a célja az erőforrások visszaszerzése és védelme (a privatizációtól). Az önfenntartást szolgáló közösségi vagy szövetkezeti erőforrásokat egy platformra szeretné hozni, közös rendszerbe integrálni a közösségek és a szolidáris gazdasági kezdeményezések számára, és az ebben történő erőforrás-áramlást megvédeni a tőkés felhalmozás logikájától.

A szabolcsi almahelyzetre is védelmet és megoldást jelenthetett volna valamilyen szövetkezeti forma. Ez sokkal gazdaságosabb megoldás, hiszen manapság több mezőgazdasági munkaeszköz van egy faluban, mint föld. A szövetkezetekben a termelők nagyobb „alkuerővel”, magasabb piaci részesedéssel, arányos eredményelosztással, a saját biztonságuknak növekedésével, lokális foglalkoztatással rendelkeznek. Az ilyen tömörülések legsarkalatosabb pontja a bizalom kérdése, hiszen itt az informális dolgoktól kezdve, akár a mezőgazdasági gépeken át rengeteg szegmensben vannak egymásra utalva a szervezetben résztvevők. Ez megkívánja a magas szintű együttműködést, hogy ne tessék-lássék próbálkozások legyenek, és természetesen a „szövetkezet”, jelentésének történelmi átértékelését.

Az országos almatermesztésre legnagyobb hatással lévő Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a hagyomány szerint almatermesztésből és feldolgozásból élnek az emberek. A termelőszövetkezetek megszűnése-privatizációja után a feldolgozásért felelős üzemek külföldi kézbe kerültek (lásd az almabotrányban érintett Austria Juice-t), akik természetesen a hagyományos almafajták helyett a jóval silányabb minőségű, de olcsóbb, exportképesebb termésre képes almafákat hoztak be (több éves szerződést kötve a gazdákkal, akik a kevés üzem miatt, kiszolgáltatott helyzetben, persze, hogy kénytelenek is azt aláírni). Ez tönkretette a helyi adottságokra épülő ipart. Az itt dolgozók pedig kénytelenek voltak elmenni egy multinacionális vállalathoz, összeszerelő üzembe felhagyva a hagyományos közösséget egyben tartó munkát.

Az ilyen jellegű lépésekkel a helyi társadalmak a teljes önállóságukat elveszítik, kiszolgáltatják magukat az olcsó munkának (vagy munkanélküliségnek), a külföldi üzemeknek és a rossz minőségnek.

És hogy ez az egész miért nem okoz felháborodást? Arra a fentebb már idézett Kovách Imre adta meg a választ:

„Ahhoz elég az orbáni modell, hogy a vidék ne legyen társadalmi stabilitást veszélyeztető tényező, és ez érdeke a földbirtokos osztályoknak, nemcsak a nagyoknak, hanem a közepeseknek is.”