Lassan minden napra jut egy lehangoló egészségügyi statisztika.
AZ OECD legfrissebb adatsorából például az derül ki, hogy a tagállamok közül Magyarország költi szinte a legkevesebbet az egészségügyre.
Hazánkban fejenként közel 2000 dollárnak megfelelő összeg jut az egészségügyre (vásárlóerő paritáson számolva), ami a fele az OECD-átlagnak. Nálunk csak Litvánia, Lengyelország, Chile, Lettország, Törökország, Mexikó és Kolumbia (a legutolsó, 2015-ös adatok alapján) áll e tekintetben rosszabbul, a listavezető évek óta az USA, ahol több mint 10 ezer dollár jut a fejenkénti egészségügyi kiadásokra évente.
Ha azt nézzük, hogy GDP-arányosan hogyan áll hazánk, némileg kiegyenlítettebb a helyzet, Magyarország a GDP közel 8 százalékát fordítja egészségügyi kiadásokra, ami azonban még így is elmarad a tagállamok átlagától.
Túlzott optimizmusra azonban semmiképp sincs okunk: az egészségügyre fordított forintok ugyanis nem kifejezetten jól oszlanak el.
A tavalyi adatok szerint például az egészségügyi ellátórendszer fenntartására és működtetésére mindössze a GDP 2,9 százaléka jutott, és még ennek az összegnek is több mint 30 százaléka az adók és járulékok kifizetésére fordították – elnézve a kórházi adósságok folyamatos felhalmozódását és az intézmények egyéb nehézségeit (például a munkaerőhiányt) még bőven lenne hova fejlődni.
Ráadásul tudjuk, hogy az egészségügyhöz való hozzáférés rettenetesen egyenlőtlen hazánkban: a legszegényebb társadalmi réteg számára az orvosi ellátások finanszírozása jelentős megterhelést jelent anyagilag, gyógyszereit például tízből 6 magyar csak nehezen tudja megfizetni, de a háziorvos– és fogorvoshiány miatt is sokaknak nagy megterhelést jelent (vagy akár elérhetetlen is) egy egyszerű vizsgálathoz való hozzáférés is, miközben a magánegészségügyi szektor folyamatosan terjeszkedik.
