2018-ban, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést okoz, hogy a történelmet saját kedve szerint hajlítgató kormány tud szintet lépni.

Hosszú utat jártunk ugyanis be, és nem volt nehéz kitalálni, hogy mi az irány. Kezdődött minden azzal, hogy lényegében beleírták (belevésték) az Alaptörvénybe Horthy Miklós felmentését azzal, hogy Magyarország 1944 tavaszán, a német megszálláskor elvesztette függetlenségét, amit csak a rendszerváltáskor, 1990 tavaszán nyert vissza – a kényelmes megfogalmazás így egy csapásra eltüntette a kormányzó felelősségét a II. világháború és az azt megelőző időszak tetteiért (ennek egyébként legszemléletesebb példája maga a Megszállási emlékmű, ami egy az egyben hárít bármiféle magyar felelősséget).

Aztán folytatódott az ideológiai gyorstalpaló az utcanevek dühödt átírásával (amihez képesek voltak letarolni a Földrajzinév-bizottságot is, ha kellett), hogy Wass Albert, Tormay Cécile és Klebelsberg Kuno újra szem előtt legyen. Ennél jóval nyíltabb hadüzenet volt a történelem ellen a VERITAS Történetkutató Intézet létrehozása, ami nem kisebb feladatra vállalkozott, mint 150 év teljes („hiteles, torzításmentes”) újraértelmezésére.

Majd a tankönyvpiac központosításával beköszöntött az államilag irányított tartalomgyártás – minek köszönhetően a 10. osztályos tanulóknak szóló történelem tankönyv hibáit a szakértők 48 oldalon(!) keresztül sorolták, de legalább ideológiailag már „rendben van”. És akkor arról már nem is érdemes beszélni, hogy az állami iskolákat szépen beterelték a sosem zökkenőmentesen működő intézménybe, amely Klebelsberg Kunóról, a Horthy-kor művelődéspolitikusáról kapta nevét. Aztán ott volt a békebeli, boldog Horthy-korszak szimbólumának, az Aranyvonatnak az újjáépítési terve (potom 78 millióért).

És még megannyi kisebb-nagyobb gesztus, amely mind azt mutatta, hogy szellemi-ideológiai síkon a kormány igyekszik zárójelbe tenni 70 év történelmét, és visszakanyarodni 1944 elé, mintha az azóta eltelt idő meg sem történt volna.

A folyamat tetőpontja minden bizonnyal a Fidesz emlékezetpolitikájának ars poeticája, a nemzet főterének, a Kossuth térnek az átépítése volt, ami nyíltan az 1944 előtti állapotok visszaállításáról mesélt.

Tavaly aztán Orbán Viktor leterítette a kártyáit, amikor az 1920-as évekről úgy beszélt, mint egy korszakról, amikor

olyan „kivételes államférfiak” szolgálták és vezették a nemzetet, mint Bethlen István, Horthy Miklós vagy Klebelsberg Kuno.

Horthy nevének említését mindaddig kínosan kerülték, még az egyre szaporodó Horthy-szoboravatásokon is csak elvétve jelentek meg fideszes politikusok.

Ám úgy tűnik, ez a fajta szemérmesség mára végleg lekopott, most vasárnap a Horthy Miklós Emlékére Alapítvány és Kenderes fideszes vezetésű önkormányzata ökumenikus istentisztelettel, koszorúzással, fotókiállítással és tudományos konferenciával egybekötött emléknapot tart a településen született Horthy Miklós volt kormányzó emlékére – írta meg az Index. Az eseményen nem csak a fideszes polgármester, de Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója és Kovács Sándor fideszes országgyűlési képviselő is megjelenik majd.

Tulajdonképpen akár azt is mondhatnánk, hogy nincs ebben semmimeglepő, hiszen láttuk, és már menet közben is értettük az egyes lépéseket. De attól még, hogy nem lepődünk meg, amikor az Orbán-kormány egyre bátrabban vállalja fel, hogy szellemi-ideológiai gyökereit a Horthy-korszakban találja meg, talán ideje lenne végre komolyan is vennünk azt a fenyegetést, ami meghúzódik emögött a szimbolikus térhódítás mögött.

Mert miközben monumentális emlékezetpolitikai műemléket húz körénk a kormány, sorra tűnnek el a nemkívánatos szobrok: Kossuth lendületes mozdulattal mutat egy kazánház felé (helyére pedig olyan emlékmű került, amelyet egykor Horthy jelenlétében adtak át), Károlyit Siófok egy félreeső utcájába száműzték, József Attila kikerült a forgalomból, és a Duna-parton busong (és bár Lukács Györgyöt jobbikos kezdeményezésre tüntették el, azért nagy tiltakozás kormányoldalról ezt sem fogadta, sőt). Most pedig újra szóba került Nagy Imre szobrának száműzése is, hogy kétség se legyen afelől, mely értékek mentén, és mi ellen lép fel a hatalom.

Nagy Imre szobráért jelenleg folyik egy küzdelem – bár túl sok jóra ez ügyben sem számíthatunk, rajta valószínűleg még az sem segít, hogy nem is olyan régen épp maga Orbán Viktor állt ki mellette, amikor közölte:

„azzal, hogy nem tagadta meg a magyar népet, megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét.”

Mert tudjuk, hogy nem azt kell figyelni, amit a miniszterelnök mond, hanem azt, amit csinál.

És bár a szavak szintjén időnként még megfigyelhetünk néhány, semmit mondó gesztust, valójában grandiózus emlékművet emel magának a Fidesz utcanévtáblákból, Aranyvonatból, szobrokból (N.B. kompromisszumos megoldásként Bethlen szobrát egyenesen a miniszterelnök avatta fel!) és ünnepélyes megemlékezésekből. Horthy Miklóst immár nyíltan ünnepeljük, Nagy Imrét viszont még a Kossuth tér környékéről is száműznék. A történelmet a fejünk fölött írják át és merevítik szoborcsoportba.

De azt azért jó, ha mindig észben tartjuk, hogy egy szobor, ha felállították, akkor le is dönthető. Viszont magától nem fog elsétálni.